Egy gyermekkori megérzés már egészen korán megsúgta neki, hogy távol fog élni a hazájától, Oroszországtól. Amikor meghallotta a magyar folkot, megcsapta valami floriol, és tudta, hogy Magyarországon lesz a helye. Moszkva helyett Michurinsk, Michurinsk után Gödöllő, környezetmérnöki stúdium után egy váratlan ajándék, aztán Mafilm, H.S.C. és filmezés. Női workshopok, táncoktatás és küldetéstudat. Vera Zhmatova fordulatokkal és hullámzásokkal teli élete inspiratív és vitalizáló lehet bárki számára. Vele beszélgettünk.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elköltözöl Oroszországból?

Igazából ez nem egy konkrét, pontosan meghatározható döntés volt, sokkal inkább egyfajta magától értetődő, sorsszerű sodródás. Mindig voltak, sőt vannak egészen meglepő és bizarr megérzéseim. Körülbelül hat-hét éves lehettem, amikor azt mondtam édesanyámnak, hogy biztosan külföldön fogok élni. Ehhez kapcsolódik, hogy ő hobbi szinten egy időben foglalkozott tenyérolvasással, és valóban ott volt állítólag az a jel, vagy vonal, hogy külföldön fogok élni felnőtt koromban, nem Oroszországban. Persze ez a jóslásszerű dolog azért nem kapott túl nagy hangsúlyt, úgy voltunk vele, hogy lehet, hogy ez nem is igaz, és egyáltalán nem fog bejönni, de tessék! Lassan húsz éve élek Magyarországon.

Hogyan kerültél Magyarországra?

Nagyon szerettem volna a moszkvai egyetemre menni tovább tanulni, ahová fel is vettek volna, mert jók voltak az eredményeim, mindig jól tanultam. Mechanikai, matematikai, fizikai tanulmányok iránt vonzódtam, ezekből voltam erős. A szüleim azonban nem tudták volna finanszírozni a moszkvai életemet, ezért végül nem mentem oda. Anyukám nem engedte, hogy dolgozni kezdjek egyetem mellett, mert nagyon jól tudta, hogy abból nem lesz tanulás, csak szétesés. Szerette volna, ha csak a tanulásra tudok fókuszálni. Nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam, de nem akartam terhelni a szüleimet, úgyhogy előttük nem mutattam soha, hogy mekkora a bánatom. Otthon maradtam Michurinskban, és agrártanulmányokat kezdtem folytatni az egyébként nagyhírű, nívós Michurinsk State Agrarian Universityn. Egy Erasmus szerű, de attól azért eltérő programon találtam meg azt az opciót, hogy egy csereprogram keretében hat évre lehet Magyarországra menni tanulni. Ez nagyon megtetszett. Heti egy órában elkezdtünk az egyetemen magyarul is tanulni.

De volt egy érzelmi motivációm is, ami szintén az előbb említett megérzéseimhez kapcsolódik. Itt volt akkor az Euróvízió dalfesztivál, és a Nox képviselte Magyarországot a Forogj világ című dallal. Amikor meghallottam ezt a magyar folkos dallamot, valami extrém erős érzés kerített hatalmába, elsírtam magam: tudtam, hogy közöm van ehhez az országhoz. Olyan érzésem volt, mintha ismerném a magyar népzenét, mintha már jártam volna ott korábban… (Egyébként a nyelv persze nehéz volt, de nem jelentett akkora nehézséget, viszonylag gördülékenyen ment.) Jött a hír – még Gorbacsov aláírásával! –, hogy mi leszünk az utolsó olyan évfolyam, akik részt vehetnek ebben a csereprogramban. Nyolcan kerültünk át Magyarországra, ahol a gödöllői Szent István Egyetemre kerültem, környezetgazdálkodás és agrármérnöki szakra.

Milyennek találtad az országot az első időszakban? Milyen nehézségek, pozitívumok merültek fel?

Soha nem volt komolyabb, vagy nagyobb problémám itt. Első pillanattól fogva szeretek Magyarországon élni, jobban, mint Oroszországban. Kisebb konfliktus, nehézség persze akadt, mint mindenhol, mindenkinek az életében.

Számomra furcsa volt az, hogy amikor beléptem egy boltba, akkor köszöntek! Ehhez én egyáltalán nem voltam otthon hozzászokva. Más. Szokatlan volt azzal szembesülni, hogy itt az emberek járnak szórakozni! Kikapcsolódnak! A magyar társadalom sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnt előttem, mint az oroszországi. Annyira más világ mutatkozott meg itt számomra, hogy brutális!

Ez most komoly? Mi általában azt mondjuk és halljuk magunkról, hogy borúlátók, pesszimisták vagyunk…

Igen, és nem is értem! Szerintem ez nem igaz. Lehet, hogy egy nyugat-európai szemszögből valamennyire érvényes ez a kijelentés, de ahonnan én jöttem, onnan nézve körülbelül maxi pozitív felfogású ez az ország. Egyetlen negatív élményem volt az egyetemi évek alatt, ami nagyon rosszul esett. Egy nyári vizsgaidőszak alatt álltunk, harmincöt fok volt kint, tisztán emlékszem. Rajtam ing, zakó, ahogy kell, ahogy illik, a vizsgáztató pedig trikóban. Jól feleltem, a tanárom mégis kettest írt be az indexembe, amit a beírás után feltűnően hangosan csapott be és hozzám vágta azzal, hogy mihamarabbi visszatérést kíván Oroszországba.

Micsoda „intelligens” gesztus… Kivívtad ezt a „baráti” viselkedést valamivel a félév során?

Nem csináltam semmi rosszat, elvileg valami nagy sérelme volt és másokkal is voltak érdekes húzásai. Ezt leszámítva azonban maximálisan jól éreztem magam az egyetemen, a tanáraim is jók voltak hozzám.

Jelenleg teljesen más típusú hivatást űzöl, aminek nem sok köze van az agrártudományokhoz. Hogyan csöppentél a filmes, videós világba?

A diploma után egy orosz cégnél dolgoztam pénzügyesként. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, azt mondom, hogy nem vagyok normális, de tényleg! Munkamániás vagyok. Nekem kevés a nyolc óra! Először elmentem a nyolc óra irodai munka után fodrászkodni. Ennek következményeként aztán tönkrement a párkapcsolatom, felbomlott az eljegyzésünk. Abbahagytam a fodrászkodást, de rájöttem, hogy engem a zárt, nagyon szigorúan keretezett irodai munka nem elégít ki.

Olyan környezetben kívántam dolgozni, ami kreatív, rugalmas és folytonos kihívás elé állítja az embert. Nem sokkal később, egyik karácsonyra a páromtól kaptam egy fényképezőgépet. Teljesen beleszerettem! Órákat elvoltam vele, éjszakákat nem aludtam, tanultam, dolgoztam vele. Mozgógrafikával, logo designnal is elkezdtem foglalkozni, vágni. Az állandó munkahelyemet ekkoriban még megtartottam, de folyamatosan képeztem magam videózásban, filmezéstechnikában, mert tudtam, hogy ez lesz a nekem való irány. Amíg a nők általában parfümöt, bizsut, rúzst kérnek karácsonyra, én mindig valami dilis dologra vágytam innentől kezdve – fotós kütyükre, csavarhúzó készletre.

Ha jól tudom, elvégeztél egy professzionális filmes kurzust is, nem?

Így van, pontosan. A H.S.C.-ben, a Magyar Operatőrök Társaságánál tanultam. Amikor megérkeztem a Róna utcába, a Mafilm épületéhez, elsírtam magam. Nem hittem el ezt az egészet. Itt belekerültem a sűrűjébe, mintha valami álomvilágba csöppentem volna. Teljesen beszippantott a filmezés, főként a technikai része!

A Magyar Filmlabor munkatársai oktattak minket Erdélyi László vezetésével. Mindent tanultunk képalkotástól az utómunkán át a vágásig – de legfőképpen persze az operatőri technikákat, a vizuális stratégiákat. Végtelenül megfertőzött ez az egész, azt éreztem, hogy itt, ebben a miliőben érzem magam otthon. A képzés után aztán kaptam munkákat és a videózás is folytatódott, szóval beindult az, amit mindig is szerettem volna csinálni.

Aztán év elején beütött a vírushelyzet… Neked a munka terén milyen hozadékai lettek ennek?

Nekem is nagyon lecsökkentette a megbízásaimat ez az egész, de azért még van munkám, úgyhogy nem szeretnék panaszkodni. Most van egy projekttervem, ez egy teljesen új ötlet, remélem, hogy január-februárban el tudjuk kezdeni. Nagyon érdekes, izgalmas témákkal foglalkozunk majd, ami reflektál a jelenlegi társadalmi helyzeteinkre és segítséget nyújthat a mindennapokban. Alapvetően egy karitatív indíttatású szociális projekt lesz, de erről még most nem szeretnék bővebben beszélni, mert tervezési, fejlesztési fázis alatt áll.

Van egy szenvedélyed: a rúdtánc. Ez hogyan jött az életedbe és mi mindent kapsz ettől?

Egy szakítás után úgy éreztem, hogy konfliktusaim, problémáim vannak a nőiességem megélésével. Szerettem volna változtatni, fejleszteni ezen. Eszembe jutott ez a műfaj, aztán találtam egy tanfolyamot és teljesen magával ragadott. Véleményem szerint nagyon pozitív energiával tölt fel és valóban segítségére volt a nyavalyáimra. Szenvedélyemmé vált. Heti egyszer már oktatom is egyébként egy stúdióban. Olyan, mintha a második családom lenne a csapat, hihetetlenül szeretem őket, nagyon nagy az összetartás.

Miért érzed fontosnak azt, hogy másoknak is átadd azt, amit a tánc által te magad megtapasztaltál?

Az órákon nem a technika maximális kifejlesztésére fektetem a hangsúlyt, inkább a lelki, közérzeti tényezőkre fókuszálok. A lényege ennek az egésznek, hogy kikapcsoljon, feltöltsön, felszabadítson bárkit, aki csinálja. Az a célom, hogy legyen az óra tényleg egyfajta kedélyállapot javító.

Azt látom magam körül, hogy a nők nem szeretik eléggé magukat. Annyi elvárás, sztereotípia szorít minket keretek közé, hogy az már fájdalmas. Ezzel a táncoktatással szeretnék segíteni, adni valamit, rávezetni a nőket arra, hogy igenis fogadják el és szeressék magukat, úgy, ahogyan vannak! Érezzék meg a legfinomabb rezdüléseiket, a mélyről jövő energiáikat, szabadítsák fel magukat, mert ezáltal a hétköznapokban is könnyedebben veszik majd az akadályokat. Lazábban, több önbizalommal mennek neki az élet feladatainak, ha itt az órákon elengedik magukat. Sokszor tapasztaltam, hogy nem merték jól érezni magukat a bőrükben a nők. Azt szajkózza otthon a férj vagy a társadalom, a magazinok, a média, minden, hogy még mindig nem vagy elég jó. Az elején hiányzott a szenvedély, a tűz.

Hogyan zökkentetted ki őket végül a komfortzónájukból? Hogyan kapott lángra a parázs?

Megkérdeztem, lányok, ha hozok pálinkát, akkor jobban mertek? És komolyan volt olyan óra, ahová vittem a páleszt, és egyből felébredtek! Aztán szépen lassan, óráról órára felengedtek, kiengedték a gőzt és bátrabbak lettek.

Milyen háttere lehet szerinted ezeknek a blokknak – most a komolyabb pszichológiai, transzgenerációs folyamatoktól eltekintve, hétköznapibb téren?

Szerintem nagyon sok férfi teszi szó szerint pórázra még a nőket, kőkeményen megszabva a határokat nekik – mikortól, mit, meddig, hogyan, és ha a nőnek nincs elég önismerete, önbecsülése, akkor jönnek a problémák. Feladja magát, hagyja, hogy uralkodjon, parancsolgasson neki valaki. Ennek aztán az a végkifejlete, hogy nem merik élvezni az egyébként boldogságot, pozitív energiával feltöltő szituációkat.

Mondhatni, hogy az óráid már-már egyfajta női workshopok?

Igen. Nagyon kell szeretni azt, hogy nők vagyunk! Annyi jó dolog vár ránk nőként, csak merjünk önmagunk lenni és félelmek nélkül, keményen dolgozzunk magunkon! Azért beszélek így, mert magam is átmentem és megyek folyamatokon.

Mindezek mellett van egy kisfiad, Alex, aki most lesz négy éves. Nehéz összeegyeztetni ezt a rengeteg dolgot a gyermekneveléssel? Mennyire tartod lényegesnek, hogy megismerje az orosz „világot”?

Fontosnak tartom, hogy az orosz nyelvet, irodalmat, kultúrát idővel elsajátítsa, ezért most a terézvárosi Alfavitba is jár Alex. Sokszor beszélek hozzá oroszul, mindent ért, de mindig magyarul válaszol. Még nem beszéli, csak érti a nyelvet, és bízom benne, hogy használni is fogja.

Igen, nehéz összeegyeztetni ennyi mindent a gyermekneveléssel, és bizony vannak lelki tusáim emiatt, de próbálok minél több tartalmas időt vele tölteni – és itt a kulcs. A minőségi idő számít a legtöbbet. Lehet, hogy nem tudunk mindig együtt lenni, de amikor együtt vagyunk, akkor csakis értelmes, tartalmas dolgokkal töltjük meg az időnket. Nincs mobilozás, nincs tévézés, mese nulla-huszonnégyben. Játék van, mesemondás, kreatív feladatok. Szerencsém van, mert olyan a férjem van, aki nagyon sokat segít nekem a gyermeknevelésben.

Szerző: Rácz Ráchel

Previous
Next