Varga Klaudiát olyan 2016-17 körül ismertem meg, amikor a social mediában szembe jöttek velem izgalmas kiegészítői, és felkértem, hogy beszélgessünk egy kicsit a Poisonist nevű márkája világáról. Azóta sok minden történt vele: továbbra is szabadúszó angoltanárként tevékenykedik, Rómába költözött, zenei projekteken dolgozik és úgy tűnik, az azóta félbeszakadt tervezéshez is visszatér hamarosan. Hogyan lett a nyelv terápia számára, miért indult el a tudásátadás irányába, mi a gond az intézményes angolnyelv oktatással, milyen Róma valójában, hogy jön a komolyzenéhez az elektronika és mi lesz a Poisonisttal? Ilyesmikről kérdeztem Klaudiát.

Emlékszel még az első találkozásodra az angol nyelvvel? Milyen benyomásaid voltak róla első körben, és aztán hogyan változott, formálódott a kapcsolatod vele?

Persze! „MADE IN CHINA” volt minden játékomra írva. Ez volt az első, majd 6 évesen kezdtem el tanulni a nyelvet egy volt kultúrattassé hölggyel a 12. kerületben. Imádtam. Színes rajzokat csinált a füzetembe, remek detektívsztorit felölelő könyvből tanított. Bántalmazó közegből jővén az angolórák a nyugalom szigetei lettek számomra. Tudott minden galádságról, így egyben kvázi a terepeutám is lett arra a nyolc évre.

Összefonódott nálam a nyelv a biztonságos közeggel, a felfedezés örömével, és legalább ezen a téren békénhagytak a fejlődésemet látva. Kédőbb az izolált gyerekek feltalalják magukat, megtanulják önmagukat szórakoztatni, lekötni. Így jött a képbe a zene, a tánc önhipnózisig, 3-4 éves kortól.

(1986-87-ben láttam a Ki Mit Tud? című műsorban először break táncosokat és halottam először elektronikus zenét, megbabonázott, onnantól robot hangokat beatboxoltam és serényen igyekeztem robot-táncolni, és azóta is így maradtam.) Aztán elkezdett érdekelni, hogy mit jelenthetnek az angol dalszövegek. Új hobbimmá vált a 90-es évek közepén a dalok rádóból való felvétele kazettásmagnóval. A számok szövegét hallás után kéziszótárból kikeresgéltem, leírtam, majd énekeltem és táncoltam rájuk. Coolio Gangsta’s Paradise című dala volt az első. Az angol eszköz volt a zenéhez, az önszórakoztatáshoz és az öngyógyításhoz. 14 évesen végleg elszöktem otthonról, muszáj volt, hogy meg tudjam őrizni az integritásomat, és hogy életben maradjak.  16 évesen megcsináltam a középfokú angol nyelvvizsgámat, majd felvételt nyertem Angol mint idegennyelv-tanár és Kommunikáció egyetemi szakpárra. Miért pont arra? Olyat választottam, ami szerelem a nyelv kapcsán, továbbá az interperszonális kapcsolatok, a kommunikáció is mindig foglalkoztatott, így van egy PR menedzseri diplomám is. És az akkori barátom ugyanerre az egytemre járt, német szakosként, így együtt is tudtunk mozogni, lakni. Szép időszak volt.

Mikor döntötted el, hogy a nyelvtanár szeretnél lenni? Ekkoriban inkább az intézményes oktatás lebegett a szemeid előtt, vagy már a szabadúszást fontolgattad?

Soha nem döntöttem el! 😀 Nézd, az egyetemen élveztem a filozófiai, pszichológiai és irodalmi tantárgyakat (filozófát tanultam volna szívem szerint, csak tudtam, hogy mivel nincs családi védőháló alattam, sanszosan éhenvesznék), de fogalmam sem volt még akkor sem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Az általános és középiskola intézményétől a mai napig viszolygok, eltörölném adott formájában, tortúrának tartom, ennek a kitekert társadalomnak a gyermekmegőrző intézménye. Nyomasztó, billogoz, jelzőkkel illet, a való életre vajmi keveset készít fel, így soha meg sem fordult a fejemben hozzájárulni ezek tevékenységéhez. Bár a szakmai gyakorlatom után a 2. kerületi Fillér utcai általános iskola igazgatója marasztalt volna állandóra, mert nagyon szerettek a diákok, illetve a Veres Pálné Gimnázium igazgatója is állást ajánlott (ott érettségiztem, örök hála az iskolának azért, hogy elláttak kollégiumi szállással, és hogy ingyen ehettem a menzán és a büfében. Azt mondták, jófejű gyerek vagyok, nem szabad elkallódnom… életben tartottak, ezt sosem felejtem el!) Már diplomázás előtt eldöntöttem, kipróbálom magam privát angolnyelv-tanárként, hogy mire meglesz az abszolotórium, lássam, melyik szakirányba akarok majd tovább menni. Emlékszem, akkor Kamaraerdőben laktam, és kézzel írt tépdesős cetlikkel celluxoztam ki a telefonfülkéket, akkor még nem dívott az internet, és lettek tanítványaim.

Akkor, életem legelső, 19 évesen adott angol magánóráján, amit egy fogorvos házaspárnak tartottam, döbbentem rá, hogy az, amit az egyetemen tanítottak, módszertanból kuka. Miért? Hát mert arra nevelnek ott is, hogy nem a humánum, hanam a szalagsor, a robotikus metódus kell. Ennek akkor még bedőlve érkeztem az órára friss, ropogós nyomtatványokkal (már akkor írtam egy saját nyelvkönyvet, abból szemezgettem a diákoknak), percre pontosan megírt óratervvel. Na de kérlek, az első 10 percben kérdések merültek fel a diákokban. Akkor és ott dőlt el, hogy tanár, és hogy milyen tanár leszek. Óraterv kuka. Rámentünk a kérdeskör kivesézésére. Kit érdekel, hogy gellert kapott az óra? Ki érdekel, hogy a szent regulájú óraterv nem lett hajtómű pontossággal, nanoszekumdumra kicentizve letolva a diákok torkán? Engem nem.

Azóta is ez a credo-m, hogy kérdés megválaszolhatatlanul nem maradhat az órán. Illetve, nem hiszek a lineálisan építkező, tankönyv alapú nyelvtanulásban. A nyelv organikus, „3D-ben” mozog, mindig azt tanuljuk (én és a tanulóim), ami hiányosság éppen felszínre bukkan, nyilván emellett konzekvensen haladva előre, építve fel a stabil nyelvtudást. Így dőlt el, hogy milyen tanár leszek… Az meg, hogy miért letten tanár, egyszerű: szeretek álomgyáros lenni, az angol szerintem egy kulcs a világhoz, amely, ha a tarsolyunkban van, nagyon sok ajtót ki tud nyitni. és a tanulóimat közelebb vinni a megálmodott céljaikhoz. Ez jó érzés, az ember hasznosnak érzi magát, jobb esetben van tanár-diák kémia is, na azok a konstellációk sok jó szerotonint és dopamint adnak. A tanítás valahol adrenalin függőség is, hiszen mindig „szerepben” kell lenni és kedvesnek, támogatónak, pengének. Nyilván ez egy felfokkozott és nem egy alapállapot. De az a jó hozadéka, hogy meditatív, mert annyira feszített fókuszt kíván meg az online tanítás tőlem (az óraimon mindent én írok két nyelven, hogy minél többet tudjanak szóban gyakorolni a tanítványaim), hogy időm sincs semmin sem gondolkozni munka közben. Jó értelemben kikapcsol. Így az alapkérdésre a válasz, hogy már eleve magántanárként kezdtem, utána a gazdasági válság idején ugyan rákényszerültem nyelviskoláknak is bedolgozni, de megcsömörlöttem a szalagsorban gondolkozástól, a robotgyártósorként használt tanár mivolttól (persze remek referenciáim lettek: pl. McDonald’s-os, már felsőfokú nyelvvizsgával bíró felsővezetőknek tanítottam pénzügyi angolt, Los Angeles-i konferenciákra járó HBO-s felső poszton lévőknek üzleti angolt, NATO nyelvvizsgára készítettem fel rengeteg honvéd dolgozót: ügyvédeket, meterológosukat, EU finanszírozás keretében tartottam nyelvi tréningeket stb). 12 éve döntöttem úgy, csak szabadúszni fogok.

Pont egy éve írtak arról, hogy hazánkban minden 4. ember beszéli az angolt, legalábbis a népszámlálás adatai szerint, tehát 2011 óta 50%-kal nőtt azok száma, akik úgy nyilatkoztak, hogy tudnak angolul. A gyakorlatban mennyire tapasztalható ez a fellendülés?

Ahogy Churchill mondta: „csak abban a statisztikában hiszek, amit jómagam hamisítottam.” Nyilatkozták… Akkor ez is csak egy önreflexió. Sokan hajlamosak túlpozicionálni magukat, hogy kisebbségi komplexusikat kompenzálják, „hiányosságaikat” kendőzzék. Mit jelent az, hogy angolul tudni? Azt, hogy egy leírt szöveget ki tudsz silabizálni, nagyjából érted? Én is képes vagyok erre a német és francia szövegek esetében alapszinten, mert tanultam őket évekig, de nem tudom ettől még ezeket a nyelveket. Nemzetszinten akkor tud egy ország beszélni egy másik nyelvet is a saját anyanyelve mellett, ha vidéken a sarki fűszeres boltba betévedve a nyugdíjas nénike is el tud veled diskurálni a másik nyelven is, nem csak a sajátján. Lásd pl. a hollandok beszélik az angolt is. Szerintem akkor tudsz egy nyelvet, ha a szöveg, ami lefut magyarul az agyadban, ki tud jönni a szádon is, tükörfodításban, lehetőleg korrekt grammatikával.

Sajnos az iskolarendszerben történő „angolnyelv-oktatásban” sok esélye egy diáknak a nyelv elsajátítására nincs. Beszélni nemigen fog tudni, persze tömbösítve a lexikális tudást bele lehet tetriszezni a fejükbe, tök jó, pont kb. a semmire lesz elég, ha a valós éleben helytálló nyelvtudást akarunk. Remélem, sokaknak van lehetősége elsajátítani a nyelvet. Akiknek igen, tudniuk kell, hogy nagyon szerencsések, már nagyobb eséllyel indulnak. Nemzetközi viszonylatban tudok saját tapasztalatból reflektálni erre a kérdésre: az olaszokhoz képest sokan tudnak valamilyen szinten otthon kommunikálni angolul, az biztos. Olaszországhoz képest talán jobb az arány Magyarországon.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget a felnőtteknek, vagy épp idősebb korosztálynak az angol tanulásban? 

Pszichés és financiális okok. A hiedelmek: a torz, önbecsmérlő önkép, az önbizalom- és sokszor sajnos a pénzhiány. Ha nincs meg a tanár-diák kémia, ha némelyik tanár undorral, agresszívan, türelmetlenül, minősítgetően, elmarasztalóan nyilvánuk meg, akkor sok esetben elvágja lelkileg a tanulót egy életre az adott tantárgyban. Én pl. egy arrogáns oktató miatt hagytam abba a fuvolázást 8 év után. Ha volt ilyen élményed kiskorodban pedagógussal, simán le vagy fagyva önhibádon kívül.

Nehézség lehet az, ha csak olvastatnak és írásbeli feladatokat oldatnak meg veled az órán, és nem tanítanak meg beszélni. Sajnos úgy nem lesz nyelvi-önbizalmad. Szóval, ha valaki a sablon metódussal akar téged „tanítani”. Már a mondat is hibás egyébként, mert a másik embert nem tanítani kell, hanem átadni neki a tudást, azt bevésni neki sok-sok türelmes gyakorlással, változatos feladatok köré szőve. És a kulcs momentum: az akarat. Ahol akarat van, ott eredmény van. Ahol csak himi-humi van, ott örökre meg is marad a maszatolás. Illetve a keresőképes felnőttek sok esetben azt hiszik, hogy a nyelvtanulás olyan, mint a kávé automata: bedobom a pénzt és már ott is gőzölög a friss fekete tálcán előttem… Hát nagyon nem. Vér, verejték, meló ezerrel a nyelvtanulás.

Sokan placebóból azt hiszik, ha lerakják a pénzt, akkor ők már tanulnak. Önhipnózis, önámítás. Egy héten 1-2 órát vagy a tanárral, emellett legalább 5-ször ennyit kell a tanulással egyedül is foglalkoznod, plusz egyfolytában frissen tartani az előzőekben tanultakat is. Nem tetszik ez a mondat? Akkor el se kezd. Csak pénzkidobás lesz. Nyelvtanulás esetén nem a munkádért fizetnek, ott te fizetsz, hogy befektetett munkát végezz, és a tudásért való megdolgozás fog később kifizetődni. Szóval a felnőttek és idősebbek néha türelmetlenek, financiális, karrierista okokból hajtják a nyelvet, de elegendő energiát sok esetben sajnos nem fektetnek bele… Úgy is lehet tanulni, hogy csak az órákon szeded fel a tudást, csak ez lassabb, és kell hozzá egy birkatürelmű, szupportív, empatikus szakember. Ez bennem megvan, de látom ennek ellenére ezeket a hátsó mechanizmusokat is. Továbbá a tanító, ahogy az enyém is kiskoroban, egy bizalmi pozíciót betöltő terepeuta is egyben. Nem egy diákom volt, aki milliókat spórolt azon, hogy hozzám járt, nekem mesélt az életéről angolul és nem egy pszichoterepeutának. Nagy így a felelősségünk, hiszen emberekkel dolgozunk, vigyázni kell a lelkükre, mint a hímestojásra… Hiszem azt, hogy ahol kölcsönös tisztelet van tanár-diák viszonylatban, támogató, elfogadó légkör, egyben konzekvens követelmény és közös munka, újra megtanítva a könyvet rég kezükbe nem vett embereket tanulni, ott nincs olyan, hogy valaki ne tudjon tudást felszedni, fejlődni.

A közösségi oldalaidon látható, hogy próbálsz hétköznapi, humoros szituációk publikálásával kedvet adni a nyelvhez, a nyelvtanuláshoz. Szerinted a humor, a lazább gondolkodás segíthet a nyelvi előre lépésben?

Két ember között a legrövidebb út a mosoly. A Privát Angolnyelv-Tanár oldalamon 12. éve angolnyelvű mémeket osztok meg. Én személy szerint szeretem őket, sok esetben megnevetettnek, elgondolkoztatnak. Nem célom ezzel kedvet csinálni a nyelvtanuláshoz (vagy van valakinek akarata, vagy nincs, ez belülről kell jöjjön), inkább bohóc vagyok egy cirkuszban, és szívemnek kedves, ha meg tudom nevettetni a publikumot. Akárhányszor egy hahota emoji-t dobnak egy-egy mémre, újra kacagok én is. Öncélű, öngyógyító folyamat ez is. 😊 Illetve van a Napi Angol Kifejezések oldalam, ami azért jött létre szintén 12 éve, mert azt éreztem, szeretnék még idiómákat tanulni, és ennek a legkönnyebb módja, hogy az újonnan tanultakat leírom, de ha már leírom, miért ne osszam meg másokkal is ezeket? Most már 6.000 követője van az oldalnak. A Covid alatt kicsit ki akartam zökkenteni az embereket és altruista módon ingyen tanítani őket, vis major, a körülményekre való tekintettel, így elővettem a számomra legjobban bevált gyerekkori stresszoldó módszeremet, az angol dalokat, és létrehoztam a Könnyű-Zenés Angol oldalamat, ahol videoklipekkel és a hozzájuk tartozó dalszöveggel dolgoztam, mindig az adott dalszövegből tanítva meg egy-egy nyelvtani modult, példamondatokkal megtámogatva. Öncélú dolgok ezek, de jó energiák tudnak keringeni általuk, és nyilván hirdetési funkciót is betöltenek amelett, hogy szórakoztató, hasznos tartalmatkat generálnak. Adok-kapok.

Igen, a humor lételemem. Mert mi a humor? Nem más, mint a véresen komoly ellentéte. Mit szül a véresen komoly­? Sokszor tíz körömmel való görcsös kapaszkodást. Mit szül a görcsösség? Merevséget és töredezettséget. Márpedig az élet flow, organikus, flexibilis. Ilyenformán, aki mindent túl komolyan vesz és mellőzi a humort, az az életnek megy ellen.😊 Igen, a lezserség és az okosan, optimalizálva befektetett, konstans, mindig annyi mennyiségű munka, ami belefér kapacitásunkba megfeszülés nélkül, a legjobb és legegészségesebb stratégia.

Mi a helyzet ebben a tekintetben a digitális világ megoldásaival? Mit gondolsz a nyelvtanuló appokról, vagy a mesterséges intelligencia által generált eszközökről, „beszélgetőpartnerekről”?

12 éve már csak online adom át tudásom. Bár nálam az online oktatással kapcsolatban nagyobb szkepszissel nemigen viseltetett még senki, de anno eltört a kislábujjam és mint mindig, akkor is sok diákom volt éppen a nyelvvizsga vagy az érettségi előtti véghajrában, és mivel a folytonosság a siker másik kulcsa az akarat mellett, így áthidaló megoldás volt arra az időszakszra áttérni online-ra, nem cserben hagyva a diákjaimat addig sem, amíg felépültem. 98%-uk utána kérte, hogy maradjunk ezen a csatornán, mert a tanár ugyanaz, úgyanúgy fejlődnek, csak így időt is nyernek, és az idő pénz. Tehát a kereslet teremtette meg a kínálatot. Hálás vagyok pl. a videochat platformok adta lehetőségeknek. Rájöttem továbbá, hogy sokkal interaktívabbak tudnak lenni az órák online, hiszen számtalan izgalmas cikket, vitatémát tudunk képekkel tűzdelni, házifeladat gyanánt sok online anyagot be tudunk pluszban emelni, ami egy személyi jelenléttel történő órán nem ennyire kézreállóan vezényelhető le. Az appok nagyon jók azoknak, akik nem igényelnek mélyrelátást, összefüggés feltárást, de hobbi szinten kóstolgatni, ízlelgetni akarnak egy nyelvet. Ezek sok esetben nyelvhelyességileg nem korrekt tudást szolgáltatnak. Hasznosak a flashcard (tanulókártya) gyártó appok is, mert optimalizálni tudják a diákok önálló tanulását. Az AI beszélgetőpartnerek nem fognak ellátni ok-okzati összefüggéseket feltáró magyarázatokkal, személyre szabott oktatással, de ha már elértél egy bizonyos szintet, szórakoztatnak, és ki ne élné meg izgalmasnak, hogy egy robottal tud beszélgetni? Fontos különbség azonban, hogy a humánum nincs jelen. Vannak, akik pont ezt igénylik. Jópofák, de nem 100%-ban megbízhatóak, ha rentábilis nyelvtudásra vágyunk.

Rómában élsz most. Mi inspirálta a kiköltözésed és miből tartod fent magad kint?

Híres vagyok a spontán és hirtelen elhatározásaimról, illetve, hogy merek cselekedni és váltani. Szeretem az adrenalint, az ismeretlen felkutatását, a kihívásokat. Ha keresztül viszek valamit, nő az önbizalmam. Három éve volt egy ki nem fakadt gerincsérvem, 8 hónapig extra fájdalommal, nem bírtam állni és ülni sem. A Covid miatt az Országos Fizikoterápiás Intézet bezárta kapuit ebben az időszakban, így kísérleteztek rajtam mindenféle kemikáliákkal, de csak az ópiát tudott segíteni végül, nevezetesen az egyik olyan gyógyszer, amit a legnagyobb fájdalommal bíró rákbetegeknek adnak, szegényeknek… Hát izgalmas volt, de látod milyen jó a digitális oktatási forma! Ágyhoz láncolva, laptop állvánnyal tudtam így is tanítani. Ezáltal tudtam finanszírozni az albérletem, az élelmemet, a rahedli pénzt elnyelő, eredménytelen magánorvosi vizsgálatokat és az oda-vissza taxizásokat…

Na most, ha így bekracholsz, van időd szépen átgondolni az életedet. Mi jellemzett eddig, hol tartasz, milyen lehetőségeid vannak az anyaországban, mennyire becsülik meg a tudásodat anyagilag, meg vagy-e ezekkel elegedve, vagy ideje váltani? Arra jutottam, hogy nagyon ideje volt váltani. Amikor 560 forint lett egy kakaóscsiga, és éppen ezzel egy időben felmondták az abérletemet, úgy döntöttem egyedülállóként, család nélkül, hogy Magyarországon én egy fillért sem vagyok már hajlandó elkölteni! Fél év Róma után tudtam kibogozni magamban ennek a haragérzetnek a gyökerét: úgy érzem engem a hazám megcsalt és elárult.

Addig ledolgoztam 21 évet becsülettel, szívvel-lélekkel, épphogy a megélhetési kereset szintjét elérve. Elvesztettem minden inspriációmat az országommal kapcsolatban. Egy pedgógus elkaszálása kontraproduktív, mert az iskolákban – tanárhiány lévén – egy tantárgyat jó szinten sajnos elsajátítani nemigen lehet, ergo, aki komoly célokkal bír, rákényszerül a magántanítókra, és ez az elmúlt 3 évben szépen elkezdte végre emelni a szakemberek óradíját. Messze le vagyunk még maradva a szépségipar vagy masszőrök óradíjától a fizetésünket tekintve, de araszoluk előre a totál megalázó „díjazástól” egy lassan elfogadható, de még mindig szintet meg nem ütő honorárium felé. Minden tiszteletem a fent említett szakterületen dolgozóknak, megérdemlik a keresetüket, tanultak és dolgoznak, ahogy a tanárok is.

A gerincsérülés után új dolgokra vágytam, így hogy doppingoljam magam, elkezdtem olaszul tanulni, tetszettek az olasz dalszövegek. Ennek hatására elkezdtem nézegetni Rómát, az árakat. És amikor felmondták az albérletem, mondtam a jóbarátaimnak, gyerekek, én szívem szerint Rómába költöznek, mintsem, hogy elkezdjem a 200. albérletkörömet Budapesten, mert aktív mountainbike-osként nekem csak a budai hegyek hiányoznának ebből a városból. Mondták, ne vacakoljak az albérletekkel, megmutatták milyen bankkártyát érdemes használni, és aznap az ő hatásukra úgy döntöttem, örök hála nekik, hogy igazuk van, azt kell követni, amit a szív súg. Volt egy szűk hónapom, hogy mindent előkészítsek Rómában, és lezárjak Budapesten. Már onnan kinéztem az olasz szilveszteri bulit, így 2022 december 30-án át is települtem három bőrönddel és persze a biciklimmel. 😊 22 év tanítás után váltottam kicsit, voltam itt Rómában egy ideig angol nyelvű biciklis túravezető, amellett, hogy digitális nomádként továbbra is az angolnyelv-oktatás maradt a hivatásom. Az jó volt, tanultam belőle történelmet, kultúrantropológiát, dinamikus volt, mozogtam és mindig más emberekkel talkoztam. Ott ismertem meg a borravaló felemelő érzését, igen motiváló faktor. Aztán egyre több diákom lett, mert elkezdtek anyagilag felocsúdni az emeberek a Covid után, így visszatértem teljes válszélességgel a tanításhoz.

Milyen hatással rád az olasz nyelv és kultúra? Mit szeretsz és mit kevésbé Rómában?

Róma nagyon más, mint amilyennek hittem, látatlanul vágtam bele. Gyerekként beutaztam Olaszországot, a fővárosnak semmi köze kinézetében és rezgéseiben Itália többi részéhez, sajnos. Az olasz nyelv kedves a fülemnek, öcsém keresztapja is olasz volt, így már gyerekként is körülvett. De már nem tanulom. Nincs rá akaratom, mert nincs rá szükségem, de kellemes hallgatni. Van egy furcsa momentum, amikor egy beszélgtésfoszlány megüti a füled a távolból, reflex, hogy elkezdesz figyelni – nem más ez, mint állati ösztön, hogy kiszűrd, veszélyben vagy-e. Na, ez egy más nyelvi közegben ellehetetlenül. Ezt nehéz volt megszokni, aztán belelazultam, és végsősoron nagyon jó nem leterhelődni fölösleges sallaginformációktól az utcán, boltokban, járműveken. Pihentető megmaradni konstans turistának. Asszimilálódni nem szeretnék teljes mértékben, akik kedvesek számomra, ők mind beszélnek angolul. Nem tudom, meddig maradok itt, csak azt tudom, hogy Magyarországra – jelenleg úgy érzem – visszatérni nem fogok. Perpillnat a szívem romantikus oldala tart itt.

Nagyon tetszik az olaszokban az, hogy jókedvűek, de felszínesek is sokszor. Nyilván kedélyesnek egyszerűbb lenni minimális szintig. Befogadóak, de hát már a birodalom is multi-kulti volt, hogy tudjanak profitot termelni, de ami itt van, az nekem, Budapesten felnőtt embernek, egy kultúsokk. Szinte olasz emberből van a legkevesebb, ami levezethető és érthető, de vizuálisan szokni kell.

Amit díjazok, hogy nagyon jó formában lévő nemzet. Az egészséges alapanyagokból készült ételek (már tudok házi Raviolit készíteni), a jobb gazdasági helyzet és a napfény azért kiütközik rajtuk. Itt a 70 éves simán 60-nak hat és néz ki. Nem értik, hogy a magyar 50 éves barátom miért érzi magát öregnek. Náluk az öregség fogalma 80+-os dolog. Így megfiatalítanak és ezt szeretem. Ami furcsa, hogy a II. világháború után elkezdték kb. 80%-al megnövelni a város területét, és mint nálunk a panelblokkonál, itt is totál egyforma házakat húztak fel. Vizuális téboly, kész gyötrelem, ha a kb. 2 km átmérőjű belvároson kijjebb megyünk, egyszerűen minden kerület ugyanúgy néz ki. Ezt a mai napig nem tudtam megszokni és megemészteni. Az épületek is csak barnák, sárgásak vagy terrakották, mert ki van kötve, hogy mivel ezek a Vatikán zászlajának színei, csak ezek használhatóak az épületeken. Ami nekem, aki a magyarországi underground kulturában nőtt fel, nagyon furcsa és hiányzik, hogy nincs street art, nulla graffiti a belvárosban. Viszont tetoválás mániásak, szerintem 65%-ban tetovált nemzet. Ez nekem furcsa. Persze van olyan tetoválás, ami tetszik. Sokan magasztalják továbbá az olasz divatot, ami konkrétan nincs az átlag emberek körében. Lehet a ruhák alapanyaga jó minőségű, de siralmasan egykaptafa, minták és fazonok nem léteznek szinte, így igen homogén az emberek öltözete, nem fejezik ki általa a személyiségüket úgy, mint pl. otthon. Ez valahol számomra ijesztő és természetellenes. A secondhand boltok sem olyanok, mint otthon, hogy a legjobb, egyedi fazonú dolgokat ott tudod lőni, hanem, mintha a 70-es, 80-as évek avitt gardróbjaiból válogtták volna ki a legkevésbé karakteres darabokat. A tinédzserek is úgy öltöznek, mint a 40 éves üzletemberek, és ugyanazokba a divatos, fancy éttermekbe járnak. Vagy slamposak. Nagyon furcsa. Hiányzik a „koszosság” is. Minden tüchtig, élére vasalt, elegáns. Nincs meg mondjuk egy romkocsma lepattant bája.

Ami még nekem stressz, az a négy évszak megélésének hiánya. A nyarak extrémek, a helyiek is panaszkodnak, hogy radikálisan elviselhetetlenné vált az időjárás. Nem tudsz semmit csinálni nyáron 11 és 4 óra között, akkora a hőség, hogy konkrétan módosult tudatállapotot okoz. Le van terhelve a szív, a tüdő, az idegrendszer. Ez megszokhatatlan. Illetve hiányzik a szememnek az évszakok különböző egének a színe, hangulata, hőfoka és a fák eltérő tónusai. De hát valamit valamiért. 😊 Összességében hálás vagyok, jó döntés volt belevágni egyedül az ismeretlenbe, határon túl is.

Mesélsz egy kicsit a zenei projektedről?

A zene lételemem kiskorom óta, öngyógyítás, sosem vagy egyedül, ha szól. Milyen szépen mondja a magyar: „szól a zene”, bizony, bizony, beszél hozzád. 23 éve, egyetemi tanulmányaim alatt hőn szeretett lakó- és iskolai csoporttársam vezette be a DAV (zeneíró programok világába), akkor kezdtem el saját számokat írni és járni kísérleti elektronikai estekre (Méhkas Aula, Ultrahang Fesztivál). Előtte volt 8 év szolfézs és zeneiskolai hangszeres zenéles, illetve nagynéném 4 éves koromtól minden létező opera- és balettelőadásra elvitt. Kaptam innen is a behatásokat rendesen. Később elkezdtem számítógépeken mixeket csinálni, majd megismertem a Reaktor Ferit. Különleges, mély barátság szövődött közöttünk. Szerette a mixeimet, egy nap a kocsijában is az egyiket hallgatta éppen, amikor is behuppant mellé egyik zenésztársa, aki mondta: hmm, jó ez a mix, ki ez a srác? Nem srác, hanem lány, mondta Ferkó Cema Lacinak, aki utána egyből meg akart ismerni, és 18. éve azóta is egyik legjobb barátom. Ők a Sonar Alapítvány tagjai voltak, és azt szerették volna, hogy zenéljek az általuk szervezett underground elektronikus partikon a Hármashatár-hegyen, és különféle szuper, elhagyott gyárépületekben. Erre sosem vágytam, ezt nem akartam (valószínűleg tudatalatt belémégett az arrogáns fuvolatanárom hozzáállása, így tud abortálni egy rossz pedagógus egy életre.) Aztán elhunyt Reaktor Feri (RIP), így bejegelődött a zeneírás is erre rezonálva, évekre… De ami eredendően ott van az emberben, az mindig újból és újból felszínre fog törni, és ez az én esetemben sem lett máshogy. Itt Rómában egy jó félévig (10 év kihagyás után) elkezdtem megint aktívan bulikba járni. Felemelő volt a gerincsérülés után újra járni és táncolni. Ezt megelőzően 17 éven át hallgattam Cema Laci barátomtól, hogy miért nem írsz zenét megint? Az ő születésnapjára végül csináltam tavaly egy mixet. Utána éppen Nápolyban csavarogtam, amikor hívott és mesélte, azt álmodta, együtt írunk zenét… Ez volt a trigger. Beszereztem újra a programokat és megint hagytam magam beszippantódni ebbe a varázsvilágba. Emelett legelső itteni, szilvesztei bulimon megszólított, így ismertem meg a római táncakadémiát végzett, kortárs balett-és táncművész jóbarátomat, aki balett mester is az Akadémián. Így amikor elkezdtem megírni az új zenéimet, megmutattam őket, és tetszenek neki, olyannyira, hogy egy koreográfiát is megalkotott rájuk, amit táncnövendékei színpadra is vittek itt, egy római színházban.

Engem személyesít meg a darab, a saját zenémre elevenedek meg allegóriában a színpadon. „Éloge” a címe. 4/4, techno és glitch hangzások kerültek be olasz kortárs táncra épülve, római színházi keretek közé. Ez egyfajta új fúzió, és talán közelebb tudja hozni ezt a zenei szubkultúrát többekhez. Ami örömet okoz, hogy a darabban felcsendülnek magyar ősszövegek is. Megzenésítettem az Ómagyar Mária Siralmat, a Halotti Beszéd és Könyörgést és Adytól az Őrizem a szemed című verset is, így plusz irodalmi értékkel is bír, szép gesamkunstwerket alkotva a koreográfiát színpadon életrekeltő táncosokkal. Megtisztelő, hogy ezek a magyar nyelvi emlékek olasz színpadra kerülhettek.

Továbbá megkért a társszerzőm, hogy dolgozzam fel Adolphe Adam Gizelle balettje komoly zenéjének „Mad Scene”-ét, ami szintén egy izgalmas zenei ötvözet lett, egyben a darab záró etűdje. Szeretnénk tovább vinni az Éloge-ot, mint magyar-olasz kortárs kooprodukciót. Új perspektíva lehet akár Budapesten olasz érintettségű kulturális intézményekben, vagy itteni magyar relációjú művészeti egységekben, fesztiválokon, művészeti eseményeken. Továbbá felkért a jóbarátom egy újabb alkotómunkára, 3 táncosra komponálva fogok írni egy zenét Orpheusz és Euridiké tragédiája köré szőve, ez szintén színpadon lesz itt Rómában. A zenész alteregó nevem Kommandante. Ami allegóriája a háború elleni tiltakozásomnak is. Ez a zenéimben van, akár komolyzenei elemek, hangszerek, vagy a fegyverek ropogása és a bombák nyomasztó süvítése formájában is. Szerintem a jó parancsnok pacifista, de ha mégis felsőbb ukázra meg kell vívni a csatát, fókuszban kell maradjon, optimalizálnia kell a folyamatokat a jó stratégia mentén, és nem belepusztulni lelkileg a szívfájdalomba menet közben. Ezt az érzést tükrözi sokszor a zeném, a tusákat, a szívfájdalmakat, a belső háborúkat, amik az élet részei is. Legutóbbi mixemet csak saját számaimból keszítettem, itt hallható.

Szerencsés vagyok, mert megismertem tehetséges zenészeket itt (a Giano Electronics csapatot), így tudok barátkozni azonos érdeklődési körű emberekkel, és ez fontos. Van, aki azt mondja, hogy disztópikus a zeném, van, aki szerint fúziója a komoly- és elektronikus zenének, egyfajta megzenésített költészet, van, aki szerint nagyon jól tudok hangulatokat kreálni, én mindenesetre nem tudnám egy zenei irányzatba sem egyértelműen bekategorizálni. Ez a legjobb. Ebben is öncélú vagyok, magamat szórakoztatom a zenekészítéssel, hajt az adrenalin és a végtelen izgalom. Az Éloge missziója pedig az elektronikus zene beemelése a színfalak közé a posztunderground korszakban, vagyis átemelni és életben tartani valamit egy új kontextusban.

Korábban kiegészítőtervezőként ismerhetett a divatszakma. Mi újság a Poisonist márkával manapság és mi várható vele kapcsolatban a jövőben?

A bőr mint matéria szeretete, megmunkálása örök szerelem. Tudni kell, hogy számomra meglepő, hirtelen és elsöprő erejű volt a divatszakma megtisztelő és elismerő véleménye világszerte a Poisonist alteregómról. Többek között Los Angeles-ből is megkeresett egy designer shop, hívtak milánói divatvásárra, Paris Fashion Week side eventre,  egy influencer Japánból kérte az egyik táskámat, hogy azzal ékesítse magát a párizsi divathéten, cikkeztek Ausztráliában róla, és a TV2 is meghívott a Stílusmagazin műsorába… Egy oszlopos MOME-s bőrmesterrel kezdtem bartelban. Angolért cserében bőrös képzés. De ahogy vettem egy ipari bőrvarrógépet, hogy gyakoroljak és fejlődjek egyedül is, már nem tetszett a mesternek. A televízió megkeresésekor megkérdeztem túle, hogy menjek-e, rábólinott. De amikor egy nívós, kortárs tervezők egyedi darabjait árusító, Váci utca melletti divatbolt is beemelt a repertoárjába, a mester már nagyon befeszült… Nem sokkal később, 3 év közös munka után meglett az angol középfokú nyelvvizsgája, és mivel szó szerint több bőrt már nem tudott rólam lehúzni, eltűnt… Se kép, se hang. Ekkor meghalt nagypapám, az egyedüli, akitől ebben az életben feltétlen szeretetet kaptam. Ez a kettő egyszerre sokk és sok volt. Pár hónapig még folytattam egy nagyon kedves, tényleg aktívan alkotó művész mesterhölggyel, aki a Kisképzőn tanít, de aztán úgy hozta az élet, hogy jó 6 évet vidéken éltem regenerálódásként lovak körül dolgozva, a tanítás mellett.

Aztán megint Budapestre kerültem, és hát első dolgom volt egy új mestert találni. Találtam is, ő volt az első mesterem az akkor még Ipaaművészeti Egyetemen. Jegyzett, díjazott bőrtervező művész, akivel két évig tanultam. A bőrműhelyekben töltött 5-6 év alatt ki tudtam magam tapasztalni alkotói téren. Nem vagyok az a típus, aki szalagsoron le tudja varrni élvezettel szokadszorra is ugyanazt. Illetve, ha valamit megvarrok és azt pénzzé teszem, olyan, mintha a gyerekemet „prostituálnám”. Megrendelésre, időre, pénzért „alkotni”, nem alkotás már többé, hanem kereskedelmi termelés. Nem vagyok egy kufár alkat.

Ezt követően beütütt a világjárvány krach, így félbeszakadt megint a bőrtörténet. De ide, Rómába is úgy települtem át, hogy egyik bőröndöm tartalmát a bőrtekercseim és az eszközeim teszik ki. Kisebb ajándékokat szoktam hobbiból csinálni. Viszont jelenleg sem hagy békén a téma, annyi bőrötlet villódzik a fejemben, hogy manifesztálnom kell őket. A sok abortálódás mellett, ami insprál, és batyuban viszem magammal az úton, az az, hogy pl. az első mesterem nem hitte el első vágásomnál és géppel varrásomnál, hogy először csinálom életemben, harmadik mesterem azt mondta, computer szemem van, úgy látom és észlelem a színeket, ahogy emberek nem sokan. Nem akarta ő sem elhinni továbbá, hogy lehet egy táskán belül 6 anyagot vegyíteni, hiszen az Iparművészetin/MOME-n megtanítják nekik, hogy maximum 3 anyagot eresszenek egybe. Mondtam neki, higgyen nekem, belső szemeimmel látom, szép lesz. Majd amikor meglett a táska, hívta a kolleganőjét, hogy hozza a fénykepezőgépét, mert anyaghasználatot kell tőlem tanuljanak… Ezek jóleső megerősítések.

A római ismerettségi körömben van egy bőrműhely és bőrbolt a belváros szívében, jelezték, hogy beajánlanak oda, ott lehet, hogy lenne lehetőségem közreműködni. Mostanra ért meg bennem a „megpróbálom velük” érzés, mert lassan túl vagyok a sok eddigi bőrös coitus interruptus-on, mert mindig fájó, ha félbeszakad… Amit tudok, az az, hogy tárgyakat szeretnék tervezni, matériákat és színeket kombinálni. Meglátjuk, mi a további utam ezzel. A lehetőség mindig adott. Csak mozdulni kell. 😊