Ferencz Borbála marosvásárhelyi ruha- és ékszertervező, akinek egyedi stílusa határozza meg a BORBALA márka arculatát. Patchwork technikával dolgozik, különböző színes anyagokat varr össze egy befejezetlen hatást keltő technikával. Új életet lehel a hulladékanyagokba; a márka szellemiségét a fenntarthatóság és az újrahasznosítás már a kezdetektől átjárja. A kezdetekről, az általa alkalmazott különböző technikákról, külföldi sikerekről és társadalmi szerepvállalásról is beszélgettünk.

Honnan ered a művészi vénád? Mikor, minek hatására kezdtél el rajzolni, tervezni?

Művészeti líceumba jártam, négy évet zenéltem, de amikor képzőművészetre lehetett váltani, akkor rögtön éltem is ezzel a lehetőséggel, majd Kolozsváron az egyetemen már divattervezést tanultam. Izgalmas időszak volt és nagyon élveztem, hogy sok kreatív emberrel alkothattam szabadon.

Ékszertervezőként milyen technikákkal, anyagokkal kísérleteztél?

Műgyantával és süthető gyurmával is kísérleteztem az elején, annyira tetszett, hogy otthoni keretek között saját magam tudok új dolgokat létrehozni. Pár hónap után az újrahasznosítás felé fordultam, mert szerettem volna olyan anyagot találni, ami nem olyan drága és rugalmatlan, mint a műgyanta.

Rákerestem az interneten, hogy hogyan lehet műanyagot újrahasznosítani, olvasztani és rengeteg videót megnéztem erről, valamint rátaláltam a holland Precious Plastic mozgalomra. Róluk annyit érdemes tudni, hogy otthoni újrahasznosításhoz szükséges gépeket árulnak és tippeket adnak ahhoz, hogy DIY módszerrel milyen műanyag tárgyakat lehet létrehozni, például bútorokat, dekorációs elemeket, ékszereket.

Nekem nagyon tetszett ez a koncepció. Az ékszereimet úgy készítem, hogy a műanyag kupakokat a sütőbe teszem és megolvasztom, majd lepréselem őket és egy lemezzel kivágom a kívánt mintázatot. Minden darab teljesen egyedi.

Az upcycling, recycling technológia és a zero waste törekvés a ruhakészítési elveid, gyakorlataid fő vezérfonalai. Számodra mit jelent a fenntartható divat?

A fenntarthatóság igazából azóta jelen van az életemben, amióta elkezdetem műanyagokkal foglalkozni. Ezt az alapelvet szerettem volna átvinni a ruhák készítésébe úgy, hogy esztétikus is legyen. Nyilván ez nem tekinthető megoldásnak a fenntartható divat kérdésére, hiszen rengeteg poliészter ruha készül nap mint nap.

Általam egy új életciklust kapnak a poliészter ruhák, így új darabként még egyszer a körforgásban maradnak legalább. De a divatipart érintő sürgető problémák sajnos jelen maradnak, egyszerűen nem lehet annyit újrahasznosítani, mint amennyit legyártanak. Reménykedtem, hogy ha ennyi feltörekvő tervező hasznosít újra, akkor esetleg kevesebb új ruha fog készülni, de sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy mindenből több és több készül.

A tudatos tervezés mellett próbálok odafigyelni a mindennapjaimban is a fenntarthatóságra: szoktam járni piacra, otthon komposztálunk, saját zacskót és kulacsot igyekszem használni. A kisfiam megszületése óta a klímaszorongás felerősödött bennem, bár annyi minden más miatt is lehetne szorongani. De engem ez a tudat inkább arra sarkall, hogy tegyek ellene valamit, nem lebénít.

Emlékszel az első patchwork darabodra? 

Nem emlékszem rá, ez az egész upcycling fokozatosan alakult ki. Romániában a textilipar teljesen szétesett a rendszerváltást követően, Kolozsváron nem voltak különleges vagy szép anyagokat árusító üzletek, így az egész egyetem arról szólt, hogy hogyan lehet leplezni, hogy nincs jó anyagunk, és ehhez kellett kitalálni egy koncepciót. Mindenféle maradék anyagokat használtam fel, turiztam és valahogy így jött létre végül a patchwork.

Hogyan fogadták munkáidat külföldön, és mi jellemző ezzel kapcsolatban itthon, milyen visszajelzéseket kapsz?

Az én befejezésemet, az úgynevezett loopolást az ipar nem annyira szereti, ez hagyományosan inkább hibának számít: a gép elnyújtja az anyagot és hullámos lesz tőle, de be lehetne állítani úgy, hogy ne nyújtsa el. Ez igazából trendi lett és a védjegyemmé vált az évek alatt: van, aki szereti, van, aki nem. A fenntarthatósággal mint fő irányvonallal kapcsolatban a szakma lelkesedik külföldön és itthon is, de kaptam olyan kritikát is, hogy azért, mert összevarrtam egy harisnyát egy poliészterrel, attól még nem lesz fenntartható a darab, nem lehet tovább újrahasznosítani.

Magyarországon nincsen megfelelő tájékoztatás arról, hogy hol tudod leadni a poliészter ruhákat, hogyan lehetne ezeket másképp feldolgozni. Elvben, egy ideális világban mindenre lenne válasz, de a gyakorlati megvalósulás még igen távoli vízió. A ruhák tömeges elégetése lenne a megoldás? Nem hiszem.

Én kevés mennyiséget gyártok és nincs egy teljes csapat mögöttem. Budapesten a ruhákat a Retrock üzletben, a fülbevalókat a Wonderlabben lehet megvásárolni. Külföldön pedig jelen vagyok különböző pop-up eseményeken Hollandiában, de Izlandon is van már partner, valamint a saját webshopomon is értékesítek. 

Te mikben tapasztalod a legnagyobb különbségeket a nyugat- és kelet-európai régió között az újrahasznosításhoz, fenntarthatósághoz való hozzáállásban?

Nem önszántukból, de egy átlag kelet-európai sokáig sokkal fenntarthatóbban élt, mint a nyugat-európaiak. A kelet-európaiakban még benne van az az érzés, hogy végre megvan mindenünk, akkor miért kéne bármiről is lemondanunk? Nyugaton alapvetően nyitottabbak, bevállalósabbak az emberek, emellett többet keresnek, így tudnak drágább, zöldebb termékeket is vásárolni.

A legkényelmesebb életnek van a legnagyobb lábnyoma. Ezért is nehéz a fenntarthatóság témaköre, miről és hogyan tudunk lemondani úgy, hogy még jó életünk legyen és ne kelljen nélkülöznünk.

Emlékszem arra, hogy az én fejemben hogyan fordult át ez a gondolatmenet: felháborított, hogy nem tudtam mit felvenni szegény egyetemistaként, amikor a fast fashion volt a legolcsóbb és csak az volt elérhető Kolozsváron. Aztán átgondoltam a lehetőségeimet és megnyugodtam, hogy senki nem akar visszatolni bennünket a vasfüggöny mögé vagy a mélyszegénységbe.

Bele kell gondolni abba, hogy mennyit ér egy adott ruha, miután megtudod, hogy milyen áron készült! Ráadásul nem is leszel tőle menő, hiszen mindenki ugyanezeket a ruhákat hordja. Pont a divat lényegét, az önkifejezést, az egyediséget veszik el tőlünk a fast fashion üzletek.

Én érzek egy olyan attitűdöt itthon, hogy annyira megszoktuk, hogy ezeket a ruhákat viseljük, hogy nem is vagyunk tisztában más opciókkal. Szerencsére, ahogy tapasztalom, Budapesten újból virágzik a turizás kultúrája, végre a társadalom szemében már nem „ciki”, ha valaki turkálóból öltözködik.

Rendszeresen felhívod a figyelmet különböző társadalmi ügyekre. Mesélj ezekről!

A divatiparban főleg nők dolgoznak, így a nők jogainak védelme, biztonsága, megélhetése egy kiemeleten fontos ügy számomra. És nem is kell messzire menni, hogy a varrónők helyzetét vizsgáljuk, Romániában sem rózsásak a körülmények. Minimális összegért dolgoztatják őket akár hétvégén is, a túlórázás nincs kifizetve, nincsenek megfelelő munkakörülmények biztosítva stb. Nem gondoltam, hogy überelni lehet a fast fashion üzleteket, de a hiper fast fashion vállalat, a SHEIN megjelenése és berobbanása a köztudatba iszonyatosan káros. Konkrétan be kéne tiltani.

Nagyon nehéz az emberek felé azt kommunikálni, hogy igen, ott a lehetőség, hogy rendelj, de ne tedd, mert rossz minőségű termékeket gyártanak, embertelen körülmények között, meg igazából nincs is szükséged arra a darabra. Ez egy hosszadalmas folyamat, míg célba ér ez a fajta üzenet/gondolkodásmód.

A környezetvédelem is nagy szerepet játszik az életemben, például Marosvásárhelyen, a szülővárosomban még mindig nincs rendesen szelektív hulladékgyűjtés. Ameddig a kormány nem biztosít mindenhol azonos körülményeket, addig nehéz másképp cselekedni.

Szerinted mennyire kell/lehet egy művésznek, tervezőnek állást foglalni, szerepet vállalni társadalmi-politikai kérdésekben?

Kerülöm a szélsőséges állásfoglalást, igyekszem úgy véleményt nyilvánítani és kiállni számomra fontos kérdések mellett, hogy közben ne taszítsak ki másokat, ne bántsak meg senkit. A fenntarthatósággal kapcsolatosan pedig a legtöbbször konkrét tényeket közlök. Ez sajnos a valóság, de ilyenkor bízom benne, hogy az emberek egy kicsit elgondolkoznak a mondandómon. Továbbá, azért is szeretem a kézműves, kicsit befejezetlennek tűnő, széteső darabokat, mert a kifutón nagy erejük van. Kizökkentenek a megszokott, az „elvárt” ruházati trendekből, mutatnak valami mást az embereknek. Miért ne hordhatnám az utcára? Ki mondja meg, hogy mit lehet és mit nem? Feszegessük egy kicsit a határokat!

Szerző: Pölz Klaudia, Zahorján Ivett, kiemelt kép: Czunderlik Robin (részlet)