Szolidaritás (főnév): < francia: solidarité (kölcsönös felelősségvállalás) < solidaire (összetartozó, egyetértő) < latin: solidus (teljes, szilárd) < görög: holosz (teljes). ‘Nézetek és érdekek közössége, mások nézeteivel való együttérzés, másokkal közös cél érdekében történő együtt cselekvés’. A közelmúlt politikai-közéleti eseményei arra ösztönöztek minket, hogy a hagyományos értelmezést árnyalva és aktualizálva civil szervezetek képviselőinek, aktivistáknak, kreatívoknak is feltegyük a kérdést: számodra mit jelent, miért fontos a szolidaritás? A második részben, melyben a lakhatási nehézségekre helyeztük a fókuszt, Balog Gyula, Papp Éva és Havasi Zoltán válaszait hoztuk el nektek.
„Egy srác, aki korábban megrugdosta egy hajléktalan társunkat, később az előadásunk hatására elment két karitatív szervezethez önkénteskedni, majd szociológia szakra jelentkezett. – Balog Gyula, A Város Mindenkié egyik alapítója, a Közélet Iskolája kuratóriumi tagja
Valahol ott kezdeném, hogy már az óvodában az igazságért küzdöttem a nálam gyengébbek kedvéért, majd tizenkét évesen elkezdtem ezt komolyan is csinálni. Akkor már nemcsak az igazságosság, hanem a társadalmi egyenlőség is bekerült a képbe a A. P. Gajdar Timur és csapata című könyv hatására.
Történelmi olvasmányaim alapján is úgy gondolom, hogy ha a hátrányos helyzetű emberek nem tudnak teljes mértékben összefogni az elnyomó hatalommal szemben, akkor minden hiába.
2009-ben lettem lakhatási aktivista, pontosabban hajléktalan emberekkel és szövetségeseikkel együtt lettem az, a Város Mindenkié csoportban. Ebben a közegben jöttem rá, hogy a szegény emberek és a köztük lévő különbségek nem olyan fontosak. Megtanultam, hogy az együttműködés a kulcs, és hogy amíg az érintett hátrányos helyzetű embereket a nem hátrányos helyzetűek nem állítják maguk mellé egyenlő félként, addig nincs értelme a küzdelemnek. Az AVM célkitűzése egy igazságos, egyenlőségen alapuló társadalom megteremtése. Nekem lényegében mindig is ez volt a célom. Alkoholista vagyok, és amíg ittam, addig úgy gondolkodtam, hogy ezt a célt majd ENSZ főtitkárként fogom véghez vinni, mert akkor még az egész társadalmat akartam megváltoztatni. Miután harmincöt évesen kijózanodtam, elhatároztam, hogy csak a saját környezetemben lévő társadalmi igazságtalanságra próbálok koncentrálni. Ettől függetlenül az aktivista munkám belevitt abba, hogy magasabb politikai szinteken kellett tárgyalnom a lakhatás témájában, de most már nem a világot akarom megváltani. Ez nekem nagyon fontos a józanságom megtartása miatt. Betegségeim miatt az aktivista munkát 2018-ban elengedtem, azóta egy társadalmi szemléletformáló programot csinálok, melynek címe: Első kézből a hajléktalanságról. Emellett egy színházi előadásban is szerepelek a hajléktalanság témakört megformálva. A darab címe: Cím nélkül.
Az egyik előadás utáni beszélgetésnél egy hölgy megjegyezte, hogy: „Hát, de maga folyékonyan beszél!” Teljesen ledöbbentem, pedig ezzel a fajta előítélettel már korábban is találkoztam. Rámutattam mellettem a kerekesszékes aktivista hölgyre: „Képzelje el, ő is folyékonyan beszél, igaz, hogy két nyelven is.” Az effajta tévképzetek ellen is küzdök. A szövegemben is benne van, hogy a legfontosabb az, hogy embernek tekintsük a hajléktalant.
Ha ebből kiveszem a hajléktalan szót, akkor a legfontosabb, hogy embernek tekintsük a valamiben „más” embert. Tudunk olyan esetről, amikor teljesen megváltozott valakinek a véleménye azután, hogy kellő információt kapott a hajléktalan emberekről. Egy srác, aki korábban megrugdosta egy hajléktalan társunkat, később az előadásunk hatására elment két karitatív szervezethez önkénteskedni, majd szociológia szakra jelentkezett. Kapunk visszajelzéseket azzal kapcsolatban is, hogy amióta velünk beszéltek, azóta mernek beszélgetni hajléktalan emberekkel.

Már több, mint egy tucat szentestét egy nagycsaládnál töltöttem. A családfő azelőtt fél évig kerülgetett, miközben a Fedél Nélkül utcalapot terjesztettem, mondván, hogy eliszom a pénzt, amit ad. Aztán amikor megvette az első újságot és elolvasta, utána elkezdett megváltozni a véleménye. Fokozatosan megismert és mára azt érzem, bármiről tudunk beszélni. Érdemes megadni az esélyt arra, hogy megismerjük azt, aki különbözik valamiben, és utána alkossunk róla véleményt.
Én az Élő Könyvtár koordinátora is vagyok, ahol a „könyvek” olyan emberek, akik valamiben, vagy valamiért „mások”, mint a többség. Az érdeklődők kikölcsönözhetik őket, és beleolvashatnak a történetükbe.
Korábban az egyik gyakorlatunkon a képzők azt kérték, hogy minden élő könyv válassza ki azt a társát, akit legtávolabb érez magától, vagy legkevésbé ismer, és a képzésen próbaolvasásra használja. Akkor én transznemű emberhez mentem oda és azt, amit nem értettem, általa meg tudtam érteni. Vele azóta is együtt dolgozunk időnként és nagyon kedvelem. Sok meleg barátom is van, főleg társadalmi szemléletformáló programok révén. Ezek az élmények is hozzásegítettek ahhoz, hogy ne legyek előítéletes. Úgy érzem, hogy azok az emberek, akikkel eddig találkoztam és a többségi társadalomtól eltérőek, számomra az átlagemberekhez képest jobban a szívemhez nőttek. Nem hátrányos helyzetűként, hanem emberként.
Az a tapasztalatom, hogy a hajléktalanokkal szemben akkor növekszik a társadalmi szolidaritás, amikor kriminalizálva vannak. Magyarország kormánya nem segíti a hátrányos helyzetű csoportokat, így a lakhatási nehézségekkel küzdőket, hajléktalanokat sem, ezért is van négy millió ember (KSH 2018. évi kutatás), akinek lakhatási problémái vannak. Ellenben nagyon profi módon uszítja egymás ellen a különböző rétegeket.
Teljes mértékben egyet tudok érteni azzal, hogy akiket elnyomnak, azok mutassák meg magukat. Azoknak, akik előítélettel néznek a hajléktalanokra, azt üzenem, hogy az erősebb ne nyomja el a gyengébbet! Összefogással kialakíthatunk egy igazságosabb társadalmat.
„Az odafordulás számomra építés, az elfordulás rombolás„ – Papp Éva, a Ricsárdgír zenekar énekese, az Utcáról Lakásba Egyesület aktivistája, a VAJ pékje
Akár banálisnak is gondolhatnánk a kérdést, „Mit jelent a szolidaritás?”, de sajnos tapasztalok egy folyamatot, mely során az elvileg megkérdőjelezhetetlenül pozitív értékeket képviselni hivatott fogalmaink is rohamosan devalválódnak, és nem ritkán akár még nevetség, vagy lenézés tárgyává is válnak. Az emberi kommunikáció, ami kapcsolódásaink egyik elsődleges eszköze, egyre inkább labirintusszerűvé alakul, melyben nehéz eligazodni, a valódi tartalmat, szándékot kihámozni. Tendencia, hogy minden idézőjelbe kerül, ami bizonytalanságot és végső soron alapvető bizalmatlanságot is szül. Úgy érzékelem, hogy ez a káros folyamat a szolidaritás szavunkat sem kíméli, és egyre többek szemében tűnik cikibbnek, ha egyszer-egyszer úgy döntünk, hogy egy számunkra fontos ügy érdekében gyakoroljuk ezt az egyébként mélységesen emberi képességünket. Szolidaritást vállalunk, vagyis szolidárisan cselekszünk. Ezzel elérkezünk egy másik ingoványos területre, melynek tisztázása nélkül szintén nem tudnám megválaszolni, mit jelent számomra a szolidaritás.
Mit jelent ma cselekedni? Nagyon triviálisnak hathat a kérdés, de nekem az a benyomásom, hogy mégsem az, mert zajlik egy másik, szintén ártalmas folyamat, mely során gyávaságból, kényelemből, kisstílű rosszindulatból tudatosan, vagy tudat alatt gyakran keverjük össze a beszédet a cselekvéssel. A szolidaritás számomra ott kezdődik, ahol ezeket a romboló folyamatokat tudatosítjuk, belátjuk káros jellegüket, kialakítunk egy belső igényt a szembenézésre és cselekvő módon elkezdjük felszámolásukat.
A szolidaritás szerintem az alázattal indul. Azzal, hogy hajlandóak leszünk az egónkat rövidebb, vagy hosszabb időre háttérbe szorítani, és a hasznosságról, a befektetett munka megtérülési idejéről nagyobb ívben gondolkodni. A szolidaritás kétségtelenül nehéz munka, érettséget, felnőttséget, önismeretet igényel. Örök igazság, hogy akkor tudunk jól segíteni, mások felé fordulni, ha mi magunk jól vagyunk, tisztán érzékeljük a saját határainkat és képesek vagyunk ezeket kommunikálni is. A szolidaritás sok energia, ezért, ha jól akarjuk gyakorolni, lelki edzettséget, stabilitást igényel. Annak felismerését, hogy az önmagunk világából való kitekintés, kimozdulás és a nézőpontváltás adottságának fejlesztése a szellemi és lelki egészségünket szolgálja, éppúgy, ahogy az egészséges ételek a testi egészségünk zálogai. Úgy hiszem, végső soron a szolidaritás gyakorlása érdekében vállalt alázatos cselekvéseink vitathatatlanul pozitív módon hatnak vissza ránk, csak épp közel sem fénysebességgel, úgyhogy a ritmusváltás, lelassulás képessége sem árt, ha altruizmusra adjuk a fejünket.

Bátorság úgy dönteni, hogy az életidőnk és életenergiánk egy részét beáldozzuk a saját magánéletünk szűk határain kívül eső ügy érdekében, mert abban a pillanatban nem lesz kézzelfogható bizonyítékunk, hogy elérünk-e bármit az odaadásunkkal, felelősségteljes jóindulatunkkal. Sokan talán őrültnek, félkegyelműnek is tartják a társadalom szolidaritást gyakorló tagjait, de szerintem tévednek. Szerintem a szolidáris nemes tett, a szolidáris tetteket tartalmazó élet pedig nemes élet, aminek én is még csak az első pár lépcsőfokát értem el, de foglalkoztat, mi van feljebb.
2018-ban az életem váratlan felbolydulása miatt volt egy fél évem, amikor hatszor költöztem. Rémálom időszak volt, de az otthontalanság fojtogató érzésén túl azt is megtapasztalhattam, hogy milyen erős baráti és szociális háló vesz körül. Hálásnak és szerencsésnek éreztem magam a legmegterhelőbb pillanatokban is, és végül sikerült fix albérletbe költöznöm. A Népszínház utca, Nagy Fuvaros utca, II. János Pál pápa tér háromszögében találtam otthonra, mely környéken sajnos minden nap van ok az elszomorodásra. Fájdalmas látni, hogy középkori körülmények között kénytelenek élni rengetegen. Őket nem tartja semmiféle szociális háló. A kormány büntető típusú hajléktalanpolitikáját vérlázítónak tartottam már akkor is, de mivel a magamban dühöngéssel nem sokra mentem volna, arra gondoltam, megpróbálom a nap mint nap bennem gyülemlő negatív energiákat inkább valami jóra felhasználni. Ekkor láttam meg az ULE (Utcáról Lakásba Egyesület) Facebook-oldalán, hogy futónagyköveteket toboroznak 1 millió forint összegyűjtése céljából, amiből 2 olyan lakás felújítását tervezik, melyekbe rászorulókat költöztetnek majd be. Ez a felhívás találkozott a hosszútávfutó énemmel és tökéletes párosításnak éreztem. Lefutni egy félmaratont és közben kampányolni, adományokat gyűjteni, így a hobbimat társadalmilag hasznossá is tenni. Ismertem is az ULE-nél egy-két embert, így tudtam, minőségi munka zajlik náluk, ezért szívesen áldoztam időt, energiát a kampányra, mely végül nagyon sikeresen zárult és azóta évről-évre részt veszek a lakhatási célú gyűjtéseikben.
Karácsonyi nagykövetként is hasonló feladatot szoktam vállalni az úgynevezett tea-kihívással. Egy teázós fotóval és odavágó gondolatokkal hívjuk fel a figyelmet nagykövettársaimmal arra, hogy sokan még egy forró teát sem tudnak hol elfogyasztani, mert az utcán, vagy az erdőben élnek. Néhány rászorulónak tud segíteni az egyesület, de ehhez a társadalom szolidaritása is szükséges.
Ezeken túl voltam már önkéntesként konkrét lakásfelújításon is, ahol kapartam a falat, sittet hordtam talicskával és közben szuper embereket ismertem meg. Egyszer pedig a Ricsárdgír zenekarral, melynek én is tagja vagyok énekesként, ingyen felléptünk egy ULE által szervezett támogatói bulin. Zseniális élmény volt!

Úgy tapasztalom, hogy alapvetően mindenkit megvisel, hogy sok nyomort látunk az utcán, vagy akár a szomszédaink körében. Szerintem a legtöbb ember szíve első pillanatban ösztönösen összeszorul, amikor az élet brutális igazságtalanságait tapasztalja, mert valahol legmélyen tudjuk, hogy bárki bármikor kerülhet nagyon rossz helyzetbe és ez zsigerileg megüt minket. Ezzel azonban szemben áll és összefeszül a társadalmi hangulat, a kormánypolitika folyamatos árokásásának (is) köszönhető bűnbakkeresés és felelősséghárítás, valamint a társadalom nagy részének jelentős mértékű kizsigereltsége. Nagy általánosságban sajnos azt látom, hogy ebben a sokszor pattanásig feszült közhangulatban nem tud beindulni a szolidáris odafordulás, mert bekapcsol az önvédelem, majd az önigazolások láncolata, hogy miért nem foglalkozunk ezzel, vagy azzal a problémával. Nyilvánvalóan mindenki jobban érezné magát, ha tenni tudna azért, hogy jobb hely legyen az, ahol ő maga is él, és nem a tehetetlenséggel küzdene meg minden nap. Alapvető lelki, szellemi, és fizikai deficitek vannak, melyek a leggyakrabban meggátolják az empátiát és önmagunkba fordulást eredményeznek, bezárnak. Kivételek persze mindig vannak, ilyet is tapasztalok néha, de elenyésző. Nagy általánosságban a látszólagos közöny a megküzdési metódus, de persze valójában ettől csak a feszültség gyűlik a mélyben és ki tudja, merre gyalogolunk így.
Vesszőparipám a minőségi oktatás, mert, mint oly sok minden más probléma enyhítését, hosszú távon és tartósan, a lakhatási problémák mérséklését is innen kiindulva tudom csak elképzelni. Ez azonban több generáción átívelő távlat, és még csak a kanyarban sem látszik, hogy belefognánk ennek kiépítésébe, sőt. Szóval, ha erre alapozunk, az még nagyon sok szenvedést feltételez. Egy másik gondolatom az alapjövedelem körül forog.
Ellentmondásos, szinte látom magam előtt az indulatos vitát, ha elképzelem, hogy egyszer erről komoly tárgyalások indulnak, de nagyon izgalmas kérdés, hogy vajon milyen hatásai lennének a társadalomra, ha bevezetnék.
Nem csak az utcán, nyomorban élő emberek, de az Ukrajnában zajló háború miatt is rengeteget gondolkodom azon, hogy rombolni, pusztítani annyira könnyű. Akár másodpercek alatt meg lehet semmisíteni azt, ami rengeteg energiával évtizedekig épült, de egy emberi életet is könnyedén össze lehet zúzni akár egyetlen durván határsértő tettel. Ehhez képest felépíteni, megalkotni valami értéket és gondozni, óvni, épségben, egészségben tartani azt, amit létrehoztunk, vagy kijavítani, meggyógyítani, rendbe hozni azt, amit elszúrtunk, sokszor csak emberfeletti elszántsággal, kitartással és alázattal lehetséges. Bizalmat visszaépíteni is SZINTE lehetetlen. Az odafordulás számomra építés, az elfordulás rombolás. Ezért fontos, hogy szolidarítsunk egymással. Máshogyan nincs élhető jövőnk.
„Ha van valaki, aki valamiért mélyebb társadalmi szinten létezik, mint mondjuk te, akkor tedd meg, hogy megpróbálod egy kicsit feljebb húzni. Azzal te is feljebb fogsz emelkedni emberileg.” – Havasi Zoltán a Budapest Bike Maffia alapítója
Amit a Budapest Bike Maffiában csinálunk, teljesen logikus lépés egy olyan előítéletes és apatikus társadalomban, mint a miénk, ahol rengeteg megoldatlan probléma van. Sokan hajlandóak elfordulni azoktól az emberektől, akikről azt gondolják, semmi közük, és ezt még fennhangon hirdetik is. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, mert azt gondolom, felelősek vagyunk a környezetünkért. Hiszek az egyéni felelősségvállalásban, de abban is, hogy szolidárisan kell viselkedni a szomszéddal, az utcán élő emberrel, és gyakorlatilag mindenkivel.
A BBM története 2011-ben kezdődött. Hajléktalan embereknek kezdtünk el segíteni, de nem a klasszikus értelemben vett ételosztással, hanem mi kerestük meg az őket. Nemcsak ételt, hanem takarót, és olyan dolgokat vittünk nekik, amire úgy gondoltuk, szükségük lehet. Persze ezt már mások is csinálták korábban, csak épp nem bringával. Innentől kezdve hatékonyabb és gyorsabb volt a segítségnyújtás, és egyfajta innovációt hozott be ez az elképzelés.
Azóta már nagyon sok szerteágazó projektünk és akciónk volt/van. Alapvetően most is segítünk a hajléktalan embereknek, de a rászoruló családoknak is. Emellett az állami gondozottak felé szeretnénk fordulni, olyan projektjeink lesznek ettől az évtől, amik őket célozzák meg. Próbáljuk elkerülni és megelőzni, hogy ők is hajléktalanná váljanak, hiszen nagyon sokan állami gondozásból kerülnek ki az utcára. Ez 27-30%-ot takar, ami brutálisan erős szám. Ha most azt mondjuk, hogy 15000 gyerek, vagy utógondozott fiatal van állami gondozásban, az kiszámolva 4500 embert jelent, ami rengeteg. Őket idővel felszívja a hajléktalanellátás és onnan se ki, se be, egy részük ott fluktuálódik majd. Ez egy nagyon szomorú sztori. Egy kicsit azt érzem, hogy szélmalomharcot vívunk, mert kevés perspektívát látok arra vonatkozóan, hogy lesz tartós megoldás a hajléktalanság megszüntetésére. Ez nemcsak az utcán élő emberek kérdése, hanem azoké is, akik egyébként bent az ellátásban vannak. Ők nem fognak tudni újrakezdeni, vagy csak nagyon kevesen és nehezen. Nem tudom, hogy ennek mi lesz a vége.
Olyan átfogó reform kellene, amihez szakemberre, rengeteg pénzre és együttműködésre van szükség. Ettől függetlenül dolgozunk tovább, ahol tudunk, igyekszünk segíteni.
Amikor a Bike Maffia megalakult, nem voltam jó élethelyzetben. Nem azt mondom, hogy közel voltam ahhoz, hogy hajléktalanná váljak, de éreztem, hogy nagyon könnyen kisodródhatok ebből az állapotból. Átéltem azt a pár bizonyos rossz döntést magam is. Tehát nekem volt egy megélésem ezzel kapcsolatban, és amikor a BBM elindult – úgy szoktam fogalmazni –, a mínusz kettőn voltam és nem a nullán. A csapattal az alapokról kezdtük, de az évek során rengeteg tanulópénzzel elértünk valamit, ami hasznos lehet rászorulók és hasonló szervezetek számára is. Gyakran ugyanazokra a dolgokra reagálunk, amikre mások is, de mi – a kommunikációnkra nagy hangsúlyt fektetve – talán kicsit hamarabb és több embert elérve tudunk dolgozni. A szervezetben megvan a tűz és a tenni akarás a mindennapokban és a krízis helyzetekben egyaránt. Ilyen volt például az árvíz 2013-ban, a krízis hideg ‘17-ben, a pandémia, vagy épp a tavalyi menekülthullámmal kapcsolatos akciónk. Igyekszünk sok olyan dolgot behozni, ami újításnak mondható és amiket nyugodtan át lehet venni, el lehet vinni, tovább lehet fejleszteni. Fontos kiemelni, hogy mi bemutatjuk, hogy hogyan csináljuk, hogyan segítünk. A BBM a legelejétől kezdve úgy működik, hogy mi cselekszünk, és aki egyetért, az velünk tart.
Nagyon sokáig nem is kértünk pénzt a tevékenységeinkhez, mindig tettekkel igazoltuk, hogy mit csinálunk és ez a mai napig így van. Eddig egyetlen esetben került sor kivételre, amikor létrehoztuk egy nőgyógyászati rendelőt hajléktalan nőknek. Ez egy óriási együttműködés volt a szakmai szervezetekkel és előre meg kellett kérni az embereket, hogy támogassák a projektet. Sikerült és nagyon büszkék vagyunk rá.
Törekszünk együttműködésekre más szervezetekkel is, de sajnos az a tapasztalatom, hogy itt még sok a tennivaló. Többek közt ezért hívtuk létre a „Charity Fest” adományfesztivált, hogy közelebb hozzuk a szereplőket. A szakmai és emberi összefogásra törekszünk és igyekszünk támogatni azokat, akik kisebbek nálunk. A menekültválság alatt – március és december között – a meglévő projektjeinken túl 22 és fél millió forintot tudtunk eljuttatni civil szervezeteknek, hogy tudjanak segíteni az Ukrajnából érkezőknek.
Azt valljuk, hogy ha van valaki, aki valamiért mélyebb társadalmi szinten létezik, mint mondjuk te, akkor tedd meg, hogy megpróbálod egy kicsit feljebb húzni. Azzal te is feljebb fogsz emelkedni emberileg. Ezzel semmiféle biblikus gondolatom nincsen, én magam egyáltalán nem vagyok vallásos, nekem ez egyértelmű, logikus, és kész. A széthúzásból mindig csak az értetlenkedés, az előítéletekből gyűlölet lesz. Ez kizárólag olyan dolgokhoz vezet, mint az agresszió, és ez a társadalom mentálisan bele fog dögleni a kirekesztésbe és előítéletességbe. Tehét a feladatunk adott és a dolgok jelenlegi állását elnézve, sokáig marad is.
Szerző: Mihucza Niki, kiemelt kép: Canva