Tudománynak álcázott kínzás: a reparatív terápia

Sajnos nem fikció, nem csak a filmekben létezik és Magyarországon is alkalmazzák. Reparatív (vagy konverziós) terápiának nevezünk minden olyan beavatkozást, amelynek célja a nemi identitás és/vagy a szexuális orientáció elnyomása, megváltoztatása, meggyógyítása”. A köznyelvben ezek az átnevelő terápiák”. Történetével és hatásaival kapcsolatban Filó Mariann pszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciójának tagja, Budapest Pride szervező válaszolt kérdéseinkre.

Honnan indult a reparatív terápia és mennyire ismert?

Atyjának Joseph Nicolosi amerikai klinikai szakpszichológust nevezik, aki 1992-ben megalapította a hivatalosan sosem elismert NARTH (National Association for Research and Therapy of Homosexuality) nevű szervezetet, amelynek célja a homoszexualitás kutatása, terápiája és megelőzése. Nicolosi az 1990-es évek óta publikált könyveket a homoszexualitás gyógyíthatóságáról – alanyai olyan gyógyult” meleg férfiak voltak, akik mind konzervatív, mélyen vallásos családból jöttek. Írásaiban az ő egyéni „sikersztorijaik” alapján vont le következtetéseket. Szégyen és kötődésvesztés című könyve magyar nyelven a mai napig elérhető.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen terápiás folyamatot? Mi történik, milyen módszereket alkalmaznak?

A „terápiás cél” a kliens heteroszexuálissá és/vagy ciszneművé tétele, a módszerek, eszközök pedig változatosak lehetnek. A médiában látható/hallható átnevelő táborok szélsőséges esetek – legalábbis szerintem, de talán még én is naiv vagyok.

Többféle, „hétköznapibb” formát vagy színhelyet lehet megkülönböztetni: léteznek a pszichológiai/pszichiátriai eljárások és orvosi intervenciók, valamint a valláshoz köthető formák. Az előbbieket tekintve évtizedekkel ezelőtt odáig mentek, hogy averzív kondicionálást, elektrosokkot, sebészeti beavatkozást (akár kasztrálást!) és gyógyszereket alkalmaztak, azóta ezekkel felhagytak – ha minden igaz -, és különböző egyéni vagy csoportos viselkedésterápiás módszereket (pl. klasszikus kondicionálást) vetnek be, de tudok egy konkrét esetről, amelyben hipnózist próbáltak ki.

A vallásos formákat illetően elmondható, hogy a bigott, konzervatív vagy fundamentalista vallási közösségekben, szabadegyházakban is „gyógyítanak” LMBTQ embereket, hiszen a heteroszexuálistól különböző orientációt és a cisztől eltérő nemi identitást szégyennek, bűnnek, betegségnek vagy akár isteni próbatételnek fogják fel, amely során az embernek le kell küzdenie a gonoszt és tiszta életet élnie azáltal, hogy rendes cisznemű heteroszexuális válik belőle. Az eszközök itt is nagyon változatosak lehetnek: a kézrátételtől kezdve a gyónáson, a szabadító imádságokon, lelki gyakorlatokon át az ördögűzésig, erényöv hordásáig és még a verbális, szexuális vagy fizikai abúzusig is mindenféle bántalmazás, megalázás előfordulhat, amit el sem tudna képzelni az ember.

A reparatív terápiák általában az emberek többségétől elszigetelődve, rejtve történnek, gyakran egyedül hagyva az áldozatokat.

Fotó: Harbach Gábor

Kik az érintettek?

Sajnos reparatív terápiába bárki belekerülhet, akinek harcolnia kell önmaga elfogadásával/ért – kvázi nyílt titokként kezeljük, hogy ezek az eljárások ma is léteznek Magyarországon is. Azokban az országokban, amelyek előrébb járnak LMBTQ-jogegyenlőség szempontjából, ezeket a beavatkozásokat már szerencsére betiltották. 

Kiskorú személyt is elvihetnek saját akaratán kívül egy ilyen terápiára?

Sajnos igen. Annak ellenére, hogy sokszor találkozni olyan törvényi szabályozásokkal, amelyek tiltják a reparatív terápiákat számukra (emellett pedig nem tiltják azt felnőttek – vagy akár kifejezetten a trasznemű felnőttek – számára, mint például Angliában, ami pedig egy másik hatalmas problémát jelent). Nagyon szomorú, hogy ilyenkor a fiatalok elvesztik a döntési szabadságukat és a szüleik kezébe kerül a sorsuk – akik egyébként azon felül, hogy természetesen lehetnek homo- vagy transzfóbok, sokszor a tudáshiány, vagy éppen az agresszív LMBTQ-ellenes politikai diskurzus hatása miatt gondolják, hogy ezek a terápiák hatásosak lehetnek. Itt jön képbe a pszichológusok szakmai felelőssége azt illetően, hogy megosszák, mik a lehetséges utak egy LMBTQ-személy helyzetével kapcsolatban.

Van ennek bármilyen tudományos alapja? 

A reparatív terápia teljesen áltudományos, azaz, semmilyen szilárd bizonyíték nincs arra, hogy elérné a kívánt hatást: a szexuális orientációt és a nemi identitást nem lehet megváltoztatni, legfeljebb a viselkedést módosítani. Abból kiindulva, hogy az emberek gyakran elképesztő szociális nyomás hatására vágnak neki, magától értetődő, hogy elfojtás útján mégis megtörténhet az, hogy egy ideig mégis működik” a terápia és később törnek be a felszínre a valódi érzelmek, vonzalmak. Az ezeket az eljárásokat pártoló oldal érve viszont, hogy az elutasítók állásfoglalása megalapozatlan és inkább politikai okokból történik, és előhozzák az „LMBTQ-lobbi nyomulását”.

Azt mondják, hogy azoknak a szakembereknek a működési szabadságát támadják, akik csak segíteni szeretnének egy kliensnek a nem kívánatos vonzódásának a leküzdésében, és a kérdésük, hogy miért ne tehetnék ezt, ha egyszer a kliensnek ez a terápiás célja. Emellett hivatkoznak a kliensek „tanúságtételeire” – amely a legjobb tudásom szerint egy vallási terminus és nem is értem, hogyan kerül be egy pszichológus szótárába -, akik a kezelések hatására heteroszexuálisként és/vagy ciszneműként kezdtek el azonosulni, ellenben arra sosem térnek ki, hogy ez a hatás mennyire volt tartós. Az ENSZ egyik szakértője 2013-ban kijelentette, hogy a reparatív terápiák emberi jogokat sértenek, kínzásnak minősülnek és az azonnali betiltásukra szólította fel a tagállamokat, köztük Magyarországot is. Azóta is várunk erre.

Lehet tudni konkrét magyarországi esetről?

A magyarországi reparatív terápiák formáiról, hatásairól és körülményeiről a brit Ozanne Foundation vezetésével folytatunk egy nemzetközi kutatást, amelynek eredményeit március végén publikáltuk. Az eredmények nem reprezentatívak, de elmondható azok alapján, hogy itthon is folytatnak ilyen beavatkozásokat és természetesen ugyanolyan veszélyesek, mint bárhol máshol.

Legjobb tudomásom szerint itthon a Hit Gyülekezete nevű felekezet köthető össze a vallásos reparatív terápiákkal. A pszichológiai oldalról pedig az  IFTCC, azaz a The International Federation for Therapeutic and Counselling Choice nemzetközi konferenciáját nem egy alkalommal tartották már nálunk. Ez egy olyan szövetség, amely olyan szakértőket és terapeutákat fog össze, akiknek szándékukban áll segíteni – kutatásokon alapuló, állításuk szerint tudományosan megalapozott gyakorlatokkal – azoknak a magukat nem heteroszexuálisként és ciszneműként definiáló embereknek, akik „nem szeretnének homoszexuális életet élni” és „nem akarnak a születési nemüktől eltérni”.

Annak ellenére, hogy a HírTV is népszerűsíteni próbálta ezt az eseményt, a konferencia zártkörű és nem szokták nagy dobra verni, a tavaly októberi háromnapos „Created Male and Female: Supporting and Counselling those leaving LGBT Identities and Behaviours” című rendezvényük egyik napján én is részt vettem, a tapasztaltaimról pedig ebben a cikkben számoltam be.

Fotó: Thiago Barletta/Unsplash

Mit gondolsz, magyar viszonylatban a politikai helyzet kedvez a reparatív terápia elterjedésének? Többször és több helyen bukkanhat majd fel?

A reparatív terápiákat pártolók azt is mondják, hogy az ellenoldalon lévők a „liberális agymosás” hatására nem tudják elképzelni, hogy valaki magától jusson arra az elhatározásra, hogy többé nem akar az LMBTQ közösség tagja lenni. Pedig igenis nagyon könnyedén el tudjuk képzelni, ha nem hunyunk szemet a társadalomban gyökerező előítéletek, a hátrányos megkülönböztetés és az alapvető hetero- és cisznormatív berendezkedés felett. Kiváltképp pedig, ha hozzátesszük a jelenlegi politikai klímát – azaz a kormány gyűlölködő, LMBTQ embereket démonizáló, patologizáló narratíváját -, nem nehéz elképzelni, hogy létezik olyan ember, aki inkább a heteroszexualitást/ciszneműséget választaná.

Ezek a körülmények mind-mind kényelmesen megágyaznak a „gyógyításra” tett kísérleteknek.

Amíg napjainkban is összemossák a pedofíliát az LMBTQ-identitással és ekkora mértékű szenvedést okoznak a közösségnek, meg sem kell lepődni azon, ha valaki arra az álláspontra jut, hogy a szexuális orientációját és/vagy nemi identitását meg akarja változtatni „normálisra”, főleg, ha elhitetik vele abban a kiszolgáltatott helyzetben, amelyben van, hogy erre van esély. Az pedig, hogy a 2021-es propagandatörvény óta tilos „a homoszexualitást megjeleníteni, népszerűsíteni”, kifejezetten elvágja a lehetőséget, hogy a gyerekek, fiatalok hiteles és szakszerű tájékoztatást kapjanak a témában, és például értesüljenek arról, hogy a reparatív terápia egy nemhogy nem működik, de veszélyes is.

Milyen hatásai lehetnek a reparatív terápiának?

A reparatív terápia működtetése, tehát a folyamatos viselkedéskontrollból fakadó elfojtás komoly negatív hatást gyakorolhat a mentális egészségre: krónikus stresszhez, szorongásos zavarokhoz, szerhasználathoz, depresszióhoz, önsértő viselkedéshez vezethet és az öngyilkosság elkövetésének kockázata is megnőhet. Nagyon fontos hangsúlyozni – mert a pro-oldal az ok-okozati viszonyt rendkívül gyakran ki szokta hagyni az érvelésből -, hogy a rossz mentális egészség nem maga az LMBTQ-identitás miatt alakul ki, hanem abból fakadóan, hogy a közösség tagjait extra nyomás és negativitás éri a többségi társadalom hetero- és cisznormativitása, homo- és transzfóbiája következtében.

Ezek a hatások természetesen azt követően is fokozottan előfordulhatnak, hogy ha az egyén ráébred, hogy mégsem működik a terápia és rálép az önazonosság útjára. A reparatív beavatkozások hosszútávú traumához és a „dupla kudarc” érzéséhez vezethetnek, amelyeket rengeteg időbe telik feldolgozni. Pszichológiai megközelítésű eljárásoknál a szakma felé érzett bizalmatlansággal, a hamis reménykeltés miatti becsapottság-élménnyel is meg kell küzdeni, vallásos formájú reparatív terápiáknál pedig azt a spirituális terhet is figyelembe kell venni, amelyet azért élhetnek át az áldozatok, mert azt gondolják, hogy nem volt elég erős a hitük és nem érdemelték ki Isten kegyelmét.

Elképzelhető, hogy a túlélőktől gyakran elfordul a családjuk vagy megszakadnak a közeli társas kapcsolataik, mert a környezetük nem tudja elfogadni, hogy nem volt hatásos az intervenció, így az egyénileg megélt terhek mellett a(z egyébként potenciálisan toxikus) közösség kirekesztését is át kell élniük. Fontos kérdés lehet még ebben az esetben, hogyan tudják megtartani a hitüket a túlélők, tudnak-e önazonos életet élni és közben felszabadultan vallást gyakorolni.

Filó Mariann (fotó: Csömör Nóri)

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy képzett szakemberek, pszichológusok, orvosok hogyan hihetnek, hogyan bízhatnak egy ilyen módszerben. De tényleg, szerinted hogyan? És a szakma mit szól mindehhez? Van esetleg erről valami visszajelzés, statisztika?

Minden szakembernek egyéni felelőssége, hogy megbízható, tudományosan megalapozott, hatékony módszerekkel dolgozzon és a klienseket segítse. Alapvetően ott kellene kezdődjön ez az egész, hogy a melegség és a transzneműség nem kórkép vagy diszfunkció – a homoszexualitás 1973 óta, a transzneműség pedig (noha sokat kellett várni rá) 2018 óta nem tartozik a mentális betegségek közé -, tehát nincs is mit helyrehozni”.

Van egy bizonyos szemlélet a pro-reparatív terápia oldalon, hogy a nem heteroszexuális orientáció és a nem-cisznemű identitás csak trauma mellékhatása”, és a trauma feldolgozásával ezek is megszűnhetnek – ez a transzneműek esetében még erősebb teóriának tűnik, amin sajnos a jóindulatú szakemberek is el tudnak gondolkodni. Az ezen az elméleti megközelítésen alapuló eljárást egyébként nem is reparatív, hanem reintegrációs terápiának nevezik, de ugyanúgy a konverziós szemlélet áll mögötte, csak egy másik köntösbe bújtatták.

Viszont akkor is, ha egy kliens éppen azzal fordul a pszichológushoz, hogy meg akar gyógyulni, a szakembernek ki kellene mondani, hogy ez nem lehetséges, nincs rá tudományos módszer, és fel kellene tárnia az egyéb lehetőségeket – az önelfogadást, az önazonos életet, egyszóval affirmatív szemlélettel kell segítenie, hogy a kliens elfogadja, tisztelje, szeresse önmagát és ne akarjon megváltozni, hanem a pszichológus által teremtett biztonságos térben erősödjön meg a saját identitásában a nehezítő társadalmi körülmények – amelyek az úgynevezett kisebbségi stresszt okozzák – ellenére.

A Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ Szekciója (amelynek én is tagja vagyok) 2016-ban kiadott egy állásfoglalást egy reparatív terápiás konferenciával kapcsolatban, illetve azóta többször szót emelt különböző szakmai fórumokon ezen beavatkozások ellen. Az American Psychological Association 2009-ben publikált beszámolójában az affirmatív, támogató megközelítést javasolja a szakemberek számára, az American Psychiatric Association pedig 1998-ban először, aztán 2018-ban újra kijelentette, hogy ellenzi a reparatív terápia mindennemű formáját. Egyébként sajnos nincs arra garancia, hogy mindenhol affirmatív szemlélettel dolgozó pszichológusokba lehet botlani, és persze a szakemberek egyéni heteroszexizmusa és az ezzel kapcsolatos önreflexiója is sokat számít abban, milyen attitűddel áll egy LMBTQ klienshez.

Néhány országban (pl. Máltán, Franciaországban, Új-Zélandon, stb.) és amerikai államban betiltották már a reparatív terápiákat, azonban a szélsőséges nézetek képviselői mindenképpen igyekeznek kiskapukat találni. Ameddig homo- és transzfóbia, illetve az a felfogás, hogy az LMBTQ-identitás a normálistól eltérő, létezik, szerintem sajnos reparatív terápia is fog valamilyen formában.

Te miért kezdtél el foglalkozni a témával? 

Amikor először hallottam róla, még csak egyetemi hallgató voltam. Valahogyan rátaláltam egy magyar nyelvű oldalra, ahol segítséget hirdettek a gyógyulni vágyóknak”. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet ez, ezért küldtem nekik egy érdeklődő üzenetet és még választ is kaptam egy telefonszámmal – azóta az email nincs meg és az oldal is megszűnt már. Tavaly viszont újra előkerült a téma az életemben; az MPT LMBTQ Szekciójából az egyik kollégám megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk elmenni a fentebb emlegetett IFTCC konferenciájára. Olyan elárasztó élmény volt az az egyetlen nap, hogy nem sokkal később a szintén említett Ozanne Foundation kutatásának koordinátori lehetőségét is megpályáztam és meg is kaptam.

Úgy gondolom, hogy az LMBTQ-aktivizmusom és a pszichológus szakmám a reparatív terápiák kapcsán ér össze a legjobban, ezért célommá vált, hogy elérjek valamit annak irányában, hogy kevesebb embernek kelljen elszenvednie ezeket az áltudományos és traumatikus eljárásokat.


A reparatív terápia valódi arca (The real face of conversion therapy)

A magyar oktatási rendszerben és a média egy részében az LMBTQ téma tabunak számít, sőt, ahogy te is említetted, törvény született arra, hogy ne is lehessen megjelentetni, „népszerűsíteni” azt. Honnan tájékozódhatnak a különböző korosztályok, honnan szerezhetnek valós infókat a reparatív terápiáról?

Ahogyan említettem, minden pszichológusnak kötelessége, hogy hiteles információkkal lássa el a hozzá fordulókat. Tehát egy olyan helyzetben, ha például megkeresik őt azzal, hogy működik-e a konverziós terápia és ha igen, hol lehet ilyet találni, akkor a tudományosan megalapozott bizonyítékokat érthető nyelven a kliens (és hozzátartozói) elé kellene tárnia. Ameddig azonban nincsen konszenzus ebben a kérdésben – és Magyarországon sajnos hangos a szakmának azon része, akik szerint a reparatív terápia ellenes kutatások eredménye megbízhatatlan -, kockázatos, hogy milyen információkat kap egy kliens.

Mivel az affirmatív szemlélet elméleti és gyakorlati oktatása – de még annak a ténynek a kimondása is, hogy káros, sőt, hogy nem is működik a reparatív terápia – egyaránt hiányzik a pszichológusok, orvosok felsőoktatási tananyagából, így a szakembereknek nincsen egy egységes alaptudása sem a témában. Az egyén felelőssége marad, hogy mennyire edukálja magát LMBTQ témákban, így nagyon kiszámíthatatlan lehet, hogy milyen pszichológushoz kerül az ember.

Mit lehet tenni azért, hogy az emberek megértsék, hogy ezek a terápiák sokkal többet ártanak, mint használnak?

Szerintem a kulcs az ismeretterjesztésben rejlik. Rengeteg cikk és írás született és születik a témában, illetve sok játék- és dokumentumfilm is szól a reparatív terápiákról és annak kártékonyságáról. Érdemes ezeket olvasni, megnézni, illetve véleményem szerint a túlélők személyes beszámolója az, ami a leginkább szíven tudja ütni az embert, és azt hiszem, ez az ütés kell is ahhoz, hogy felfogjuk, hogy ez egy embertelen kínzás. Nagyon ijesztő számomra, hogy ezek a beavatkozások elszigetelten zajlanak, mert így az érintettek segítséget sem feltétlenül tudnak kérni. Így mindenképpen a prevencióra kell hangsúlyt fektetnünk és azért dolgozni, hogy Magyarországon is törvény tiltsa a reparatív terápiákat. 

Szerző: Mihucza Niki, kiemelt kép: Nick Shandra (Unsplash)

Szólj hozzá!