Adott négy alkotó, akiket határokon átívelő barátság köt össze, de nem csak papíron. Négy nő, akik sikeresen gyűrik le az előttük álló napi feladatokat és mindezek mellett művészek. Origójuk Eger, margójuk nincs és kollektívaként is önazonosak. Barra Nikolett (Niki), Mészáros Tímea (Mimi), Piszmán Lilla (Lilla) és Szula Zsuzsanna (Nyunyi) mail art munkái többszörösen összetett üzenetet hordoznak a kreativitás és az emberi kapcsolódások terén egyaránt. 

Hogyan jött létre a Nemazonos Amazonos?

Mimi: Szinte sorsszerűen történt minden – így illik kezdeni, ugye? Egri rajzosokként (Eszterházy Károly Főiskola) mi korábbról ugyan ismertük egymást, de sosem dolgoztunk közösen egy projekten. A csoport 2018-as létrehozásával a korábbi elképesztő mennyiségű elektronikus üzeneteket váltottuk fel, illetve emeltük magasabb szintre. Létrehoztunk magunknak egy olyan keretet, amiben önazonosan alkothatunk, közösen. 

Niki: Más országokban élünk, jó barátságot ápolok mindenkivel, és legfőképp chat-en tartjuk a kapcsolatot.

Frusztrált, hogy nem tudok mindenkinek időben és érdemben válaszolni, akár személyes, akár művészeti témáknál. Ez az időszak egybeesett azzal, amikor a Mimi-Lilla-Nyunyi szentháromsággal éppen ugyanarról a témáról értekeztünk – nagyon egységes felfogásban -, így az én fejemben tulajdonképpen adta magát, hogy ez egy művészeti csoport legyen és egy felületen tudjunk kommunikálni.

Nekem nagyon kedves a mail art (is), mint művészeti forma, de egyesekben felvetődhet a kérdés, hogy ez művészet? Erre mit felelnétek?

Niki: Ez egy nonverbális beszélgetési forma. Nem beszéljük meg előre, hogy az éppen aktuális kép milyen konkrétumra utaljon, ezt mindenkinek a neki küldött vizuális anyagból kell kitalálnia és továbbvinnie. Először meg kell érteni, mit akar mondani a másik, csak utána tudok további asszociációkat rendelni hozzá úgy, hogy az alapüzenet tisztán érthető legyen. Amikor megadunk egy körtémát, technikát vagy méretet, akkor azt ezeknek a keretein belül kell megtenni. Ha valaki szeretné egy picit jobban megérteni, próbáljon meg kizárólag emotikonok segítségével megírni egy kitalált történetet úgy, hogy az üzenete minden kétséget kizáróan érthető legyen a következő író számára. Ezt a gondolatsort folytatva a további egy-kettő-tíz író érdemben tudja azt továbbvinni, majd befejezni a történetet – úgy, hogy az aztán az olvasónak is befogadható legyen. Nyilván lesznek egyszerűbb és szinte lehetetlennek tűnő feladatok is, a lényeg, hogy a végén mégis összeáll és olvashatóvá válik a közlendőd. 

Nyunyi: Az eredeti mail artnak tisztelettel adózunk. Mindazonáltal a levélküldés 2024-ben is az egyetlen lehetőség, hogy bár egymástól messze, mégis ugyanazon az anyagon közösen hagyjunk nyomot.

A teret így kitágítjuk, az időt pedig változó tényezőként kezeljük, nem számít. Mindegy, hogy nevezzük: neuronbalett, vizuális nehézbúvárkodás vagy papírspórolás; szeretünk játszani. A pontosvesszőt csak azért tettem be, mert mindig felvidít, ha meglátom, és eszembe jut róla Vonnegut.

Mimi: Számomra a mail art egy „kommunikációs színjáték”. Úgy teremtünk kapcsolatot, olyan formában vetünk fel izgalmas témákat, fogalmazunk meg belőlünk és/vagy a helyzetünkből fakadó aktuális kérdéseket, üzeneteket, gondolatokat, ami sokkal inkább művészetfilozófiai kérdéseket és műfaji határokat feszeget. Nem merül ki pusztán esztétikai minőségekben. Kapcsolatművészet. És mi minden egyes momentumát szörnyen élvezzük. 

Mimitől
Hogyan készül el egy-egy mail art munkátok?

Lilla: Először is felvetünk egy hívószót vagy témát, amin dolgozni fogunk (pl: fotó, A4, gyorskör). Megcsináljuk az összes variációt négy főre. Ez pontosan 24 féle sorrendet jelent (4!=4×3×2×1=24), vagyis egy kör végeztével elvileg ennyi mű születik. Ha én kezdem a kört, akkor a hívószónak megfelelően elkezdek alkotni. Nem fejezem be, hanem borítékba teszem és elküldöm pl. Nyunyinak. Ő is dolgozik rajta valamennyit, majd továbbküldi és a negyedik embernek kell befejeznie. Így mindannyiunk keze benne van a kész alkotásban, közös a munka. Azért beszélünk elvileg csak 24 műről, mert előfordul, hogy elveszik egy-egy boríték a postán, vagy egyszerűen nem sikerül jól a kép. 

Mimi: Lilla elég pontosan leírta a logisztikai oldalát. Előre meghatározott sorrendben keringenek a munkák, mégis olyan sokféle ritmusban, hogy időnként mi is rácsodálkozunk, amikor egy-egy általunk kiküldött levél révbe ér, és végre elnyeri végső formáját. 

Mennyi idő, míg egy alkotás elkészül?

Lilla: Teljesen változó. Mivel mindannyian emberből vagyunk, ráadásul egymással jó barátságot is ápolunk, így tudomásul vesszük, ha valakinek összecsaptak a feje felett a hullámok. Volt, hogy azért nem haladt egy-egy kör, mert éppen szültem vagy költöztünk. Van, aki a doktoriján dolgozik és vizsgákra készül. Ezer okot is fel tudnék sorolni, amiért nem tudunk egy-egy mail artot befejezni vagy továbbküldeni hamarabb, de talán a legegyértelműbben azért, mert egyikünk sem teljes állásban művész. Természetesen, ha kiállításra készülünk, mindenki arra fókuszál, és megpróbálja a lehető legtöbbet kiadni magából. Mindez viszont nem azt jelenti, hogy mindenáron be akarnánk fejezni időre egy művet.

A minőséget fontosabbnak tartjuk. Ezért vannak olyan alkotások is, amelyek két-három évig is befejezésre várakoztak, de például a gyorskör egy-másfél hónap alatt lefutott.

Niki: Ahogy Lilla mondja, a gyorskör tart a legrövidebb ideig. Ilyenkor azt a szabályt követjük, hogy mindenki csak egyetlen egyszer érhet hozzá vagy nyúlhat bele az alkotásba. Annak ellenére, hogy ez utat nyit egy ösztönös, véletlenszerű alkotási lehetőséghez, mindenki inkább nagyon átgondolt és pontos anyagot rakott hozzá a képekhez. Tulajdonképpen minden szabállyal az a célunk, hogy egy újfajta megküzdési technikát hozzunk létre, amin keresztül ki tudjuk fejezni a hordozófelületen a bennünk lezajló folyamatokat és érzületeket, valamint egymásra hangolódjunk, és szavak nélkül is megértsük a másikat. 

Van kedvenc közös munkátok?

Niki: Nekem a Halott lány és az Éva a jelenlegi két kedvencem, de nagy valószínűség szerint a lista hamarosan bővülni fog. 

Nyunyi: Azért a csirkés (Kot-kot) is állat! Niki mesélte, hogy két hétig gondolkodott, hogyan folytassa a képet, mire az akvarellpapír-zsebből előkerült a cérnán mozgatható csirke. Volt nevetés! Na meg a Gomba! Eredetileg egy üres boríték volt, pontosabban a következő embernek kellett rájönnie, hogy a boríték belsején van a folytatandó grafika. Ú, és a Kiss, kiss, bang, bang! Az nekem minden alkalommal megrázó, ha látom. Lilla fejezte be, gondolkodott, milyen fúrófejet használjon az üvegéhez, hogy úgy nézzen ki, mintha átlőtték volna. Csak annyit kérdeztem: miért nem lőjük át? 

Lilla: Amikor azon agyaltam, hogyan lyukasszam ki az üveget ott, ahol a képen lévő céltáblát egy igazi golyó lyukasztotta át, kiderült számomra, hogy Nyunyi tud lőni. Na, bumm! Azt tudtam, hogy csomó mindenhez ért, de hogy még ehhez is! Ezen kívül nekem is az Éva az eddigi egyik kedvencem és a már említett Kot-kot

Mimi: Hozzám pont azok a művek állnak közel, melyek még „játékban vannak”, azaz valamelyikünknél várják a lezárást. Némelyik darab több, mint egy éve indult útnak, így teljes meglepetés lesz, hogyan nyúltak hozzá a többiek. Az eddig kiállítottak közül pedig nekem Éva a kedvenc közös, ami attól is különleges, hogy szinte az utolsó pillanatban, installálás előtt nyerte el a végső formáját. Ez a kép került a kiállításunk plakátjára is.

Éva poszter
Milyen fő célkitűzés, célkitűzések motiválnak titeket csoportként?

Lilla: Hogy együtt alkossunk. 

Nyunyi: Rájönni közösen valami zseniálisra.

Ezért indítottunk egy külön projektet is, ami még csak pilot fázisban van. Más szakterületek képviselőivel beszélgetünk. Mivel mi annyira specifikusan analizálunk dolgokat (a vizuális rendszerekre kihegyezve), úgy gondoltuk, hogy kölcsönösen rácsodálkozhatunk más területek struktúráira, hátha kisül valami váratlan kérdés/megfejtés ezekből is.

Mimi: Csoportként az együttgondolkodás, a kapcsolódás igénye. Egymás vizuális jeleinek olvasásán, az arra való válaszadásokon keresztül nagyon ott van a befogadás, megértés és elengedés aktusa. Fantasztikus tanulni egymástól.

Niki: Nagyon nehéz újat nyújtani mind vizuálisan, mind koncepcióban. Arról viszont nem tudok/nem tudunk, hogy létezett-e már hozzánk hasonló társulás, amelyben mindenki keze munkája megmutatkozik az elkészült alkotásokon. Így a közös cél csak az lehet, hogy minél tovább tudjunk együtt dolgozni és valami olyan dolgot szőni, amit még senki sem látott. Annyi szemünk van, mint egy póknak, bizakodóan nézzük, mi akad a hálónkba. 

Mi inspirál titeket levelezés közben? 

Niki: Egymás kreativitása, a postás csengetésének pavlovi reflexei, a papírra száradt festék illata és a neutrínók szolid zsizsegése. 

Mimi: Én különösen a kollázs-jellegét élvezem. A szövegekkel való játék is hihetetlenül feldob. Nagyon felszabadító érzés az is, amikor a való életből vett párbeszédek, mondatok, szavak belekomponálódnak egy-egy képbe, elmosva a határvonalat az „élet” és a művészet között. Képek, írásos infók egész halmaza nyer minden egyes közös művel teljesen új értelmet, küldetést hoz létre, újabb kapcsolatot térben és időben. Baromi jó játék, hogyne inspirálna! Nem beszélve egymás agyszüleményeiről.

Például, amikor kapsz egy borítékba zárt fotót szárított festékpigmentekkel. És anélkül, hogy tudnál a tartalmáról, azt a kérést kapod, hogy felbontás előtt áztasd vízbe az egész küldeményt. Ebben a konkrét esetben a végeredmény az ötletgazda számára megrázó visszacsatolás volt, hogy mennyire pontos érzésekkel reagáltunk az eredeti, kiinduló képre és keletkezési körülményeire. Visszatérve a kérdésedre, egyszerűen nincs olyan fázisa a közös alkotásnak, ami ne lenne inspiráló. Halál izgalmas részt venni a másik játékában, és legalább ennyire élvezetes kitalálni egyet, amit aztán rászabadítasz a többiekre!

Lilla: Tyű, Mimi! Ilyen levelet kaptál? Most lett egy csomó ötletem. Mi inspiráló? Ez. A borítékok megrajzolása olyan, mintha ajándékkal készülnék. Ilyenkor mindig arra gondolok, vajon a másik is annyira örül-e majd neki, mint amennyire én élveztem az elkészítését? És a boríték tartalmának továbbküldése is inspiráló. Itt hozzá merek tenni olyan elemeket egy rajzhoz, amit eddig sosem, mert tudom, hogy ezt nem én fogom folytatni, más ebben nem csapdát, hanem lehetőséget lát. Egyszerűen felszabadító. 

Halott lány
Általában milyen témák körül alakul ki az alkotó folyamat? 

Mimi: A szokványos válasz az lenne, hogy leginkább olyan témák, amelyekre nincsenek egyetemes válaszok, mert mindenki másként értelmezi, éli meg őket,  például élet és halál, meg ami közte van. Vagy azon túl. Szerencsére nem vesszük hót komolyan magunkat, és rengeteg helyet hagyunk a témanélküliségnek, az intuitív akcióknak, az eszközhasználatban rejlő játékoknak, a „hülyeségnek”. És persze vannak visszatérő motívumok, nálam például az emberi alak. Még nem untam meg, így a többiek folyamatosan kapják az ehhez kapcsolódó kihívásokat. Ahogyan a fényképekkel való babrálás, a pauszpapír vagy a kézi tűzőgép használata is erősen jellemző rám. A papírba varrás pedig Lillával közös liebling. Legtöbbször vissza tudjuk olvasni, ki mit követett el a művön.

Niki: Olyan témákat választunk, melyeket egyénileg és/vagy csoportszinten is fontosnak tartunk.

Arra törekszünk az alkotó folyamat közben, hogy egy adott gondolatot a lehető legérthetőbb vizuális formában jelenítsünk meg. Valamikor ez már az első ember által felvitt anyagnál egyértelmű, de az is előfordul, hogy csak a negyedik embernél kristályosodik ki. Nincs előre megírt lista, amiből szemezgetnénk, organikus módon nyúlunk újabb ötletekhez, legyen az a halál, párkapcsolat, hűség vagy egy szimpla geg. 

Mennyire szól szélesebb körhöz a Nemazonos tevékenysége, ha egyáltalán célja ez? 

Mimi: Szól. Látni, gondolkodni ér, érezni szintén. Ha sikerül új nézőpontokat behoznunk a gondolkodásunkba alkotói és befogadói szinten, máris gazdagabbak vagyunk.

Nyunyi: Az alkotás a „nagyközönségről” szól akkor is, ha látszólag magunkkal kezdjük a megértést. Együtt vagyunk ebben a „valamiben”.

Niki: Én úgy gondolom, egy személyes élmény is szólhat a nagyközönséghez, ugyanúgy, ahogy az Instagramon egy nyaralási kép vagy a TikTokon egy rövid éneklős videó. Az üzenet a fontos. Ha nem érint meg, akkor továbbgörgetsz. 

Lilla: Szerintem olyan hétköznapi dolgokat érintünk, hogy ebbe bárki bele tud helyezkedni. De persze nem kötelező. Pont ettől szép. Lehet, hogy valaki csak a kép esztétikájáig jut el, de az is lehet, hogy már észreveszi benne a poént is vagy a mélyebb üzenetet. Néha kapok olyan elemeket egy képhez, melyeket magamnak is meg kell fejtenem, mielőtt tovább dolgozom vele. Szóval, lehet min agyalni!

A bemutatkozásotokban említitek, hogy az individuum ugyanolyan fontos számotokra, mint a kollektíva egésze. Ez hogyan nyilvánul meg a ti művészi tevékenységetekben? 

Niki: Alkotás közben nagyon fontos teret hagyni a másiknak, nem lehet elnyomni egy képet a saját ötleteddel, hogy a következő ember aztán ne tudjon érdemben hozzászólni. Ugyanígy fontos az is, hogy ha „befejező ember” vagy, akkor hagyj meg elemeket a képen/installáción abból, amit az előtted dolgozók hozzátettek. Egy kiállításon is arra törekszünk, hogy a csoportos képek mellett legalább ugyanannyi egyéni mű is kerüljön a falra.

Csak ezzel az egyensúllyal működik jól a csoport. Bármelyik elemét vagy emberét kivenném, abból nem egy háromlábú szék, hanem egy kerék nélküli bicikli lenne. 

Nyunyi: Teljesen egyetértek.Mi mind egyéniségek vagyunk.” Ha ez nemcsak vicc, és azt mondjuk, az egyén van a közösségért, akkor is építeni kell azt, aki képes másokért is tenni. Ez igaz a művészetben is. Fontosnak tartjuk, hogy mindenkinek megmaradjon a saját hangja, azt a közös munkákon keresztül erősítsük. Így marad dinamikus működésben a csoportunk. Ha nem tartanám őszintén jónak szakmailag a csoporttagokat, nem tudnék önfeledten rájuk hagyatkozni a közös munkában. Ha nem tartanám sokra őket emberileg, nem tölteném minden napom velük már hat éve. Egyébként olyannyira fontos az individuum, hogy nem többségi döntéseket hozunk, hanem egyszerűen akkor lépünk meg bármit, ha azzal mindenki egyetért. Talán ez az egyetlen (ez is íratlan) szabályunk.

Lilla: Niki tökéletesen megfogalmazta a lényeget. Még annyival kiegészíteném, hogy engem egyáltalán nem zavar, ha láthatatlanná lesz a közös munka során a kézjegyem, mert tudom, hogy amit én rátettem, ha nem is látszódik már, valamilyen gondolatmenetet elindított a másikban, amivel reagált rám, inspirációul szolgált. Mivel nálam a festés során a visszamosás, visszakaparás szinte állandó mozzanat, így teljes mértékben el tudom fogadni, ha valaki éppen ezzel reagál az általam feltett réteg kapcsán.

Mint ahogy Nyunyinál fajsúlyosak a számunkra gyártott rejtett feladványok (ragtapasszal leragasztott részlet, papírba csomagolt figura), Nikinél az apró részletekben gazdag grafikai elemek, Miminél a kollázs technikája.

Mimi: Az individualitásunkat az emlékeink alkotják. Az emlékezés pedig egy elképesztően összetett folyamat eredménye. Jön az inger egy hang, egy kép, egy íz formájában, ami felidéz bennünk valamit, s erre előtör egy emlék. Nincsenek kész, vagyis tiszta emlékek, az idegrendszerünk – ami szintén egyedi – darabkákból építi fel azokat a képeket, melyek végül emlékként állnak össze. Töredékek ezek, részletek, puzzle darabkák. Nekem pont ezt jelenti a kollázsszerűség.

Ha jól tudom, eddig egy kiállításotok volt, Kornbergben. Milyen volt így viszontlátni a munkáitokat, illetve milyen visszajelzések érkeztek?

Nyunyi: Milyen volt viszontlátni egymást?! Évek óta nem tudtunk személyesen találkozni úgy, hogy mind a négyen együtt legyünk. A megnyitó hangulata olyan volt, mint amit a koncepciónk ígér: teljesen vegyes nemzetiségű, életkorú és társadalmi hátterű emberek közösen fedezték fel a munkákat, mertek kérdezni, jókat beszélgettünk. A nagy utat bejárt munkák közös térbe kerülése eleve megható. A távolságok és kapcsolódások témája megérintette a közönséget. Szerencsére volt időnk konkrét képek kapcsán is válaszolni a kérdésekre. Sokakat érdekelt, hogy körönként mi került egy adott munkára.

Niki: Mindig kérdéses egy téren belül élőben látni egymás mellett a munkákat. Hiába előzi meg a kiállítást rengeteg megbeszélés a kiállítótér jellemzőiről, a világítástól, a képek sorrendjéről vagy azok kiállíthatóságáról, sokszor helyben dőlnek el ezek a kérdések.

Úgy érzem, hogy a kornbergi kiállításra egy erős és egymást támogató anyag gyűlt össze, mely hűen közvetíti a csoport ethoszát, ami egyértelműen pozitív visszhangot váltott ki. 

Lilla: A megnyitón elhangzott, hogy ha ez a kiállítás New Yorkban lenne, másnapra híresek lennénk. Ezt csak azért mondom el, mert annyira, de annyira jól esett! Rögtön arra kellett gondolnom, hogy a pelenkázó fölé ki kell tennem ezt a mondatot, hogy az anyaság mindennapi bugyraiban legyen egy erős kapaszkodóm.

Mimi: Annyi idő után jött össze az első közös kiállításunk, hogy Lilla közben világra hozott két édes kisfiút, akik becsülettel el is jöttek a megnyitóra, sőt, segítettek installálni! Piszok jó érzés volt feltenni a munkáinkat, megkeresni a legmegfelelőbb kapcsolódási pontokat köztük abban a térben. És Lillára reflektálva, New York talán messze van, de úgy fest, nekünk most ebben a négyszögben van még dolgunk. 

Mik a további tervek?

Mimi: További vizuális-intellektuális „ajándékokkal” lepni meg magunkat és egymást, és ha mindez a végén egy kiállítás vagy ne adj Isten, katalógus formájában mutatkozik meg, az nagyon klassz lesz.

Lilla: Szeretnénk mind a négy országban (Skócia, Szlovákia, Magyarország, Ausztria) kiállítani, ahol lakunk. Magyarország a következő állomás. Egyelőre igyekszünk bővíteni a repertoárt, szeretnénk létrehozni egy igényes online felületet, ahol megmutathatjuk magunkat. Ezt az évet most erre szánnánk, tehát gyarapítunk és rendezgetünk. Nem utolsó sorban szeretnénk beemelni a művészetet a hétköznapokba, az emberek közé. A mail art műfajából adódóan ez már adott is valamennyire, hiszen amikor postázzuk a leveleket egymásnak, ezt általában olyan borítékban tesszük, amire szintén kerül egy műalkotás, humor vagy valamiféle utalás a közöttünk lefolyt párbeszédre vagy a borítékban lapuló tartalomra. Ezeknek a postai dolgozók a szemtanúi, de jó lenne, ha ezekkel nem csak ők és mi, hanem mások is találkoznának. Játékokat hirdetünk, ahol az általunk rajzolt alkotásokból készült képeslapokat vagy más, a csoport által készített meglepetéseket lehet nyerni. Természetesen postai úton juttatjuk el a nyerteseknek. Ehhez keressétek a Nemazonos Amazonos Facebook-oldalt! 

Mit jelent és mit ad nektek a művészi közösségetek? 

Nyunyi: Próbáltál már egyedül sakkozni? Elég nyomasztó. Itt viszont négyen játszunk egyszerre, asztal nélkül. Ha pedig olykor felborulnak a bábuk, hajnali négykor is van valaki, akivel röhögtök egy jót és tudod, hogy minden rendben.

Niki: Nekem mindenekelőtt egy nem behatárolható teret ad, éteri létezést, melyben akkor lehetünk együtt, amikor a közös munkákon dolgozunk, függetlenül attól, hogy fizikailag több száz kilométerre vagyunk egymástól.

Ez az összetartozás nekem borzasztóan privát és megindító, ami remélem, egy külső szemlélő számára is érzékelhető, amikor az elkészült alkotásokat nézi. 

Mimi: A helyet. Társakat. És mit kapok? Képzelőerőt, egyéni látásmódot, találékonyságot, leleményességet, energiát.

Lilla: Amikor kikerültem a főiskoláról, tudtam, hogy rettentő nehéz lesz megtartani az alkotást, mert már nem lesz a mindennapjaim része az a közeg, ami észrevétlenül is előrevitt hallgatóként. Nekem ezt adja ez a közösség. Visszaterelt önmagamhoz, megtartott az alkotásban. Ha megakadok, van kitől tanácsot kérnem, van kikhez fordulnom kritikáért. Nem csupán az alkotás során, a csajok a mindennapjaim részévé váltak. Ha valami miatt szomorú vagyok, akármikor fordulhatok hozzájuk. Ha mérhetetlenül boldog vagyok, velük megoszthatom, szívből örülnek velem. Számomra ez egy erős védőháló. És nagyon hálás vagyok nekik ezért. 

Szula Zsuzsanna 

1985-ben született Budapesten. 2008-ban az Eszterházy Károly Egyetem Rajz-vizuális kommunikáció tanári szakán szerzett BA-diplomát, majd ugyanott 2010-ben elvégezte a Környezet- és vizuális kultúra tanári mesterképzést. 2020 óta Kornberg bei Riegersburgban él és dolgozik. Alapító tagja a SzubReal művészeti csoportnak. Az alkotások létrehozása mellett kurátorként dolgozik. Magyarországon kiállításmegnyitókhoz és képzőművészeti kiadványokhoz írt szövegeket. A mai napig dokumentálja, kommentálja és elemzi a kortárs kiállításokat. Művészi munkásságának középpontjában a mentális folyamatok, gondolati, érzelmi töredékek és az alkotások kompozíciójának összehangolása áll.

Piszmán Lilla 

Kecskeméten született 1987-ben. Képzőművészeti BA-diplomáját 2014-ben szerezte az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol 2016-ban a Környezet- és vizuális kultúra tanár mesterképzést is elvégezte. Ezzel párhuzamosan matematika tanári MA-diplomát is szerzett. Jelenleg Győrújbaráton él és matematikatanári pályáját szüneteltetve, két kicsi gyermekére koncentrál. Ahogy festményeiben a pöttyök, úgy installációiban a hétköznapi használati eszközök is folyamatosan visszatérő elemek. Absztrakt festményeiben a színek és ritmusok átérezhetően, elmesélhetően alkotnak többrétegű, érzelemgazdag történeteket.

Mészáros Tímea 

A csehszlovákiai Léván (ma Szlovákia) született 1983-ban, jelenlegi lakhelye a szlovákiai Komárom, ahol a Selye János Egyetem Tanárképző Kar Óvó- és Tanítóképző Tanszékének adjunktusa. Az egri Eszterházy Károly Egyetemen szerzett rajz és vizuális kommunikáció és vizuális kultúra szakos diplomát (2008, 2021), valamint a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karán tanító szakos diplomát (2011). 2020 óta az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Neveléstudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Kutatásaiban a kreativitás és az alkotás elméletével foglalkozik. Műveiben elsődlegesen személyes történeteket örökít meg, melyekben láthatatlan kapcsolatokat kutat, és a hovatartozás, kapcsolódás érzésének mélyebb rétegeit fejti fel a fotográfia és kollázsok eszközével.

Barra Nikolett

1982-ben született Budapesten. Az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolában szerzett alkalmazott grafikus diplomát 2002-ben. 2008-ban az Eszterházy Károly Főiskola Rajz- és Vizuális kommunikáció tanári szakon szerzett BA-diplomát. 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának „Fiatal művészek támogatása” díját egy triptichon festményéért. 2008 óta a skóciai Glasgowban él és dolgozik. Gyakran működik közre művészeti témájú kiadványok fordításában. Jelenleg prózaírói készségeit fejleszti. Képei, festményei, rajzai és installációi gyakran egy-egy karaktertípus vagy megfoghatatlan gondolatok vizuális adaptációi, amelyeket alkalmanként írásos műveivel kombinál.

Az interjút Mihucza Niki készítette. A kiemelt képen a Gomba című alkotás látható.

Previous
Next