Egy különös álom, egy sorsszerű találkozás és egy mindent elsöprő „hazaérkezés-élmény” – így kezdődött Papp Kinga skóciai kalandja. Ma már nemcsak ott él, de izgalmas történeteken keresztül másoknak is megmutatja az ország szépségeit és árnyoldalait, egyszersmind ennek az izgalmas országnak a valódi arcát. A Skóciai történetek oldal alapíótjával, tartalomkészítőjével beszélgettem.

Mi indított el Skócia felé?

Az én történetem Skóciával egy egészen különös, már-már misztikus élménnyel kezdődött. Körülbelül 17-18 éves voltam, amikor az egyetemválasztás előtt álltam, és egy este volt egy hihetetlenül élénk álmom: egy roxforti stílusú épületben voltam, egy vad, sziklafalas tengerpart mellett, és álmomban pontosan tudtam, hogy ez a hely Skóciában van. Addig soha nem foglalkoztam az országgal, de az álom hatására nyomozni kezdtem, és sokkolt a felismerés, amikor megláttam a Glasgow-i Egyetem fotóit. Szinte pont olyan volt, mint az álmomban, persze a tengerpart kivételével. Akkor még nem volt meg bennem meg kellő bátorság, hogy 18 évesen, egyedül vágjak neki a világnak, így otthon tanultam tovább, de a tüske bennem maradt.

Aztán telt az idő, és 24 éves koromban a sors hozott egy fordulatot, amit ma sem tudok másnak nevezni, mint jelzésnek: felvettük a kapcsolatot a régi középiskolai szerelmemmel, akivel azelőtt több mint 7 évig egyetlen szót sem beszéltünk. Ekkor derült ki, hogy ő közben pont Skóciába költözött. Amikor hazajött látogatóba, újra egymásra találtunk, két hónappal később pedig már én látogattam meg őt kint. Ahogy leszálltam a gépről és elindultunk a városon keresztül, egy olyan elemi erejű „hazaérkezés-érzés” fogott el, amit addig sosem tapasztaltam.

Két hét túrázás után tudtam, hogy én innen nem akarok hazamenni. Mivel a marketinges munkámat már akkor is távmunkában, home office-ban végeztem, a cégem pedig nyitott volt a váltásra, nem volt kérdés: összecsomagoltam az egész addigi életemet két bőröndbe, és a kiskutyámmal együtt kiköltöztem.

 Mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy másokkal is megosztod az országgal kapcsolatos tapasztalataidat, tudásodat?

A tartalomgyártás és a marketing a hivatásom, évek óta más cégek social media felületeit kezelem, így a technikai háttér és a fotózás iránti rajongás mindig is az életem része volt. Volt saját vállalkozásom, dolgoztam ügynökségeknél, de a saját felületeimen mindig gátlásos voltam. Introvertált emberként sosem mertem „influencerként” kiállni a világ elé, bár titkon mindig irigyeltem azokat, akik meg merték mutatni az utazásaikat.

Az áttörés végül tavaly június közepén jött el, teljesen váratlanul. Posztoltam egy nagyon egyszerű, hangulatos kis videót ezzel a felirattal: „POV: you left Hungary to live in Scotland“. A videó azonnal „berobbant”, több mint 8 ezer lájkot kapott, és hirtelen ömleni kezdtek a kérdések. Ez adta meg a végső lökést, hogy miért ne foglalkozhatnék ezzel hobbi szinten? Akkor indítottam el az ismeretterjesztő sorozataimat az itteni életről, a történelemről és a mitológiáról. Bár az introvertált énemet még nem győztem le teljesen – az arcomat még nem mutatom, csak a hangommal mesélek –, rájöttem, hogy ez a csatorna a tökéletes módja annak, hogy kiadjam magamból azt a rajongást, amit ez a varázslatos ország jelent nekem, ezzel segítve másoknak is.

A Skóciai történetek Facebook-oldalon egyszerre mutatod be az idilli tájakat, az élhető atmoszférát, miközben az árnyoldalakra is rávilágítasz. Ez tudatos döntés volt, vagy ahogy egyre inkább belemélyedtél, organikusan alakult így?

Azt hiszem, ez nálam egyfajta „szakmai ártalom”. Az évek alatt belém ivódott, hogy egy történet akkor hiteles, ha mélysége van. Nem szeretem a felszínes, „turistacsapda” jellegű leírásokat; világéletemben imádtam a dolgok mögé nézni, kutatni, elemezni és a legapróbb részletekig utánajárni egy-egy témának. Számomra a tartalomgyártás nem ér véget egy szép fotónál, én szeretek mesélni, kontextust adni, és átadni mindazt a tudást, amit a könyvtárban vagy a helyi legendák között bogarászva találtam.

Másrészt viszont van bennem egy nagyon erős igény az őszinteségre. Világéletemben távol állt tőlem a közösségi médiában oly gyakori „cukormázas” kommunikáció. Szerintem sokkal értékesebb és tiszteletteljesebb a követőimmel szemben, ha transzparens vagyok: Skócia gyönyörű, drámai és varázslatos, de megvannak a maga árnyoldalai is, a kiszámíthatatlan időjárástól kezdve a történelmi tragédiákig vagy a mindennapi élet nehézségeiig.

Ez a kettősség nálam organikusan fonódik össze. A csatornámmal pont azt a transzparenciát szeretném képviselni, amit a saját életemben is fontosnak tartok. Nem akarom „eladni” Skóciát, mint egy hibátlan tündérmesét. Inkább egy teljes, hús-vér képet akarok festeni róla, mert szerintem az ország valódi karaktere pont ezekben az ellentétekben rejlik. Aki követi az oldalam, az tudja, hogy nemcsak a képeslapra illő várakat kapja meg, hanem a mögöttük rejlő, néha nyers és őszinte valóságot is.

Volt olyan történet vagy élmény, amit nehéz volt megosztani, vagy elsőre nem szeretted volna, aztán valamiért mégis publikáltad?

Őszintén szólva, a legtöbb témában nagyon könnyen és szívesen nyílok meg, hiszen a csatornám alapköve a transzparencia, ahogy említettem.. Nincs olyan skóciai legenda vagy történelmi „sötét folt”, amiről ne beszélnék bátran. Ugyanakkor van egy nagyon tudatos határvonal aközött, amit tartalomként átadok, és aközött, ami csak a miénk marad.

Ilyen volt például, amikor a skóciai házvásárlásunkról meséltem. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életünkben, és fontosnak tartottam megosztani a folyamat tanulságait, de itt ütköztem először a „túl személyes” kategóriába. Sokan kíváncsiak lettek volna az anyagi háttérre, a pontos összegekre, vagy szerették volna, ha virtuálisan teljesen körbevezetem őket az otthonunkban.

Ezek azok a pontok, ahol megálljt parancsolok. Szeretem megvédeni a privát szféránkat. Az otthonunk a mi várunk, a mi békénk szigete, amit szeretnék megtartani magunknak. Úgy gondolom, hogy lehet valaki végtelenül őszinte és nyílt anélkül is, hogy minden egyes családi részletet vagy anyagi adatot közszemlére tenne. Ezen a szűk, privát körön kívül viszont mindenről továbbra is nagyon nyíltan és szívesen kommunikálok. Szerintem pont ez a fajta tudatosság segít abban, hogy hosszú távon is örömmel és hitelesen tudjam csinálni ezt az oldalt.

Ami különösen tetszik a tartalmaidban, hogy több ízlésesen szerkesztett, információdús videót is megosztasz, amikre érezhetően nem kevés időt fordítasz. Honnan meríted a motivációt, az energiát ahhoz, hogy ennyit foglalkozz a tartalomkészítéssel?

A válasz egyszerűbb, mint sokan gondolnák, és már részben utaltam is rá: a tartalomgyártás nekem a lételemem. A szakmám miatt a technikai háttér és a vizuális történetmesélés a mindennapjaim szerves része. Ami másnak munka, az nekem egyfajta kreatív játszótér. Amikor hétvégente elindulunk felfedezni Skócia eldugott szegleteit, a fényképezőgép, a kamera és a drón szinte magától kerül a kezembe, imádom megörökíteni a táj drámaiságát és a fények játékát.

A valódi üzemanyagot azonban a közösség adja. Az a rengeteg pozitív visszajelzés, amit az oldalon kapok, hihetetlen lendületet tud adni. Látni, hogy másokat is megérint egy-egy történet vagy képkocka, amit én raktam össze, minden ráfordított órát megér. Természetesen nálam is előfordul, hogy a sűrűbb hétköznapok után egy kicsit „leeresztek”, de mivel ezt az egészet hobbiként és szerelemprojektként fogom fel, sosem érzem tehernek. Ilyenkor, ha kevesebb az energiám, jönnek a rövidebb, hangulatközpontúbb posztok, de az ötlettáram szerencsére kifogyhatatlan. Skócia annyi titkot rejt, hogy szerintem még évtizedekig lesz mihez nyúlnom, ez a kiapadhatatlan inspiráció pedig mindig továbblendít a fáradtabb időszakokon is.

Mik azok a dolgok, amik általában nincsenek annyira a fejünkben Skóciával kapcsolatban, mégis erős karakterformáló tényezői az országnak??

Szerintem a legfontosabb, ami tényleg a DNS-ük része, az az emberek elképesztő közvetlensége. Itt nem csak udvariasságból kérdezik meg, hogy vagy, hanem tényleg érdekli őket. Van bennük egyfajta „egy hajóban evezünk”-mentalitás, amit talán a sarki szél meg a rengeteg eső nevelt beléjük az évszázadok alatt. Segítőkészek, és van egy olyan sajátos, kicsit fekete humoruk, amit imádok.

Ami még szerintem nagyon ott van a levegőben, az a szabadságvágy. Ott van például a „Right to Roam”, ami szerintem zseniális: szinte bárhol túrázhatsz vagy sátrazhatsz, nem zavarnak el, mert a természet mindenkié. Ez a szabadságérzet teljesen átitatja a mindennapokat.

Meg ott van az a fura kettősség, hogy bár ezerrel robogunk a 21. században, a hagyományaik nem a múzeumban porosodnak. A fiatalok ugyanúgy elmennek egy táncházba (ceilidh-re) bulizni, mint bárhova máshova. Nem azért csinálják, mert kell, hanem mert ez a kultúrájuk része, és büszkék rá. Szóval Skócia számomra az a nyers őszinteség és makacs büszkeség, amivel az itteniek élik az életüket, függetlenül attól, hogy épp esik-e az eső vagy sem.

Melyik az a hely vagy program, ami szerinted még mindig alulértékelt, és mindenképp érdemes lenne nagyobb figyelmet kapnia?

Szerintem a legtöbben elkövetik azt a hibát, hogy kipipálják a kötelező köröket – Edinburgh, Skye-sziget, Loch Ness –, aztán azt hiszik, látták Skóciát. Pedig az ország igazi lelke pont nem ezeken a túlzsúfolt helyeken lakozik. Én azt mondom, hogy tessék letérni a főútról! Az igazi skót életérzés a kisebb, turistatérképeken alig jelölt falvakban kezdődik. Ott, ahol a rejtett völgyekben még hallod a csendet, ahol a vízesés mellett nem áll sorban harminc ember szelfizni, és ahol találsz egy régi, füstös falusi pubot. Ott kell leülni egy sörre vagy whiskyre, mert ott fogsz találkozni azokkal a történetekkel, amiket semmilyen útikönyv nem ír le. Ezek a helyek adják meg azt a nyers és őszinte hangulatot, ami miatt én is beleszerettem ebbe a földbe.

Ott vannak még például a pici, eldugott halászkikötők. Olyan hangulatuk van, amit nem lehet leírni; a színes hajók, a sós levegő, és az a nyugalom, ami csak ott létezik. Vagy a tengerpartok! Valamiért Skóciát sosem a strandjaival azonosítják, pedig némelyik part vetekszik a mediterrán országokéval. Fehér homok, kristálytiszta, türkizkék víz – ha nem lenne hideg a szél, azt hinnéd, valahol délen vagy. A bátrabbak nyáron még meg is mártózhatnak egy picit (én már próbáltam, maradandó élmény!).

Amiről még méltatlanul kevés szó esik, azok a botanikus kertek. Valahogy sosem kerülnek fel a turisták bakancslistájára, pedig Skóciában lélegzetelállító parkok vannak. A rengeteg csapadéknak köszönhetően itt olyan vibráló, mély zöld színeket lát az ember, amiket sehol máshol a világon. És ha már program: szerintem senki nem mehet haza anélkül, hogy végigcsinált volna egy ceilidh-t. Elképesztő a hangulata! Amikor a skót duda és a hegedű megszólal, és vadidegen emberek egymás kezét fogva pörögnek-forognak egy izzasztó táncházban… Na, ott érzed meg igazán a skót virtust. Nincs benne semmi megjátszás, csak tiszta energia és közösségi élmény. Aki ezt kihagyja, az Skócia szívét hagyja ki.

Korábban írtam egy cikket arról, hogy egyes tévés vagy filmes produkciók mennyire fel tudják pörgetni egy térség turizmusát, ilyen volt például A Fehér Lótusz is, ami után az amúgy is terhelt Thaiföld kapott egy újabb turistalöketet, amire az a régió nemigen volt felkészülve. Te mit tapasztaltál, hogyan hatott Skócia turizmusára a most a 8. évaddal elköszönő sikersorozat, az Outlander, és úgy általában mi a véleményed a széria Skócia reprezentációjáról?

Az Outlander-hatást (vagy ahogy itt hívják: The Outlander Effect) nem lehet eléggé hangsúlyozni. Marketinges szemmel is elképesztő látni, ahogy egy produkció képes átformálni egy ország turizmusát. Léteznek külön Outlander-túrák, a forgatási helyszíneken pedig táblák hirdetik büszkén, hogy pontosan melyik jelenet készült ott. Sokan tényleg Jamie és Claire miatt szállnak repülőre, és ez óriási löketet adott a gazdaságnak, még ha néha nehéz is kezelni a tömeget a kisebb helyszíneken.

Ami a reprezentációt illeti, én pont azért készítettem erről egy videót, mert imádom, hogy a sorozat – az időutazást leszámítva – meglepően hiteles. A várak például nem CGI-trükkök: Castle Leoch a valóságban a 14. századi Doune Castle, Black Jack Randall főhadiszállása pedig a Blackness Castle. Még a Cullodeni csata ábrázolása is tűpontos: az a véres nap 1746. április 16-án valóban kevesebb, mint egy óra alatt pecsételte meg a klánok sorsát.

Persze vannak filmes „kozmetikázások” is, amikről imádok mesélni a követőimnek. Például a valóságban Jamie-ék valószínűleg sokkal kevésbé voltak illatosak és ápoltak, mint a képernyőn, hiszen akkoriban még nem igazán volt divat a fogkefe vagy a szappan. A Jamie által hordott kék-szürke kockás minta is csak egy kreatív döntés volt a készítőktől, mert a valódi Fraser-színek (a piros és a zöld) túl harsányak lettek volna a kamerának. És fájó pont, de Craigh na Dun állókövei valójában hungarocellből voltak. Sebaj, Skócia tele van valódi, misztikus kőkörökkel, amik tényleg ott állnak évezredek óta.

Én azt gondolom, az Outlander zseniálisan ragadta meg a skót lélek lényegét: a babonákban való hitet, a klánok iránti hűséget és azt a nyers erőt, ami ezt a tájat jellemzi. Még ha kicsit „romantizálták” is a valóságot, az alapok hitelesek, és ez az, ami miatt az emberek nemcsak a sorozatba, hanem magába az országba is beleszeretnek.

Az Outlanderen túl, hogyan látod Skócia jövőjét turisztikai szempontból? Mennyire halad a tudatosabb, zöldebb irányba az ágazat ott?

Szerintem Skócia most egy nagyon izgalmas válaszúthoz ért. Az Outlander és a közösségi média óriási népszerűséget hozott, de látni kell, hogy a legfelkapottabb helyek, mint Skye vagy az NC500, főszezonban már nagyon leterheltek. Pontosan ezért érezhető itt kint egy nagyon erős váltás a felelős turizmus irányába.

Skócia nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy 2045-re elérje a nettó zéró kibocsátást, ez öt évvel korábbi vállalás, mint az Egyesült Királyság többi részén. Én azt látom, hogy itt a „zöldülés” már régen túlmutat a jól hangzó szlogeneken. A VisitScotland például aktívan támogatja azokat a vállalkozásokat, amik megszerzik a Green Tourism minősítést. Ott van példának a Dawyck botanikus kert, ami már teljesen karbonsemlegesen működik, de Glasgow-ra is büszkék lehetünk: a város világviszonylatban is az ötödik legfenntarthatóbb úti cél lett, ami szerintem hatalmas eredmény.

A leglátványosabb fejlődés talán a közlekedésben van. Skócia gőzerővel építi ki az elektromos buszhálózatát: Glasgow-ban, Edinburgh-ban és még fent, Invernessben is egyre több az elektromos járat. Még a vidéki közösségekben is megjelentek az első elektromos flották, ami szerintem hatalmas dolog. Személyes kedvencem az Ember, ami az Egyesült Királyság első teljesen elektromos távolsági buszszolgáltatása. Imádom őket, mert nemcsak a környezetnek tesznek jót a zéró kibocsátással, hanem az utazás is sokkal simább, csendesebb velük. Profi módon van kitalálva az egész: 5G Wi-Fi, USB-töltők, sőt, még a bicikliknek is van külön hely. Az, hogy egyetlen emeletes busz akár 75 autót is kiválthat az utakon, rengeteget számít a károsanyag-kibocsátás csökkentésében.

A lényeg egyébként a tudatosságon van. Arra ösztönzik az utazókat, hogy fedezzék fel a „titkos kincseket”, és ne csak a főszezonban jöjjenek. Tavasszal vagy ősszel is gyönyörű az ország, sőt, a téli Skócia a kandalló melletti whiskyzésekkel is különleges élmény.

A cél az, hogy a látogatók maradjanak tovább egy-egy helyen, ismerjék meg a helyi termelőket, és autó helyett válasszák inkább a vonatot vagy a buszt. Ma már egyáltalán nem nehéz elektromos autóval sem bejárni a Felföldet, mert mindenhol vannak töltők, még a kisebb falvakban is. Sőt, olyan úttörő megoldások is vannak már, mint például a Pentland Ferries, ami jóval kevesebb károsanyagot bocsát ki a korábbiaknál. Ami nekem a legszimpatikusabb, az a „Leave No Trace” (ne hagyj nyomot) elv. Ez itt kint alapvetés: védeni kell a tájat, mert pont ez az az érték, amiért mindenki idevágyik. Skócia jövője abban van, hogy megtalálja az egyensúlyt a vendégszeretet és a természet megóvása között. Én a csatornámon is ezt képviselem: mutassuk meg a rejtett kincseket, térjünk le a járatlan utakra, és vigyázzunk erre a csodára.

Milyen Skóciában élni expatként? Hogyan éled meg a hétköznapokat, mi jellemző a lakhatásra, a munkalehetőségekre, az életszínvonalra? 

Imádok itt élni, és azt hiszem, a legnagyobb különbség az otthoni élethez képest az a hihetetlen kiegyensúlyozottság, amit itt találtam meg. Skócia nemcsak a táj miatt különleges, hanem azért is, ahogy az állam az emberekhez áll: itt az egészség, a kultúra és a jólét alapjog.

Vegyük például a lakhatást és a megélhetést. Bár Edinburgh drágább, a kertvárosokban vagy vidéken teljesen élhetőek az árak. Ami viszont hatalmas dolog, hogy itt egy minimálbérből is tisztességesen meg lehet élni, mert a szociális háló nagyon erős. Ott van a National Insurance rendszere például. Ez finanszírozza az NHS-t, a skót egészségügyet, ahol a receptre felírt gyógyszerekért egyetlen fillért sem kell fizetned. De ingyenes a menstruációs termékektől kezdve a fogamzásgátláson át egészen a múzeumokig és galériákig szinte minden, ami az alapvető életminőséghez kell. Még a 22 év alattiak és 60 felettiek buszközlekedése is ingyen van. Az egészségügy kapuja a GP, a háziorvos. A rendelők modernek, tiszták, mintha egy magánklinikán lennél.

Ami expatként a legmeghatóbb, az a törődés. Ha babád születik például, kapsz egy hatalmas Baby Boxot tele minden szükségessel. Ha valaki idős vagy fogyatékkal él, az állam nemcsak pénzt ad, hanem konkrét fizikai segítséget: akadálymentesítést, személyi ápolást, sőt speciális autót is biztosít, hogy mindenkinek ugyanannyi esélye legyen az életre.

A munkalehetőségek terén is pozitív a tapasztalatom. Aki akar dolgozni, az fog is, akár szerényebb nyelvtudással is el lehet indulni recepciósként vagy futárként, aztán építkezni tovább. Az emberek közvetlensége, a mindenhol jelen lévő mosoly és az olyan bizalmi dolgok, mint az út menti becsületkasszás „honesty boxok”, egy olyan élhető és barátságos környezetet teremtenek, ami miatt én ma sokkal boldogabbnak érzem magam itt, mint bárhol máshol korábban.

Inkább expat körökben mozogsz, vagy sikerült a helyiekkel is mélyebb kapcsolatokat kialakítanod?

Nagyon őszinte leszek: én egy extrém introvertált személyiség vagyok. Mivel a munkám során egész nap meetingelek, prezentálok és embereket menedzselek, a szabadidőmben leginkább a csendet és a természetet keresem. Emiatt nem is vágyom harsány társasági életre, de az a hat év, amit itt töltöttem, így is rengeteg tapasztalatot adott a helyiekkel kapcsolatban. Azt látom, hogy a skótok elképesztően nyitottak és emberközpontúak. Nincs bennük rosszindulat vagy kétszínűség: ha külföldi vagy, nem kívülállóként kezelnek, hanem valódi érdeklődéssel fordulnak feléd. Imádják megismerni mások kultúráját, és végtelenül türelmesek. A hétköznapokban ez lépten-nyomon megmutatkozik. A szomszéd azonnal ott terem, ha látja, hogy segítségre van szükséged, a postás vagy a futár pedig mindig leáll egy kétperces baráti csevejre.

Egyszer elvittem az autómat a szerelőhöz egy apróság miatt. Ahelyett, hogy kiszámlázta volna a munkaidőt, inkább negyed órát beszélgetett velem Puskásról és a gulyáslevesről, majd közölte, hogy egy fillért sem kér. Ez a fajta közvetlenség itt teljesen természetes. Bár én otthonról dolgozom egy nemzetközi csapatban, így a klasszikus irodai közegben nem találkozom velük, de minden visszajelzés, amit hallok, ugyanazt igazolja: a skótoknál kevés befogadóbb népet ismerni.

Ha valaki épp azon gondolkodik, hogy Skóciába költözik, mit mondanál, mire készüljön?

A legfontosabb tanácsom: felejtse el mindenki azt, ahogy a Brexit előtt mentek a dolgok. Ma már magyar állampolgárként vízumra van szükség, ha hosszabb távon szeretnél itt élni és dolgozni. Nem akarom szépíteni: ez egy nehéz és drága folyamat, de nem lehetetlen.

Mire érdemes készülni? Először is arra, hogy kell egy szakma, ami rajta van a hiánylistát tartalmazó jegyzéken. Orvosok, ápolók, programozók, mérnökök, de akár szakácsok vagy kamionsofőrök is jó eséllyel indulnak. A legnagyobb kihívás egy regisztrált szponzorcéget találni, aki hajlandó végigvinni a vízumfolyamatot és megfizetni az előírt bérlimitet. Ehhez jön még a középfokú angoltudás, az egészségügyi hozzájárulás és maga a vízumdíj, ami összesen akár több ezer fontba is kerülhet. Gyakran kérdezik tőlem, hogy vannak-e kiskapuk. A turistavízummal legfeljebb 6 hónapig lehetsz itt, és bár digitális nomádként távmunkában dolgozhatsz, helyi munkát nem vállalhatsz, és ez nem út a letelepedéshez. Van egy érdekesebb alternatíva is: az ír állampolgárság. Írország és az Egyesült Királyság között van egy külön megállapodás, így az ír állampolgárok vízum nélkül élhetnek és dolgozhatnak Skóciában. Ez egy hosszabb út, hiszen 5 év kinti tartózkodás kell az ír honosításhoz, de sokaknak ez a legbiztosabb módszer.

És ami a legfontosabb: soha ne dőljetek be az internetes csalóknak, akik vízum nélküli munkát ígérnek pénzért! Skócia csodálatos hely, de csak legálisan érdemes belevágni. Ha viszont végigcsinálod a folyamatot, egy olyan támogató és emberközpontú országba érkezel, ahol tényleg megbecsülik a munkádat és az embert benned. Én azt mondom, ha ez az álmod, vágj bele, de legyél felkészült és türelmes!

Mit adott vagy tanított neked eddig Skócia?

Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű. Hamar rájössz, hogy amit otthon nyelvtudásnak hittél, az itt kevés, és hirtelen minden megszokott arc eltűnik mellőled. Skócia megtanított arra, hogyan boldoguljak egyedül, család és barátok nélkül. Megtanított a talpraesettségre, a rugalmasságra, és arra, hogyan fogadjam el, ha a terveim nem úgy sülnek el, ahogy elgondoltam.

De ennél sokkal többet is kaptam: megtanultam lelassulni és élvezni a pillanatot. Ma már tudok örülni az esőnek is, mert itt a ködös hegyek és a felhőkbe burkolózó városok egy olyan különleges atmoszférát adnak, amit sehol máshol nem érezni. Ez az ország megtanította értékelni a csendet és a természet nyugalmát.

Emberileg is rengeteget fejlődtem. Megértettem, hogy a kultúra és a hagyomány itt a mindennapok szerves része. A skótok büszkék a gyökereikre, közben mégis végtelenül befogadóak; itt senki nem néz furán, ha más vagy, inkább támogatnak és biztatnak. Glasgow-val például nagy utat tettünk meg: eleinte zajosnak és kaotikusnak láttam, mára viszont az egyik kedvenc városom lett. Megtanultam, hogy ne ítéljek a borító alapján, és adjak esélyt a helyeknek, mert a végén pont azok fognak a legjobban meglepni.

Szakmailag is nagy biztonságot kaptam. Itt sokkal könnyebb vállalkozni, az állam mindenben támogatja a kezdőket, és ott van az a megnyugtató tudat is, hogy ha bármi baj érne, nem hagynának az út szélén. Ez a fajta szociális biztonságérzet rengeteget ad a kiegyensúlyozottságomhoz. Végül pedig azért vagyok a leghálásabb Skóciának, mert „megadta” nekem a csatornám. Amikor elindítottam, nem is sejtettem, hogy ennyi embert érdekelnek majd a történeteim, és hogy ilyen közösséget tudok építeni.

Az elmúlt évek megtanítottak dönteni, egyedül is boldogulni, és végre megtalálni a helyemet a világban.

Szerző: Zahorján Ivett