A környezet védelméért folyó küzdelemnek még sosem volt akkora aktualitása, mint napjainkban. Egyre többen vagyunk tisztában azzal, hogy mely tevékenységek gyakorolnak káros hatást a minket körülvevő környezetre és mely rossz szokásainkkal kell mielőbb felhagynunk. Ám legtöbben még sosem gondoltunk bele, hogy bizonyos szociodemográfiai faktorok, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek is okozhatnak globális károkat a természeti környezetben. Hogyan segíthet a nemek közti egyenlőtlenségek felszámolása és a nők jogainak biztosítása környezetvédelmi céljaink elérésében? Milyen hatással van a nők megfelelő egészségügyi ellátásához és oktatáshoz való hozzájutása a fenntarthatóságra való törekvéseinkre, a környezeti károk csökkentésére? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ az ökofeminizmus irányzata.

Az ökofeminizmus kialakulása

Az ökofeminizmus az 1970-es években a feminizmus „oldalágaként” jelent meg Észak-Amerikában és Európában az egyre inkább előtérbe kerülő ökológiai tudatosság egyik hozományaként. A meggondolatlanul túlhajszolt technológiai fejlesztések és indusztralizáció esetleges következményei ebben az időben kezdtek beszédtémává válni. A patriarchátus, a militarizmus és az iparosítás kritikája mind az 1970-es évek környezeti mozgalmai, mind a kialakulóban lévő feminista forradalom kiáltványaiban megjelent, elutasítva a hatalmon alapuló társadalmi és tudományos modelleket. A status quo megváltoztatását sürgették és az emberi prioritások radikális átrendezését szorgalmazták.

Az ökofeminizmust Carolyn Merchant 1980-as A természet halála című könyve részletesen tárgyalja. Merchant mint tudománytörténész szkeptikusan tekintett az akkoriban kibontakozó tudományos forradalomra, amely a nyugati haladás uralkodó narratívájának középpontjában áll. Ahelyett, hogy Descartes, Hobbes és Bacon elképzeléseire az emberi civilizáció dicséretes előrelépéseként gondolta, összekapcsolta ezeket a természeti erőforrások kiszipolyozásával és egy általánosabb paradigmával, amely kiterjedt a nők helyzetére is. Leírta, hogy a természet organikus, nőközpontú látását felváltotta egy mechanisztikus, férfiak uralta rend, amely a természeti erőforrások kiaknázása köré szerveződött.

Az ökofeminizmus egészen új irányból közelítette meg a környezetvédelem témakörét, szoros párhuzamot vonva a nők társadalmi helyzete és az emberiség környezetre gyakorolt romboló hatása között. Teóriájuk szerint a nemek és társadalmi egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása, a nők egyenjogúságának biztosítása lehet a kulcsa a fenntarthatóbb jövőnek.

Hogy milyen szoros a kapcsolat a környezet, illetve a társadalmi problémák, egyenlőtlenségek jelenléte között, azt jól mutatja a következő példa. Az amerikai Richmondban több évtizeden át szinte alig kaptak támogatást a nagyrészt afroamerikaiak által lakott városrészek, így ezeken a területeken az életszínvonal jóval elmaradt az átlagostól a befektetések és a modernizáló fejlesztések hiánya miatt. A megkülönböztető lakáspolitika hosszútávú következményeként ezeken a részeken a nyári hőmérséklet akár 8 fokkal is több lehet, mint a város többi részén, ami komoly egészségügyi gondokat okozhat, főleg a gyerekek számára. A példából jól látni, hogy a társadalmi megkülönböztetés hogyan hathat egyben a környezetre is, az okok megértésével pedig a megoldás is magától értetődővé válhat. Egy kis befektetéssel, például zöld területek kialakításával vagy fák ültetésével mind a környezeti, mind az egészségügyi sztenderdek is fejleszthetőek lennének, ehhez azonban minden esetben a probléma gyökerét kell feltárni.

A politikának, a törvényeknek és szabályozásoknak óriási szerepe van a környezetvédelemben, és ahogyan az előző példából is látszik, a rosszul meghozott politikai döntések okozzák a legnagyobb kárt. Kutatások – és az ökofeministák – szerint a nők szerepének növelése a törvényhozásban javítana a környezetvédelemmel kapcsolatos szabályozások, illetve nemzetközi környezetvédelmet célzó kooperáció hatékonyságán. A döntéshozatali folyamatokban résztvevő nők a hasonló jogokkal rendelkező férfiaktól eltérően egészen más aspektusból közelítik meg az olyan problémákat – mint például a klímaváltozás – melyek főként nőket és gyerekeket érintenek. Emellett sokszor tárgyalási és kooperációs képességeik is erősebbek, ami elősegítheti a nemzetközi klímaegyüttműködések létrejöttét.

Mindezek ellenére a nők ijesztően alul reprezentáltak mind a politika, mind a környezetvédelem területén.

A ruhaiparban dolgozók jelentős hányada viszont nő, akik sokszor embertelen körülmények között készítik azokat a ruhadarabokat, amelyeket mi is viselünk. 2013-ban a bangladesi Rana Plaza textilgyár összeomlott, mintegy ezer ember halt meg, a világ pedig szinte sokkot kapott. Egy tragikus emlékeztető volt ez azokra a szörnyű körülményekre, amelyeket rengeteg embernek (leginkább nőnek) kell elviselnie nap mint nap ahhoz, hogy mi divatosak maradhassunk. Az alacsony bérek és az inhumánus munkakörnyezet ellen a jogvédő szervezeteknek, a gyártóknak, a márkáknak és kormányoknak egyaránt tenniük kell.

A nők oktatása, mobilitása lehet a kulcs?

A döntéshozatalban szerepet betöltő nők a természeti erőforrások védelmének, illetve klímaváltozásra adott válaszok területén is nagyobb affinitást mutatnak, mint a férfiak. Egy 2015-ös tanulmány szerint a nők felelősségteljesebbek a természeti erőforrások – erdők, vadvilág, mezőgazdaság – felhasználásában és megőrzésében, éppen ezért nagyobb szerepet kellene kapniuk ezeken a területeken. Ennek ellenére jelenleg a világon a földbirtokosok mindössze 13.8%-a nő, miközben a mezőgazdaság, erdészet vagy halászat területén dolgozók között 38.7% az arányuk. Az erőforrások nehezebb elérése mellett az edukáció hiánya is hátráltatja a nőket a mezőgazdaságban.

Az agrikulturális gender gap csökkentésével és a női farmerek jogainak biztosításával a mezőgazdasági termelés akár 30%-kal is emelkedhetne, ezzel akár 150 milliónyi embert mentve meg az éhezéstől. Mindehhez olyan társadalmi kezdeményezésekre lenne szükség, melyek lehetővé teszik a nők oktatásának biztosítását, illetve a döntéshozatalban betöltött szerepük növekedését. Ez pedig ismét csak visszavezet minket az (öko)feminizmus alapvetéseihez.

Egyik fontos faktora a fenntarthatóság kérdéskörének a túlnépesedés problémája. A Föld népessége jelenleg körülbelül 7.9 milliárdra becsülhető, mely 2050-re akár a 10 milliárdot is elérheti. A népesség számának ugrása is komoly összefüggést mutat a klímaproblémákkal, hiszen a populáció növekedésével még több élelem és energia válik szükségessé, jelentősen növelve az emberiség ökológiai lábnyomát és kibocsátását. Ebből a szempontból kulcsfontosságú a nők edukálása és a megfelelő egészségügyi körülmények biztosítása. Azokban az országokban, ahol a nők oktatása fejlettebb, illetve ahol változatosabb karrieropciók közül választhatnak, a szaporodási ráta alacsonyabb. A nők oktatásával, mobilitásuk elősegítésével és lehetőségeik bővítésével többek között csökkenthető az esélye a kényszerházasságoknak is, mely korábban sokuknak az egyetlen opciója volt. A nők közötti írástudás arányának növelése, az iskolázás és a szabad döntéshozatal biztosítása hosszútávon lelassíthatja a népesedési folyamatot, illetve szabályozottabbá teheti azt.

Ökofeminista művészet

Nem nehéz észrevenni, hogy az ökoművészet számos úttörője mélyen elkötelezett feminista. Feminizmusuk az üvegplafon megtörése helyett az egyenlőtlenséget megőrző szisztémák átrendezéséről szól. Személyes és művészi törekvéseik középpontjában a társadalom, a természet és a kozmosz összefüggései állnak. Olyan műalkotásokban fejezik ki magukat, amelyek olvashatóvá teszik ezeket a kapcsolatokat. Az alábbiakban három kedvenc művészünk projektjét ismertetjük – érdemes munkásságukat nyomon követni, hiszen a mai napig aktívan tesznek a környezetvédelemért.

Dénes Ágnes (Agnes Denes) magyar származású amerikai festő, konceptuális művész, egyetemi tanár, aki a land art egyik első úttörője. A hetvenes években az akkoriban alakuló feminista aktivista közösségek aktív tagja volt. Családjával először Svédországban éltek, majd tizenévesen költözött az Egyesült Államokba. Érdeklődése hamar a természet- és társadalomtudományok felé fordult; többek között filozófiát, nyelvészetet, pszichológiáz, művészetet, zenét tanult. Művei környezeti, kulturális és társadalmi témákkal foglalkoznak.

A Búzaföld (1982) (Wheatfield – A Confrontation) a legismertebb munkája, melynek keretében búzát termesztett a New York-i felhőkarcolók árnyékában. A  munka során a segítőivel első lépésként megtisztították a Wall Street és a World Trade Center árnyékában fekvő területet, majd termőföldet hordtak rá, búzával vetették be, végül többmázsányi gabonát arattak le. Az alkotás hónapokig volt látható a pénzvilág központjában.

A termés a Minnesota Museum of American Art által rendezett vándorkiállítás révén jutott el 28 városba világszerte 1987 és 1990 között. A látogatók magukkal vihettek egy kicsit a búzából és újra elültethették azt. A szalma sem veszett kárba, azt ugyanis a New York-i rendőrség lovai kapták meg.

Betsy Damon amerikai művész, aktivista, designer munkásságát a nők, a melegek és a környezetvédelemmel kapcsolatos jogok, törekvések inspirálták.1985-ben tudatosodott benne, hogy olyan alkotásokat szeretne létrehozni, amelyekkel közvetlenebb hatást gyakorol az ökoszisztémára. 1991-ben megalapította a Keepers of the Waters nonprofit szervezetet, amely sokrétű tevékenységének ernyőjeként szolgál. Bár ő is készít vízhez kapcsolódó rajzokat és festményeket, elsődleges célja a lakosság oktatása az élő vízrendszerek természetéről és azok lehetséges helyreállításáról. Az Egyesült Államokban, Kínában és Tibetben is fontos munkát végez/végzett, miközben együttműködött/együttműködik helyi művészekkel, lakosokkal és kormánytisztviselőkkel.

Damon egyik jelenlegi erőfeszítése a Mississippi folyó megtisztítása; a projekt magában foglalja az érintett felek összehozását, akik a gátak leszerelésére, a vízáram helyreállítására, valamint a kis patakok és folyók újracsatlakozására összpontosítanak.

A művész weboldala, blogja és hírlevelei a tudósok, művészek és más aktivisták szolgáltatta legfrissebb híreket foglalják össze a csapvíz toxicitásától kezdve az olyan zöld megoldásokig, mint az erdőtelepítés vagy a környezetbarát pázsit létrehozása.

Aviva Rahmani is elkötelezett mind a feminizmus, mind a környezetvédelem irányában. 1968-ban megalapította az American Ritual Theathre-t, amelyben a nemi erőszakról és a családon belüli erőszakról szóló előadások kerülnek színpadra. Az 1970-es évektől figyelme a természet felé fordult.

Ő is foglalkozott a természetes vizek védelmével, legismertebb projektje mégis a Blue Trees Symphony, melynek célja az olaj- és földgázvezetékek telepítésének lassítása. Az elmúlt években számos demonstráció zajlott ilyen projektek ellen Amerikában, amelyek közül a legjelentősebbek a Standing Rock Sioux Tribe által rendezett Dakota Access Pipeline tüntetések voltak. Rahmani úgy döntött, hogy Peter von Tiesenhausen kanadai szobrász koncepcióját gondolja újra, aki művészként 1996-ban egész tanyáját szerzői jogvédelem alá helyezte, hogy megakadályozza a csővezeték beépítését birtokára. A társaság nem tudott mit tenni, így visszavonta követelését. Rahmani egy lépéssel tovább ment: ahelyett, hogy egyetlen telket vont volna szerzői jogi védelem alá, a Blued Trees Symphony-t végtelenül bővíthető műalkotásként dolgozta ki.

Rahmani megkomponált egy „szimfóniát”, amelynek partitúráját szó szerint azokra a fákra írták fel, amelyek veszélyben vannak a csővezetékek lefektetése miatt. Földtulajdonosokkal és önkéntes csapatával nem toxikus kék festékkel jelölte meg a fákat. Minden fa egy hangot, a fák csoportjai pedig egy-egy akkordot képviselnek. Az emberek az erdőben járva a madarak vagy a szél hangját élő, természetes szimfóniaként értelmezhetik, de az akkordok akár hangszereken is megszólaltathatók.

Az ökofeminizmus kritikája

Összességében elmondhatjuk, hogy a jelenleg is zajló klímaváltozás a nőkre – többek között a már említett nemi egyenlőtlenségek, illetve a hagyományos nemi szerepek berögződése miatt – sokkal nagyobb veszélyt jelent. Éppen ezért nem tudunk nem egyetérteni az ökofeministák alapvetéseivel és törekvéseivel, még akkor sem, ha néhány problematikát is találunk az eszmerendszerükben.

Mai szemmel nézve ökofeminizmus kritikájaként említhetjük annak leegyszerűsített megközelítését, mely szinte kizárólag a nemek és a természet között húz párhuzamot, figyelmen kívül hagyva más faktorokat, illetve a tényt, hogy emiatt a párhuzam miatt valójában egyik téma problémáiban sem merül el mélyebben.  Janet Biehl amerikai szocioökológus túlszimplifikált struktúrája miatt bírálta az ökofeminizmus gondolkodásmódját, mely nem veszi figyelembe a komplex hierarchikus struktúra sajátosságait.

Az ökofeminizmus az 1990-es években kezdte elveszíteni relevanciáját a „környezeti igazságosság” elméletének megjelenésével, mely nem tartotta fontosnak a nemek közti különbségek vizsgálatát a klímakérdés megértéséhez, illetve a megoldás eléréséhez.

Ugyan az ökofeminizmus kifejezés mára kissé feledésbe merült annak leegyszerűsített jellege miatt, számos kérdésfelvetése továbbra is aktuális, így például annak vizsgálata, hogy a nők előtérbe kerülése hogyan hathat a fenntarthatósági törekvések elérésére.

E témák előtérbe helyezése az olyan újgenerációs aktivisták célkitűzése is, mint Greta Thunberg vagy Vanessa Nakate, akik fiatal koruk ellenére nagyban hozzájárulnak a globális környezetvédelmi mozgalmak ösztönzéséhez.

Szerző: Fejes Alexandra, kiemelt kép: denesagnesstudio.com, források: itt és itt