Csemer Boglárka, azaz Boggie neve sokaknak világsikerű dala, a Parfüm által vált ismertté – a csepeli származású énekes azelőtt és azóta is sokmindent megélt, miközben egy finom, természetes, mégis karakteres alkotói út rajzolódott ki körülötte. Önelfogadásról, a social media hatásáról, terápiáról, oktatásról, társadalmi felelősségvállalásról, belső iránytűről, lelki kitárulkozásról, és persze hamarosan megjelenő új albumáról, az Apoteózisról is beszélgettem vele.
Túlvagytok egy jó hangulatú fotózáson, és szerintem kezdjünk is ezzel a témával! Én egy természetes és önazonos nőnek látlak, akit ráadásul a kamera is szeret. Te is szereted a kamerát? Mennyire érzed magad komfortosan az ilyen helyzetekben ma, és mi volt ezzel kapcsolatban a megélésed régebben?
Örülök, hogy így látod. Ma már egyre jobban bánok ezekkel a helyzetekkel, de a 20-as éveimben még nem annyira tudtam, hogy mi az előnyös nekem, hogyan nézzek, mit csináljak a kamera előtt, vagyis akkor még jobban kellett instruálni. Nekem ez egy tanulási folyamat volt, de mostmár egy kreatív játékként élem meg ezt a fajta megmutatkozást. Az is tök izgalmas továbbá, hogy melyik fotós vagy rendező mit lát bennem és mit hoz ki belőlem egy-egy ilyen alkalom során.
A Parfüm című dalod klipjében erősen reflektáltál a női test tárgyiasítására és a torzult ideálok valóságára. Szerinted ma, a social media kiteljesedésének korában javult vagy romlott a helyzet ezzel kapcsolatban?
Én azt gondolom, hogy romlott. Még túlzóbb dolgokat látok ezzel kapcsolatban: még elterjedtebbek a testtökéletesítést célzó eljárások, a túlzott filterhasználat, illetve egyenarcok és egyentestek jönnek velem szembe. Ez egyben egy szomorú tünet is – valószínűleg rengetegen szenvednek attól, hogy nem tudják elfogadni a külsejüket, nem szeretik magukat igazán, és erre a közösségi média is ráerősít.
Sokan talán úgy vélik, hogy csak akkor kaphatnak szeretetet, ha ugyanazt csinálják, ugyanúgy néznek ki és ugyanúgy gondolkoznak, mint mindenki más. Ez a szeretethiányról és az önelfogadás hiányáról is szól. Ez a leginkább a tinédzserkorban lévőket érinti, ami pont egy nagyon érzékeny, kritikus időszak.
Amikor kijött a Parfüm, még nem volt ekkora social media nyomás, és ez a Z-generációra még erősebben hat. Amikor én voltam tini, a Spice Girls volt a menő. Öt különböző karaktert láthattunk, és nyilván ők is egyfajta ideált testesítettek meg, mégsem volt ennyire összetett – és inkább negatív – hatással ránk a világuk. Az is igaz ugyanakkor, hogy a saját testével mindenki azt csinál, amit akar, de összességében szerintem ez a tendencia káros.
Többször, több helyen beszéltél arról, hogy egy csepeli munkáscsaládból jössz, és hogy a gyermekkorodat anyukád révén végig kísérte az alkoholfüggőség. Azt is elmondtad már, hogy a zene mellett a terápiára járás segített a feldolgozásban. Sokszor hallom, hogy egyrészt sokan nem tudják megengedni maguknak ezutóbbit, másrészt nem tudják eldönteni, hogy egyáltalán hogyan válasszanak terápiás módszert, szakembert. Nálad hogy volt ez?
Szerintem manapság az emberek rengeteg pénzt költenek a testükre. Kencékre, beavatkozásokra, ruhákra, mindenfélére. Innen nézve nem gondolom azt, hogy a terápia luxus lenne.
A lelki egészségre való odafigyelést el lehet kezdeni segítő könyvekkel is, nem kell feltétlenül a legdrágább pszichológushoz menni.
Én a legelső terápiás ciklusomat életem első jogdíjából fizettem ki, ami kb. 50 ezer Ft volt 2012-ben. Nagyon a padlón voltam abban az időben, mert akkor veszítettem el Apukámat. Nekem a gyász megtapasztalása kellett ahhoz, hogy kimondjam: segítségre van szükségem, nem értem, hogy miért kapok ennyi pofont az életben, hogyan tudnék ebből tanulni, képes lehetek-e felállni, mit szeretne tőlem a Jóisten? Válaszokat akartam. Mindez egy egész éven át tartott, folyamatosan jártam terápiára, és a mai napig, amikor azt érzem, hogy van valami elakadásom, csinálom, nem sajnálom rá a pénzt.
Értelek és egyetértek veled, viszont létezik az a réteg is, aki sajnos nem fér hozzá ezekhez, az ingyenes ellátás pedig annyira túlterhelt, hogy arra nehezen lehet támaszkodni.
Igen, ez így van. És ezért is gondolom azt, mindennek az alapja az oktatás, az iskola. Ha ott kapsz olyan segítőket, pedagógusokat, akikhez mersz fordulni, kellő empátiával, érzékenységgel viszonyulnak hozzád, az már félsiker. A családi háttér mellett az iskola mint másodlagos szociális közeg rengeteget számít nemcsak a szellemi, de a lelki fejlődésben is. Az, hogy milyen színvonalú oktatáshoz fér hozzá valaki, mennyire szerencsés ezen a téren, alapjaiban járul hozzá ahhoz, hogy mit érhet el később – ezért is kellene kiemelt ügynek lennie az oktatásnak. Emellett, én azt vallom, az öntudat, a szorgalom, a kitörési szándék is elengedhetetlen a későbbi boldoguláshoz.
Én imádtam tanulni, a mai napig imádok. Szerintem ez egy élethosszig tartó folyamat. És aki ezt a tudásvágyat elfojtja, vagy akiben ezt elfojtják, annak egyszerűen nem tud kijjebb nyílni a világ, az élet.
Amikor én iskolás voltam, kiváló pedagógusállomány volt, és szerintem nem csak az én általános iskolámban és gimimben. Egyébként teljesen átlagos csepeli iskolákba jártam, zeneiskolába is mellette, illetve drámatagozatos voltam, de ezek színvonala szinte egyenértékű volt a magániskolákéval. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez milyen sokat segített nekem abban, hogy ma az lehetek, aki.
Ha jól tudom, korán kiderült, hogy van tehetséged a zenéhez, az énekléshez. Emlékszel arra a pillanatra, amikor felismerted, hogy igen, ez valóban ott van benned?
Van egy egészen korai emlékem, hogy 3 évesen állok az asztalon, éneklek, táncolok, és azt érzem, hogy ez a környezetemnek is tetszik. De szerintem ezen sok gyerek átmegy. Az igazi fordulópontot inkább az hozta, amikor bekerültem az iskolába, és pozitív visszejelzéseket kaptam a tanároktól. Mindig vittek versenyekre is, a zene és az irodalom nagyon korán elkezdett érdekelni.
Aztán hetedikben jött egy elementáris élmény. Egy iskolai buliban, a tornateremben elénekeltem Mariah Carey Always Be My Baby című dalát. Ez annyira jól sikerült, hogy ott és akkor azt éreztem: én ezzel akarok foglalkozni.
Boldog voltam, és azt láttam, hogy a környezetem is az, és őszintén elismerően reagál a produkciómra. Ez nekem egy nagyon fontos élmény maradt. Aztán elkezdtem saját dalokat írni, és ez már egy keményebb dió. Amíg „csak” feldolgozásokkal foglalkozol, te vagy a jól éneklő lány. De a saját dalokkal megérkeznek az olyan kérdések is, hogy milyen dalszerző vagy, hogyan fogalmazod meg a saját gondolataidat, meg tudsz-e állni a saját szövegeid mögött? Ez sokkal nagyobb lelki meztelenséget kíván meg a művészektől.
A Parfüm és az azt követő sikerek után sokan azt gondolhatták, hogy vagy a csapból is te fogsz folyni, vagy külföldi karriert építesz, vagy mindkettő. Noha nem folysz a csapból, nagyjából mindenki ismeri a neved és a külföldi karrierépítés – gondolok itt a francia vonalra és a további kinti fellépéseidre – is jelen van az életedben. Elégedett vagy az eddigi pályáddal?
Igen, alapvetően elégedett vagyok. Nem lett belőlem mainstream előadó, és igazából a Parfüm sem egy mainstream dal, nem egy trendkövető, rádióra szabott popsláger, csupán felkapta a sajtó. Egyszerűen ott és akkor valamiért nagyon rezonált rá a világ. Én egyébként azóta is olyan dalokat írok, amik elgondolkodtatóak, tükröt tartanak, saját világuk van. A francia pálya is egy külön történet, mert a francia piac nagyon zárt. Hiába beszélek és éneklek franciául, nagyon nehéz ott berobbanni. Ahhoz az is kellene/kellett volna, hogy ott éljek, ott építsem az életemet. Erre viszont nem vágytam. Nem akartam elhagyni Budapestet, a családomat, a közegemet. Akármennyire szeretem Párizst, nem vágytam egy olyan életre, amiben mindent fel kell adnom a külföldi sikerért. Inkább abban hittem, hogy ha innen, a Kárpát-medencéből meg lehetett csinálni egy Parfümöt, ami érdekes tudott lenni a világ számára, akkor további hasonlókat is létre lehet hozni, akár Magyarországról.
Közben az is nagyon fontos volt számomra, hogy önazonos maradjak. Nem mentem el főzőműsorokba, nem éheztem a dzsungelben, nem csináltam olyan dolgokat, amikkel nem tudok azonosulni. A mai napig szinte csak a zenémről kommunikálok a social media platformokon is.
Azzal, ami most vagyok, több mint elégedett vagyok. Olyan produkciókban veszek részt, amikre büszke vagyok, amik engem reprezentálnak, amiket értékesnek tartok. És ha ezt így tudom tartani, az nekem egy nagyon szép pályaív lesz.
A streaming világában egyébként ma már bármi megtörténhet – benne van az is, hogy egy dalod egyszercsak megint nagyon betalál…
A streaming egyrészt összenyomja a zenészeket, mert óriási a zaj, de én tényleg azt gondolom, hogy ha egy dal mögött nagyon jó, tiszta energiák vannak, illetve egy értékes alkotócsapat, akkor annak előbb-utóbb utat kell törnie magának. A Parfümnél sem varázsoltunk: egyszerűen csak nagyon jól álltak a csillagok, fantasztikus vibe-ok voltak a dalban és körülötte, továbbá pont rá tudott csatlakozni az akkori világképre.
Úgy vélem, egy csomó jó dal el tud sikkadni azért, mert a világ még nincs rá készen, vagy éppen más rezgésben van.
És ha már karrierutak, egy korábbi tanulmány szerint a nők továbbra is alulreprezentáltak a zeneiparban. Nem is annyira az előadói oldalon, inkább a backstage-ben vagy a függöny mögött dolgozók körében. Te hogyan érzed magad nőként ebben a világban, és mit látsz magad körül ebből a szempontból?
Őszinte leszek, szerintem a magyar piacon nincs igazán férfi megfelelője annak, amit én csinálok – nem azért, mert én annyira nagy szám vagyok, hanem mert kevés olyan előadó van, aki azt a franciás, jazzes, mégis popos világot képviseli, amit én. Így nagyon nehéz lenne egy az egyben összehasonlítani magam egy férfi előadóval. Azt látom, hogy döntéshozói szinten, bizottságokban, kuratóriumokban továbbra is nagyon sok a férfi. Én is rengeteg férfival találkozom, általában velük tárgyalok stb.
Azt gondolom, megtanultam a férfiakkal kommunikálni, és úgy érzem, ezt jól csinálom, mert nagyjából ugyanazokkal az emberekkel dolgozom együtt hosszú évek óta. Az új lemez is úgy készül, hogy nagyon komoly kreatív segítséget kapok férfi alkotótársaktól.
Vannak dolgok, amiket szinte ösztönösen férfiakra bízok, mert általában van bennük egyfajta praktikusság, könnyebben mondják rá valamire, hogy jó, mehetünk tovább. A nők sokszor többet tipródnak, én is ilyen vagyok. Képes vagyok nagyon pragmatikusan gondolkodni, de amikor a saját dolgaimról van szó, sokkal érzékenyebb, szeszélyesebb tudok lenni. A nők szerintem elképesztően jók a szervezésben, a rendszerben gondolkodásban, az apró részletek kézben tartásában, ezért is van az, hogy a booking, a logisztika, a menedzsment oldalon női segítőim vannak. Szerencsés vagyok, mert azokkal, akik most körülöttem vannak, egy egymást támogató, megtartó közösséget alkotunk.
Gondolkoztál azon, hogy erősebben kiállj bizonyos társadalmi ügyek mellett? Akár a korábban szóba hozott oktatással kapcsolatban, akár más területen.
Korábban nagykövete voltam egy Tanulni Élmény Programnak. Ennek az a lényege, hogy pedagógusokat képeznek tovább az élményközpontúbb módszerekkel való tanítás érdekében.
Azt gondolom, hogy a művészeknek nem feltétlenül az a dolguk, hogy napi szinten politikai véleményt formáljanak és azokat szüntelenül a követőikre öntsék. Persze, vannak olyan szituációk, amikor valaki abszolút jogosan áll ki valami vagy valaki mellett, és ez tiszteletreméltó. De nem gondolom, hogy ennek elvárásnak kellene lennie.
Szerintem a művészek elsősorban a művészeten keresztül tudnak hitelesen megszólalni – akár dalok, versek, festmények, performanszok stb. formájában.
Ha a politikát vesszük, az ráadásul egy nagyon veszélyes terep – amit ma gondolsz és ami mellé ma odaállsz, az lehet, hogy 15 év múlva teljesen más fénytörésbe kerül, miközben művészként te ott maradsz a saját neveddel, arcoddal, véleményeddel… Azt természetesen én is fontosnak tartom, hogy például menjenek el az emberek szavazni, és erről lehet, hogy fogok posztolni is, de összességében én inkább a művészeten keresztül szeretnék beszélni az emberekhez. Ahogy például a Parfümmel is tettem az önelfogadással kapcsolatban. Vagy ahogy az új lemezen „beszélek” a belső békéről, a kapcsolatokról, a szerelemről.
Térjünk át az új lemezre! Ahogy azt te is elmondtad, az Apoteózis az elmúlt fél évtized érzelmi folyamatainak, anyai örömeinek és nemzetközi sikereinek lenyomata. Mennyire volt nehéz vagy épp könnyű ez a fajta lelki kitárulkozás?
Az album központi témája az emberi fejlődés és az önmeghaladás: a dalok azt kutatják, hogyan válhatunk jobbá, illetve elérhető-e számunkra az „isteni magasság” a mindennapokban? Tavaly kezembe akadt Hamvas Béla Scientia Sacra III. című filozofikus műve, ami nagy hatást gyakorolt rám és az albumon is érezhető a hatása.
A kérdésedre válaszolva, nagyon élvezem a lemezzel való munkát. Csak ez rizikós is, mert vásárra viszem a bőröm, a lelkem, a legbelsőbb gondolataim. A másik embernek ez lehet, hogy csupán egy kattintás, aztán megy tovább. Nekem viszont az egész világot jelenti.
Ahogy korábban is megfogalmaztam, az Apoteózis nekem nemcsak egy újabb album a sorban, hanem az eddigi legszemélyesebb utazásom. Az album címe megdicsőülést jelent, és ez nem véletlen: az emberi esendőség felemeléséről szól. Arról a pillanatról, amikor a hétköznapi küzdelmeink valami nálunk sokkal nagyobbá és fényesebbé nemesednek.
Vigyél egy kicsit a kulisszák mögé, hogyan zajlik nálad a dalszerzés?
A dalszerzés nálam is egyfajta terápia, de egy kulturális és lelki utazás is. Sokat olvasok, utána megyek témaköröknek, hogy abból végül megszülethessen egy saját magamon átszűrt valóság.
Idén új alkotótársak kapcsolódtak hozzám: Müller Péter Sziámi által a magyar dalszövegek öltöttek formát. Isabelle Caussanel is művészete is fellelhető lesz a lemezen, aminek további érdekessége, hogy a dalok album verziójának világát Toldi Miki alkotta meg.
Amit még nagyon szeretek ebben az anyagban, hogy ezúttal nem két nyelven éneklek a dalokban felváltva, hanem lesz egy magyar és egy francia oldala az albumnak, ugyanazokkal a dalokkal, csak más nyelven. Ez persze dupla munka, mert mindegyikből kettőt kell felénekelni, de alkotói szempontból nagyon izgalmas. Egyébként nekem is meglepő volt, hogy mennyire másként szól ugyanaz a dal franciául és magyarul. A francia nyelv nazálisabb, gördülékenyebb énekelni rajta, a magyar meg keményebb, máshol nyílik ki, más a ritmusa, a rezonanciája.
Ha lenne egy rövid előszó az albumhoz, mit üzennél vele a hallgatóknak?
Talán azt, hogy ne bújjunk el önmagunk elől! Vállaljuk fel az érzéseinket, nézzünk szembe önmagunkkal, az életünkkel, és ébredjünk fel!
Ne csak a testünkkel foglalkozzunk, ne csak azon gondolkodjunk, hogy hogy nézünk ki, mit veszünk fel, mennyit eddzünk, hanem induljunk el a belső világunk felé!
Csemer Boglárka, Boggie: Apoteózis lemezbemutató
- Helyszín: Magyar Zene Háza, Koncertterem
- Időpont: 2026. április 25. 19:30
- Jegyek: www.zenehaza.hu/esemeny/boggie-apoteozis-lemezbemutato