Mi történik, ha egy fiatal kárpátaljai képzőművész az egyetemi szakmai gyakorlat miatt Ghánába költözik, majd 3 hónap alatt újradefiniálja saját határait? Második beszélgetésünk során Sipos Eszter elmeséli, hogy hogyan került a nyugat-afrikai országba, mikből álltak a mindennapjai, hogyan kérték meg a kezét akár naponta többször, milyen volt egyedül nőként élni kint, illetve miképp változott meg a világhoz, az időhöz, a kényelemhez vagy épp a közösséghez való viszonya? (Ez az interjú megtekinthető/meghallgatható YouTube-on és Spotify-on is.)

Már beszélgettünk korábban, így aránylag sokmindent tudok rólad, de azt talán nem annyira érintettük anno, hogy honnan jöttél, milyen volt a gyerekkorod, és mik azok az érdeklődési körök, amik már akkor benned voltak, és később is veled maradtak?

Az identitásomnak nagyon fontos része, hogy Ukrajnában, Kárpátalján születtem. Ez alapvetően meghatározza azt, hogy hogyan gondolkodom arról, hogy ki vagyok és hová tartozom. Az érdeklődési köreimet tekintve, nagyon korán megjelent a művészet az életemben. Általános iskolában már jártam rajzszakkörre, és őszintén, kb. nem is tudtam elképzelni magamnak más utat, így a mesterszak elvégzéséig ebben az irányban képeztem magam. 

Azt is tudom rólad, hogy a művészet volt annak az inspirátora is, hogy Ghánában kötöttél ki. Elmeséled, hogy ez hogy történt pontosan?

Úgy adódott, hogy találkoztam Budapesten egy ghánai művésszel, aki épp előadást tartott itt. Leültünk, beszélgettünk, és megkérdeztem tőle, hogy mehetnék-e a műtermébe asszisztensnek a szakmai gyakorlatom keretében? Ő pedig egyszerűen azt mondta: igen. Onnantól indult el az ügyintézés… 

Ő Patrick Tagoe-Turkson, aki partra sodort papucsokból készít műalkotásokat, leggyakrabban objekteket, falra szerelhető munkákat. A folyamat elég hosszú: először összegyűjti a papucsokat, szétválogatja szín szerint, felvágja, feldolgozza, mossa őket, tehát mire a talált papucsból kiállított munka lesz, sok dolog történik vele. Én ezekben a folyamatokban vettem részt.

Neki nagyon fontos, hogy soha ne vegyen új anyagot a munkáihoz, mindig talált vagy kapott papucsokkal dolgozik. Az is lényeges számára, hogy emberek által viselt, „előélettel” rendelkező tárgyakat hasznosítson újra. Mindennek egy kulturális vetülete is van: Ghánában ez egy olyan lábbeli, amit szinte mindenki megengedhet magának, mindenkinek van, és néha még a nevük is szerepel rajta.

Volt benned félelem, amikor kimentél? Mi mindenre kellett felkészülni az utazás előtt?

2025 áprilisa óta tudtam, hogy megyek, és októberben utaztam ki. Volt időm felkészülni testileg és lelkileg egyaránt. Én ugye nem research alapján választottam úti célt, hanem megvolt az ország, és utána kezdtem el informálódni, hogy nagyjából mire számíthatok. És akkor már nem változtathattam meg a döntésemet. Ami a felkészülést illeti, a kötelező oltás a sárgaláz elleni, ezt egyszer kell beadatni. Összesen egyénként 5 oltást kaptam, illetve nekem az egyetem intézte a szerződést, a balesetbiztosítást, az egészségbiztosítást stb.

Milyen időjárás fogadott?

Az időjárás teljesen el volt csúszva, a helyiek sem értették. Amikor esnie kellett volna, nem esett, amikor nem kellett volna, esett. Folyamatosan meleg volt és párás volt az idő. Elvileg az esős időszakban érkeztem, de az egész rendszer felborult, és ez bizony érződött is.

Igen, a klímaválság mindenhol érezteti a hatását, de valószínűleg Afrikában még erősebben hat ez… Oké, szóval megérkeztél. Mi történt az első napokban, első hetekben? Hogyan alakultak a mindennapjaid?

Kaptam egy szabad hetet akklimatizálódni, és volt velem egy mentor egy hétig. A lánnyal együtt laktunk, utána pedig barátok lettünk. Megmutatott mindent, boltokat, piacokat, útvonalakat stb. Ez óriási segítség volt. Amikor elment, akkor éreztem először, hogy oké, most akkor egyedül vagyok. Ugyanazokra a helyekre jártam három hónapig, ahová vele mentem: ugyanaz a gyümölcsárus, ugyanaz a bevásárlóközpont, ugyanaz a rutin. Később persze többet barangoltam, felfedeztem más helyeket is.

Mi volt a legnehezebb az elején?

Szerintem az első pár hétben kb. minden. Ghána vibráló ország, sok az impulzus. Én soha nem éltem azelőtt egyedül, szóval az, hogy mindent nekem kellett kitalálni, teljesen új volt. Arra nagyon jó volt Ghána, hogy kitaláljam, mi legyen, megtudjam, hogy milyen egyedül is boldogulni. Olyan helyzetekben ismertem meg magam, amikben korábban nem volt lehetőségem.

Paráztál, hogy mit veszel és eszel meg, immár egyedül?

Nem igazán. A csomagoláson lévő leírást elolvastam, és ha tetszett, levettem a polcról. Gyümölcsöknél is utánanéztem, hogy hogyan kell feldolgozni, mi ehető belőle és mi nem, ennyi. Ami új volt és tetszett, azt kipróbáltam.

A víz- és áramkimaradásokra is emlékszem a videókból. Ez mennyire volt megterhelő?

Volt vízlimit, spórolni kellett, főleg a száraz időszak miatt. Az áram is elment néha, de ezek általában nem tartanak sokáig. Ezek nekem amúgy sem voltak annyira szokatlanok, mert Ukrajnában 3 éve akadozik az áramellátás, és ott sokszor órákra ment el, naponta kétszer is. Szóval az, hogy néha percekig ezt nélkülöznöm kellett, nem kottyant meg.

Fontos az is, hogy én tudtam, hogy ennek egyszer vége lesz, és ha hazajövök, ismét meglesz mindenem. Az ott élő embereknek viszont ehhez kell alkalmazkodniuk, és ők ebben is tudnak boldogok lenni.

Hogyan alakultak a kinti kapcsolataid? 

Ez attól függött, mennyit sétálok, mennyire vagyok nyitott. Korombeliekkel kevésbé sodort össze az élet, de sokszor találkoztam például árusokkal, boltosokkal, mivel hozzájuk napi szinten jártam, illetve azokkal is kialakult egy kontakt, akik mellett naponta elmentem a műterem felé vezető úton. Volt fodrászom is, ott a lányokkal sokat beszélgettünk. Nem feltétlenül komoly esett szó, inkább egyszerű, hétköznapi kapcsolódás volt ez. De már az is jólesett a lelkemnek, ha idegenként valaki nyitottan állt hozzám.

Az is hamar feltűnt, hogy mennyire közösségi életet élnek a ghánaiak: rengeteget beszélgetnek, kapcsolódnak egymáshoz. Mintha mindenki egymás ismerőse lenne. 

Szerinted mi a legnagyobb tévhit Ghánával, vagy tágabban nézve, Afrikával kapcsolatban?

Szerintem Ghánáról nagyon keveset tudunk, és én sem ismertem ezelőtt ezt az országot. Amikor megtudtam, hogy ott fogok élni, keresgéltem magyarul infót róla, de gyakorlatilag semmit sem találtam az alapokon kívül. Ez is egy ok volt, hogy elkezdjek videózni: ha legközelebb valaki magyarként Ghánába megy, legyen kapaszkodója.

Ami Afrikáról él bennünk, az sokszor nagyon szélsőséges: humanitárius narratíva, háborúk (én ezekből semmit nem tapasztaltam, Észak-Ghánában sem), szegénység, vízhiány, elsivatagodás, az emberek kunyhókban élnek, és ott van még a szafarik romantizált, egzotikus világa is. Ez óriási általánosítás, hiszen Afrika rengeteg országot jelent, bennük sok törzsi nyelv, különböző ételek, kultúrák lelhetők fel. 

Ott élve én azt láttam, hogy az emberek hétköznapjai ugyanolyanok, mint bárki másnak. Ugyanúgy megélnek kölönféle kapcsolati helyzeteket, problémákat, örömöket. Persze, vannak olyan oldalai a kontinensnek, amiket a dokumentumfilmekben látunk – én is voltam pici, szegényes faluban és voltam szafarin is, de az ott tapasztaltak nem egész Afrikára jellemzőek. Én egyébként szeretek dokumentarista módon fotózni, és úgy érzem, három hónap alatt sikerült olyan kapcsolatot kialakítanom a helyiekkel, hogy ezt etikus módon tehessem meg. Viszont, ha valaki csak odamegy két hétre turistaként, elképzelni sem tudom, mennyire kényelmetlen lehet számukra a dolog. Én emiatt sokáig elő sem vettem a kamerámat. 

Említetted a szafarit. Milyen élmény volt, miket láttál?

A Mole National Parkban láttam elefántokat, majmokat, antilopokat, varacskos disznót, sok madarat, páviánokat. De semmire nem volt garancia. Az elefántokat úgy figyeltük meg, hogy amikor megláttunk egyet, megálltunk, kiszálltunk a kocsiból, és tisztes távolból néztük őket.

Nekem fontos szempont volt, hogy ne „állatkerti” élmény legyen a szafari. A nemzeti parkban nem etetik az állatokat, nem avatkoznak be, ez a természetes élőhelyük, mi pedig csak megfigyelők vagyunk.

Volt viszont egy másik hely, Paga környékén van egy krokodil-tó, ahol állítólag több száz krokodil él. Ott úgy van a „látogatás”, hogy veszel egy csirkét, megetetik vele a krokodilt, ami kijön, és utána meg lehet simogatni. Sokat gondolkodtam ezen, de az valamennyire megnyugtatott, hogy legalább nem voltak benyugtatózva az állatok… 

Tartalomgyártóként mi az álláspontod a felelősség kérdéséről és mit gondolsz a „hiteles beszélő” fogalmáról? Szerinted tudsz reális képet adni Ghánáról úgy, hogy 3 hónapot töltöttél ott?

Szerintem a hitelesség egy folyamat. Nem csak egy jelző, amit megkapsz, és onnantól örökre rajtad marad. Egy ideig nincs ellentmondás aközött, amit mondasz, és amit csinálsz, aztán bármikor jöhet egy olyan dolog, ami ezt felülírja. 

Én úgy próbáltam hiteles lenni, hogy a videóimat személyes megfigyelés és utánajárások előzték meg. Tudtam, ha kiteszek valamit az internetre, biztos lesz olyan, aki beleköt, ezért igyekeztem minél pontosabb lenni.

A legtöbb témánál a helyieket is bevontam, megkérdeztem, hogy adott dolog tényleg él-e, hogyan működik, mit gondolnak róla stb. Ha valamiben nem vagyok biztos, akkor bármikor megkérdezhetem róla a helyi barátaimat, a távozásomat követően is. És azt is fontosnak érzem, hogy amit közvetítek – pl. környezettudatosság, nyitott hozzáállás – nem csak ott, Ghánában érvényes, hanem Magyarországon és a világ minden pontján is.

 Van egy jelenség, ami bennem maradt a Glamour+-os interjúnk alkalmával, mégpedig a lánykérés… Ez hogy nézett ki a valóságban és mennyire érezted nyomasztónak?

Ha fiatal fehér nőként utazol Ghánában – és lehet, hogy sok más afrikai országban is –, ki fogsz tűnni. Főleg, ha olyan környéken élsz, ahol ritkán látnak fehéreket. A gyerekeknél ezt könnyebb megérteni, hiszen ők általában alapból nagyon kíváncsiak. A felnőtt férfiaknál sokszor ez abban nyilvánul meg, hogy „el akarlak venni feleségül”, vagyis megkérdezik, van-e férjed?

Kulturálisan ez nem feltétlenül mindig romantikus gesztus, mármint abban az értelemben, ahogy mi gondolunk rá. Lehet ez egy szimpla kapcsolatfelvételi próbálkozás is. Mindezt az különböztette meg a zaklatástól, hogy többnyire egyszer történik meg a dolog: megkérdezik, és ha nemet mondasz, továbbállnak. Nem követnek, nincs erőszak, nincs fenyegetés. Előfordult, hogy elkérték a telefonszámomat „barátkozás” céljából, és ha mondtam, hogy van férjem, sokszor ez ennyiben maradt. Volt, aki azt mondta, „nem baj, akkor is barátkozzunk”, de ebben az esetben is meg lehetett húzni a határt. Hogy zavart-e? Mondhatni. De próbáltam nyitottan hozzáállni, türelmesen, mert tudtam, ez ott egy létező jelenség, és nem úgy működik, mint itthon. 

A gyerekházasságokkal kapcsolatban miket hallottál, mennyire van ez közszájon, beszélnek-e róla, vannak-e ráutaló jelek?

Én személyesen nem láttam ilyet azon a területen, ahol éltem. Megkérdeztem egy barátomat erről, ő azt mondta, bizonyos népcsoportoknál előfordul, de nem általános. Amikor Észak-Ghánában jártam, láttam egy iskolafalon egy falfestményt, ami a gyerekházasság ellen szólt, kampányként volt felfestve. Én csak ebben a formában „találkoztam” a jelenséggel.

Ajánlanád Ghánát másoknak?

Eleinte azt gondoltam, hogy nem ajánlanám másoknak ezt az országot. A saját nehézségeimből indultam ki, és úgy voltam vele, hogy ez nem való mindenkinek. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem akarom megmondani senkinek, hogy való-e neki Ghána, vagy sem. Szerintem bárki tud hozzá alkalmazkodni, ha szeretne.

Hallottam olyat, hogy valaki önkénteskedni ment, aztán egy hónap után hazament, mert nem tetszett neki, de ez a ritkább. Én azt mondom, nehéz, de meg tudod oldani, ha adsz elég időt neki. Bizonyos szempontból könnyebb is tud lenni az élet ott. Más az időkezelés, több a személyes kapcsolódás, kevesebb a kontroll, kevesebb a „minden sarokban kamera”-típusú érzés. A fejletlenség néha nehezíti a dolgokat, de közben ez felszabadító is. Ha hozzászoksz, sok minden egyszerűbbnek fog tűnni idővel.

Mit jelent ma az otthon fogalma neked? És mennyire vágysz arra, hogy legyökerezz valahol?

Az otthon nekem mindig ott lesz, ahol a családom van, de régóta nem élek velük a tanulmányaim miatt. Mivel ezt az igazi otthon érzést sehol máshol nem tudom igazán érezni, ezért bárhova megyek, egy kicsit mindenhol megteremtődik az otthonosság érzése. A legyökerezés szerintem még nem most lesz. Úgy tervezem, hogy most Budapesten maradok egy ideig, de ez változhat. Két-három évente megmozdul bennem valami, és akkor elindulok… Próbálom azt csinálni, amit szeretek, ott, ahol épp jól esik.