Már az év elején elhatároztam, hogy idén – ha megtehetem és ha a COVID-nak „vége” – többet fogok utazni, akár egyedül, akár társaságban. A családi nyaralás során a dél-olaszországi régió ikonikus nyaralóhelyein jártunk, Mondello-ban és Palermo-ban, ami után északnak vettem az irányt: Caorle, Velence, Portogruaro következett.
Ahogy a mélyen tisztelt Wikipedia is írja, Caorle, amely mintegy 2000 éves, és anno halászok, juhászok alapították, ma az egyik legkedveltebb, festői üdülőhely az Adriai-tenger északi partvidékén, Olaszországban, Veneto tartományban. Lakosainak száma kb. 12000 fő, területe 150 km². „Kis Velence” néven is ismert, amely címet vélhetően a színes házakkal, szűk sikátorokkal tűzdelt, romantikus hangulatú óvárosának köszönhet. A város jelképe a St. Stefano dómhoz tartozó, henger alakú, 48 méter magas harangtorony.
A környező lagúnavilág, ahová érdemes biciklivel kilátogatni, még szinte az érintetlen természet hangulatát kölcsönzi a városkának. Három strandja finomhomokos, kellően felszerelt és hosszan elnyúlik az Adria partján.
Szóval ideális hely azok számára, akik szeretnének elvonulni – még akkor is, ha mára kissé turistásá vált. Egy olyan helyet választottam az idei elvonulásomhoz, amit kellően ismerek, ahol tudom, hol találom meg a legjobb kávét vagy pizzát, tudom, hová kell menni, ha nem vagyok kíváncsi a német és osztrák nyaralók tömkelegére, és ahonnan könnyedén elérek még 2-3 olyan várost, amire szükségem lesz egy ilyen „önszeretős” elvonulás és a felfedezésvágyam kimaxolásához.
Az utazásom alatt jött ki az új KATA-törvény(javaslat). Így visszagondolva, ezt meglátva még inkább örültem, hogy elindultam, és annak is, hogy épp akkor nem otthon voltam. Tudom-tudom, külföldön sem könnyű, de akkor és ott azt éreztem: vissza sem akarok menni Magyarországra. Hát nem így lett. Ráadásul mintha azt üzente volna az univerzum (helyett a fapadosok arcátlansága), hogy hé, irány haza, intézzed a dolgaidat most azonnal! Törölték ugyanis a visszafelé járatomat, úgyhogy át kellett foglalnom egy nappal korábbanra. Éljen. Ekkor azt gondoltam, oké, hát ez így alakult, akkor mindent beleadok ebbe a pár napba és az „önszeretés”-be. Azt hiszem, összejött.
Szóval Caorlét szeretik a nyugati turisták, de nincs ezzel baj. Az árak is ehhez idomulnak, mármint a nyugati turisták pénztárcájához, de azt kell mondanom, hogy még a tűrhető kategóriába esnek – főleg összehasonlítva az itthon többtíz százalékos áremelkedés utáni helyzettel. A szállások picit drágábbak, mint máshol a környéken (leszámítva Velencét, ott ennél is magasabbak az árak), de a hotelek, apartmanházak nyújtotta szolgáltatásokat (például napozóágy, kerékpárkölcsönzés) tekintve jutányosnak tűnnek a költségek. Caorlét amúgy minden korosztály tudja élvezni, a nagycsaládosok, a kisgyerekesek, de az idősek is. Aki mondjuk elhajlani jönne ide, az lehet, csalódni fog, ugyanis ez egy nyugis, családias hely, nem egy bulis város.
Számomra az itt töltött idő arról szólt, hogy pihenjek. Fetrengjek a tengerparton, fürödjek, fotózzak, egyek-igyak, merengjek a semmin, természetet járjak – legyen pár céltalan, agyalásmentes napom. Valószínűleg Ernest Hemingway is a nyugalmat kereste errefelé. Caorle a kedvenc olasz városa volt, ahol több regényén is dolgozott. Nem csodálom, hogy ezt a helyet választotta.
A megérkezésem utáni első teljes nap a totális semmittevésről szólt, majd egy rövid biciklitúrát tettem a lagúnavilágba és környékére. Kedvenc éttermem a Pizzeria TNT lett praktikus okoból is, hiszen ehhez volt legközelebb a szállásom. Szerencsére a gnocci és a pizza is pazar volt itt! Kávéért az étterem utcájának sarkára jártam egy cukrászdába, hadd ne mondjam, ez is isteni volt.
Legjobban az óváros színes házai, a megdermedt, majd a modern igények szerint felélesztett idő, és a kikötő környéke volt rám a hatással a kisvárosi idill és helyiek vendégszeretete mellett. Reggelente látni, ahogyan a halászok visszajönnek útjukbúl, és bár a nagyüzemi halászat ellen vagyok, az, ahogy ezek az emberek kitartanak generációkon át öröklődő mesterségük mellett, és nagy elánnal avatnak be annak rejtelmeibe, valahol lenyűgöző. Ahogy fentebb is írtam, Caorle anno halászfaluként funkcionált, ezt a hagyományt pedig ma is őrzi – nyilván a vendéglátóipar kiszolgálása miatt is.
Szóval hedonista napjaimat tengettem Caorlében, majd az egyik nap úgy döntöttem, áthajózom reggel Velencébe pár órára. Meglátogattam a Biennalét és ettem egy finomat a kanálisok között.
Elég fárasztó nap volt, és az időjárás sem volt túl kegyes, mert rohadt meleg volt, mégis megérte elveszni a kortárs művészetben, majd a szűk utcák labirintusában… (Caorléból Velencébe 50 euróért lehet átjutni hajóval. A hajó a kikötőből indul 8:00-kor, az út 2 és fél órás. Vissza 16:00-kor megy a hajó Caorléba Velencéből.)
A velencei kikötőt elhagyva a Personal Structures – Reflections felé vettem az irányt, a cél a Marinaressa Gardens helyszínei voltak.
A Personal Structures egy kétévente megvalósuló kortárs művészeti kiállítás, amelyet a velencei Európai Kulturális Központ szervez és a város ad neki otthont. 2011 óta arra törekszik, hogy egyazon térben olyan művészek különböző alkotásait jelenítse meg és egyesítse, akik elszakadnak minden ideológiai, politikai és földrajzi korláttól. A 2022-es tárlat a reflexiók témakörét járja körül, amely megtestesíti a fizikai észleletet és az elmélyülés mint mentális tett kettős jelentését. Az ECC elképzelése szerint a reflektálás magában hordozza a lehetőségek előrelátását és a jobb, élhetőbb jövő feltérképezésének felelősségét.
Időszűke miatt ezután mentem is tovább a központi kiállítások felé. A Cecilia Alemani kurátori munkáját dicsérő, The Milk of Dreams című 59. Velencei Biennale 2022. április 23. és november 27. között látogatható a Giardini és az Arsenal épületeiben. Sajnáltam, hogy csak pár órám jutott a Biennaléra – nagyon sűrűek a tárlatok, sokan is vannak a kiállítóterekben és a pavilonokban, ugyanakkor azt gondolom, így is sikerült magamba szívnom ennek a nyers megfogalmazásokkal teli, átütő erejű és sokszor csontig hatoló anyagnak a lényegét.
„Az 59. Velencei Biennale Leonora Carrington azonos című könyvéről kapta a címét (The Milk of Dreams) – nyilatkozta Cecilia Alemani –, amelyben a szürrealista művész egy varázslatos világot ír le, ahol az élet a képzelet prizmáján keresztül folyamatosan újrajátszódik. Egy olyan világ ez, ahol mindenki megváltozhat, átalakulhat, válhat valamivé vagy valaki mássá. A The Milk of Dreams című kiállítás Carrington túlvilági lényeit más karakterekkel kiegészülve hív egy képzeletbeli utazásra a testek és a humánumot leíró definíciók metamorfózisain keresztül.” – olvasható a Biennálé hivatalos weboldalán. Azonban ezek a szürreális mesék olykor nyomasztóan valóságosnak hatnak…
Ahogy Alemani nyilatkozta, a tárlat központi témája a túlélés, de más kérdéseket is felvet. Például, hogyan változik az ember definíciója? Mi az élet, mi különbözteti meg a növényt és az állatot, az embert és a nem embert? Mi a felelősségünk a bolygóval, más emberekkel és más életformákkal szemben? Milyen lenne az élet nélkülünk? A Biennale ebben az évben főleg a testek és metamorfózisaik ábrázolása; az egyének és a technológia közötti kapcsolatra, valamint a testek és a bolygónk kapcsolatára összpontosít.
„Amint a látogatók a Central Pavilonban és a Corderie-ben található kiállításon haladnak, öt kisebb, történelmi résszel találkozhatnak: műalkotások, talált tárgyak és dokumentumok miniatűr konstellációival, amelyek kulcsfontosságú témákat vizsgálnak. Ezek az időkapszulákként felépített előadások a kiállításon belül további vizsgálati és önvizsgálati eszközöket kínálnak, hivatkozások és visszhangok hálóját szövik, amelyek összekapcsolják a múlt műalkotásait a kortárs művészek alkotásaival a térben. Ez a széles körű, transzhisztorikus megközelítés nyomon követi a művészeti módszerek és gyakorlatok közötti hasonlóságokat, akár generációkon át is, lehetőséget adva az új jelentésrétegek létrehozására, valamint a jelen és a múlt áthidalására. Egy olyan történelmi narratíva jelenik meg, amely nem a közvetlen öröklési vagy konfliktusrendszerek köré épül, hanem a szimbiózis, a szolidaritás és a testvériség formái köré.” – folytatja a Biennale weboldala.
A nemzeti pavolinok bejárására nem volt lehetőségem, de Az álmok után: merek dacolni a károkkal című Keresztes Zsófia-tárlatot mindenképpen ajánlom megtekintésre – nyilván a többit is, de ha valakinek kevesebb ideje van, akkor érdemes a magyarral kezdetni.
A The Milk of Dreams az első Velencei Biennale-élményem, és az, hogy pont a COVID utáni szünetet követően szerveződött kiállításra tudtam elmenni, még érdekesebbé és különlegesebbé tette ezt a tapasztalást, hiszen több olyan művész alkotását is láthattam, akit pont a világjárvány, a bezártság, a humán katasztrófa, a végességünk ihletett meg.
Ugyanakkor, ahogy a kiállítás kurátora is kiemelte, ez nem egy világjárványról szóló művészeti esemény, de óhatatlanul rögzíti korunk megrázkódtatásait.
Ilyen időkben, amint azt Biennale története egyértelműen mutatja, a művészet és a művészek segíthetnek elképzelni az együttélés új módjait és az átalakulás új lehetőségeit. Az, hogy a fenntarthatóság ilyen mértékben kap teret az alkotói koncepciókban, szintén nagyon fontos és időszerű.
A kortás után egy kis antik, avagy a következő állomás Portogruaro volt. A várost hivatalosan 1140-ben alapították, és a területen már a 10. században kastély állt. Egyes források szerint azonban nagyjából egyidős Concordia Sagittaria városával, ami Kr.e. 42-ben már létezett. A napóleoni háborúk után osztrák fennhatóság alá került a város, egészen 1866-ig, majd belépett az újonnan egyesült Olasz Királyságba. Azóta egy nyugodt, békés kisváros 25 ezer fős lakossággal.
A 45 perces buszút után az állomásról a Concordia Nemzeti Régészeti Múzeumba vezetett az utam. 1888-ban avatták fel, mindössze 22 évvel Veneto Olasz Királysághoz csatolása után. Ez az egyik legrégebbi olasz állami múzeum, és azok közül is ez volt az első, ami Venetóban alakult. A Concordia Sagittaria területén talált fontos leleteket őrzi – szobrokat, sírköveket, mindennapi használati tárgyakat nézhet meg, aki betér ide (vagy az ettől 4 km-re elhelyezkedő másik, hozzá tartozó múzeumban) 6 euróért. Engem lenyűgöznek a régmúlt kincsei, a régészeti feltárásokról szóló dokumentációkat is mindig nagy érdeklődéssel figyelem, úgyhogy remek program volt, főleg, hogy teljesen egyedül voltam a múzeumban.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én még sosem láttam élőben vizimalmot. Végre ez a nap is eljött. A Portogruaro-t átszelő Lemene folyón 12. századi malmokat is elcsíptem – idiliiek voltak, főleg a Repubblica tér melletti, ahol a fenti képen látható jellegzetes oltár is megcsodálható. A malmok egyébként ma művészeti galériákként működnek.
Portogruaro a kápolnák, a jellegzetes gótikus és román stílusú épületek és az árkádok városa. Ja, és itt is van egy ferde torony. A Repubblica tér mellett helyezkedik el a helyi harangtorony, ami a római korból származik és olyan, mintha a Sant’Andrea dómra támaszkodna, amit 1833-ban szenteltek fel. A reneszánsz elemekkel díszített újklasszicista stílusú dóm különböző, nagynevű festők festményeit őrzi – például Giovanbattista Conegliano-t is.
A 15-16. századot idéző nemesi villák velencei gótikus stílusa, a jellegzetes lóhere alakú ívekkel, szintén olyan látnivalók, amit Portogruaro-ban járva nem érdemes kihagyni.
Portogruaro-ban a boltok este sokáig nyitva tartanak, sok-sok vendéglő a legkülönfélébb helyi fogásokat kínálja, nyáron színház és koncertek várnak, a hónap második szombatjain pedig antik piac is nyílik. Ha valaki a környéken jár, szánjon pár órát erre a kincsesbányára – is!
Utam (kényszerű) végéhez közeledett, ezért nem maradt más hátra, mint utoljára még fejest ugrani a mediterrán életérzésbe, mielőtt hazajövök adót számolgatni. És hogy milyen volt egyedül utazni? Néha szívesen megosztottam volna az élményt valakivel, ugyanakkor arra is rájöttem: szeretem a saját magam társaságát, remekül megvoltunk együtt. És azt gondolom, nem ez volt az utolsó közös utunk.
Szerző: Zahorján Ivett