Várnagy Kata Japán iránti rajongása tinédzserkorában indult, majd Working Holiday vízummal érkezett a szigetországba. A pandémia idején vált véglegessé a maradása, közben pedig nemcsak a nagyvárosi Japánt, de az ’inakát’, vagyis a csendes, vidéki környezetet is igyekszik felfedezni. A kezdetekről, beilleszkedésről, gasztronómiáról, kollektivizmusról, női szerepekről is beszélgettem az Oszakában élő angoltanárral.

Mikor és hogyan kerültél ki Japánba, illetve hol élsz, mit csinálsz pontosan?

Középiskolás voltam, amikor egy Bravo magazinban megláttam egy akkortájt népszerűbb visual kei bandát, az An Cafét. Egyszerűen beszippantott a japán pop- és filmkultúra. Nem annyira az anime, inkább a doramák (sorozatok), illetve mozifilmek fogtak meg. Ha jól emlékszem, 16 éves voltam, amikor elkezdtem tanulni a nyelvet. Először 2015-ben jártam a szigetországban turistaként, és ekkor tudatosult bennem igazán, hogy szeretnék egy hosszabb időszakot is eltölteni itt. 

2017-ben elindult a Working Holiday vízum Magyarország és Japán között, 2018-ban jelentkeztem is rá, és végül 2019 januárjában kiköltöztem. Ekkor még úgy volt, hogy egy évet leszek itt, de belül már éreztem, hogy lehet, ebből több is lesz. Aztán jött a koronavírus, és lezárták a határokat, se ki, se be, így kaptam 3 évre vízumot.

Először Kóbéban, egy Budapesthez hasonló méretű városban éltem egy hónapot, majd Oszakába költöztem, ahol most is élek. Kezdetektől fogva angolt tanítok, bár az elején egyszerre több munkát is kellett vállalnom. Pincérként is dolgoztam egy hotel étteremrészlegén.

Az Instagramodon és YouTube-odon az országban tett utazásaidba is betekintést engedsz, és ha jól láttam, vidéken is többször jártál már. Te hogyan festenéd le Japán kevésbé „mainstream”, falusias régióit?

Igen, nagyon szeretem a vidéki Japánt! Sőt, ha lehetne, ott élném le az életem, és vinnék magammal mindenkit, akit szeretek. Valóban a vidék, vagy ahogy itt hívják az ’inaka’, teljesen más, mint a nagyvárosok. Én egy magyar faluból jöttem ki Japánba, konkrétan egy mezőn van a házunk. Fiatalabb koromban nagyon vágytam valami izgalmasabb helyre, úgyhogy akkoriban az olyan metropoliszoknál, mint például Tokió, nem is tudtam volna izgalmasabbat elképzelni. 

Már az első években is sokszor éreztem úgy, hogy vágyom a nyugalomra. A nagyvárosok elég könnyen túl tudják terhelni az embert, főleg, ha érzékeny az intenzív behatásokra. A tömeg, a rohanás, a zaj… nagyon sok tud lenni, főleg egy stresszes napon. Vidéken ilyen nincs, ott mosolyogva köszöntik az embert.

Azt vettem észre, hogy a városi emberekkel ritkán lehet random beszélgetésekbe bonyolódni, és ha sikerül is, inkább felszínes az interakció, míg az eddigi vidéki élményeim során több dolgot is megjegyeztem. Például egy bácsi élettörténetét, aki megörökölt egy egész hegyet a nagyszüleitől. Az egyik fő oka annak, hogy még mindig Japánban élek, az a természet és a vidék. Szeretnék mindent bejárni, mert rengeteg hihetetlen hely van itt. 

Mikor, minek hatására érezted először igazán, hogy nem csak utazó vagy, hanem ott élsz? Volt egy konkrét helyzet, amikor ez tudatosult benned?

Egy nagyon konkrét, praktikus dolog jut eszembe – és ezzel valószínűleg sok külföldi egyetértene velem: mikor be kell jelentkezned a kerületi hivatalnál. 

Japánról a legtöbben azt gondolják, hogy milyen hiper-szuper, fejlett ország, és hogy itt mindenhol robotok szolgálnak ki stb. Viszont, amikor az ember kiköltözik, be kell jelentkeznie az említett hivatalnál, és ezt csak személyesen lehet intézni. A kihívás benne az, hogy ki kell tölteni– jobb esetben csak egy darab – A3-as méretű nyomtatványt, full japánul, kanjikkal (a japán írásrendszer részét képező, logografikus írásjelekkel – a szerk.), amihez max. egy hátulról támogató, 70-es japán bácsikát vagy nénikét kapsz segítségül. Eközben egy majdnem üres golyóstollal, izzadva próbálod leírni kanjival a két bekezdéses japán címed háromszor… És amikor már majdnem kész vagy, rájössz, hogy rossz helyre írtad. Persze, már biztos több helyen van angol support, de ez inkább a nagyobb és fontosabb kerületekben jellemző, nekem még nem volt ilyenhez szerencsém. 

Szóval, mikor ezt megcsináltad, kivártad a sorod, és megkapod a személyidet az új címeddel, helyesen – tehát el tudták olvasni a kézírásod – na, akkor azért büszke lehetsz magadra, és elmondhatod, hogy hivatalosan is japán lakcímed van, vagyis ott élsz.

Japánt gyakran kollektivista társadalomként írják le, mégis a hétköznapokban mintha érzékelhető lenne egy csendes, befelé forduló jelenlét – elég csak a sokszor egyedül étkező emberekre vagy azokra gondolni, akik extrém esetben hónapokra visszavonulnak a társadalomtól, illetve az idősek elmagányosodásáról is sokat lehet olvasni. Mit látsz, hogyan fér meg egymás mellett ez a közösségi szemlélet és ez a sajátos autonómia?

Érdekes felvetés. Erről több régóta itt élő ismerősömmel is beszélgettem már, és mind egyetértünk abban, hogy Japánban a kollektivizmus dominál. Ez a struktúrák szintjén nagyon erős: munkahelyen, iskolai közegben, társadalmi elvárásokban. Random példa, de nem véletlen, hogy a japán vonatokon általában csend van. Itt ez a megszokott és elvárt. Ha valaki hangosabb a kelleténél, csúnyán néznek rá. Egyik ismerősömre, aki telefonált a vonaton, egyszer mérgesen rászóltak, azzal a konkrét indokkal, hogy „a japán vonatokon csendben kell lenni”. 

A „magányos” étkezés itt elterjedt, főleg a munkásemberek körében, ebédszünetben. Én is szoktam így tenni, mert ezt a fajta egyedüllétet szeretem. A lakásukból hosszú ideje ki nem mozduló ’hikikomorik’ szerintem inkább mentális problémákkal küzdenek, depresszióban szenvednek.

Ez talán jól mutatja, hogy az egyén érzelmi tere sokszor nagyon zárt és magányos tud lenni. És igen, a társadalom öregszik, jelenleg elég alacsony a születési arány, így ez sajnos elkerülhetetlen.

Mi az, ami a mindennapok szintjén a legnagyobb mentális alkalmazkodást igényli tőled? Vannak olyan dolgok, amiket nehéz megszokni kint élőként?

Japánban a hovatartozás vizuálisan is kódolt: bármennyire is beszélem a nyelvet vagy ismerem a kulturális normákat, a megjelenésem miatt az első benyomás mindig az, hogy külföldi vagyok. 

Ez főleg apró, gyakran ismétlődő helyzetekben köszön vissza. Például, amikor az utcán vagy a vonaton érzem a tekinteteket, vagy amikor japánul szólalok meg, mégis angolul válaszolnak. Mindez csak személyesen engem zavar, vannak ismerőseim, akiket egyáltalán nem. Illetve önmagukban nem nevezném ezeket drámai élményeknek, inkább kis emlékeztetők arra, hogy a kinézetem eltér a normától, és ez alapján is viszonyulnak hozzám. Ügyintézésnél is érzékelhető egyfajta bizonytalanság a részükről, mielőtt megszólalok, és bennem is van egy kis feszültség ilyen helyzetekben, ezért sokszor úgy érzem, különösen nehéz ügyeket intéznem. Aztán persze lehet, hogy ez az én kisugárzásom is, egy kis túlgondolással és empátiával megspékelve.

A „nihongo jouzu”, vagyis „jól beszélsz japánul” jelenség is ide tartozik: alapvetően jóindulatú reakció, ugyanakkor egy emlékeztető arra vonatkozóan, hogy a nyelvi integráció nem feltétlenül jelent társadalmi beolvadást. Ráébreszti az embert arra, hogy a nyelvi erőfeszítései ellenére is mindig kicsit kívülálló marad.

Igen, erről a megélésről már többen beszámoltak nekem. Most beszéljünk kicsit a gasztronómiáról! Hogyan viszonyultál a japán konyhához korábban, a kiutazásod előtt, és hogyan most? Mik a jelenlegi kedvenceid?

Mindig is érdekelt a japán gasztronómia, de mivel limitált volt a kínálat otthon, főleg 10+ évvel ezelőtt, ezért nem sok alkalmam volt kipróbálni. Emlékszem, régebben szerettem otthon „sushit” csinálni, és mindig bemagyaráztam magamnak, hogy jól sikerült, de közben szörnyű volt, főleg innen nézve. Egyébként nem vagyok egy válogatós fajta, mindent megkóstolok.

Sokszor kapom meg rokonoktól, ismerősöktől, hogy hogy bírok csak halat enni, de ők nem tudják, hogy milyen iszonyatosan sokoldalú a japán konyha. 

Ha az ember bemegy itt egy szupermarketbe, ugyanúgy kap disznó-, marha- és csirkehúst, mint otthon, sőt, anyukám szerint itt még jobb minőségű is. A csirkemáj is népszerű. A sushi nyilván frissen jó, de akkor nagyon. Szeretem a közös, hotpotos ételeket is, mint például a nabe vagy sukiyaki. Szerintem iszonyú jó ötlet, hogy összejön egy társaság, leül egy asztalhoz és közösen főzőcskézik, egymással beszélgetve. Nyáron a hideg sobatésztás, udonos ételeket is sokat eszem. Illetve, mivel itt nagyon olcsó a tofu (80 forintért is lehet már kapni egy nagyobb darabot), ezt is sokat használom otthoni főzéskor.

A gasztrofogásokból sokmindent megosztasz az oldalaidon is. Hogyan gondolkodsz a tartalomkészítők hitelességéről, mennyire változott meg a felelősségérzeted azóta, hogy Japánról mesélsz? 

Számomra a hitelesség nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden árnyoldalt dokumentálok, hanem inkább azt, hogy amit megmutatok, az valódi, ténylegesen átélt, és talán kicsit nyugisabb, mint más tartalomgyártóknál. A YouTube-on is inkább a mindennapi esztétikát és az apró örömöket emelem ki. Nem azért, mert nem látom a komplexitást vagy a nehézségeket, hanem mert a médiában már eleve nagy a negatív zaj, és a tartalomkészítés egyfajta menedék is számomra.

Tudatosan döntöttem/döntök amellett, hogy a szépséget, vagy a teljesen átlagos pillanatokat mutatom meg, ez nálam a fókusz. Egyelőre nem igazán eveztem mélyebb vizekre, vagyis nem feszegettem komolyabb témákat eddig, de ki tudja, mit hoz a jövő…

Egy komolyabb témát hoznék azért így a végére: milyen a korodbeli nők helyzete Japánban, miket látsz és hallasz ezzel kapcsolatban? 

Ezzel kapcsolatban nincs olyan sok tapasztalatom, talán csak a munkatársaimról és barátaimról tudok beszélni. A munkahelyemen 100%-ban japán nők a kollégáim. Teljes- vagy részmunkaidőben dolgoznak, attól függően, milyen a pénzügyi helyzet otthon. Ha jól tudom, az összes japán munkatársam házas vagy párkapcsolatban él. Nekem úgy tűnik, hogy a házasság társadalmilag fontos mérföldkőnek számít, főleg egy bizonyos kor felett. Ez valószínűleg mindenhol így van, de itt mintha különösképpen erős lenne a nyomás.

Ugyanakkor azt is látom, hogy pár házas kollégám már megbánta, hogy korán házasodott, és vágyik a szabadabb életre. Persze, olyan is van, aki úgynevezett ’omiai’, avagy egy formális, család által megrendezett találkozón ismerte meg a férjét, és teljesen jól megvannak. Lehet, hogy ez a megoldás?

A külföldi munkatársaknál és barátaimnál már más a helyzet, rengetegen élnek szingli életet. Szerintem sokan küzdünk azzal, hogy nehéz stabil párkapcsolatot vagy hosszú távú egzisztenciát kialakítani. Van, aki emiatt végül hazaköltözik, mert úgy érzi, itt nem tud igazán gyökeret ereszteni. 

Zárásképp, hogy látod magad a 2026-os évben?

Ez a kérdés most üt, mert a tavalyi év nem volt a legjobb, és jelenleg is rengeteg dilemma kering a fejemben. Kérdéses, hogy maradok-e Japánban, vagy sem. Szeretném a tartalomkészítést komolyabban venni, strukturáltan kezelni. Kevesebb belső vívódást és nagyobb biztonságérzetet szeretnék megteremteni magamnak. Bízom a tűz ló évében.