A Scarlett O’Hara-skatulyán túl: Vivien Leigh

Gyermeki, nyílt, pajkos, mégis érett, tiszteletet parancsoló, tartózkodó, titokzatos. Jelensége a Scarlett O’Hara-skatulyán túl azért is fontos, mert színészi megnyilvánulásai borsot törtek a lakkozott történetekhez szokott társadalom orra alá. Olyan marginalizált női sorsokat jelenített meg pályája elején, amelyek formabontónak hatottak a korabeli brit kultúrában. Provokatív jó szokását később is megtartotta: mindig valamilyen felforgató erejű, bátor női princípiumot képviselt.

Bengáliai startlap

Vivian Mary Hartley a nyugat-bengáliai Dzsardzsilingben született 1913-ban. Egészen hét éves koráig a brit fennhatóságú indiai tartományban élt, katonai szolgálatban álló apja, Ernest Richard Hartley és az örmény gyökerekkel rendelkező anyja, Gertrude Hartley társaságában. A kis Vivian jómódban, szigorú katolikus elvek mentén nevelkedett. Rendkívüli érzékenységét és fogékonyságát az irodalom (különösen a mitológia), a színház és a történelem iránt édesanyjától örökölte. Három esztendősen már első színpadi szerepét „alakította” egy helyi amatőr színtársulatnál.

Vándorévek

Tanulmányait Dardzsilingben kezdte, aztán a nyugat-londoni Roehamptonban, majd (apja szolgálati teendői miatt) Európa különböző pontjain, köztük Dinardban, Biarritzben, Párizsban, végül Olaszországban folytatta. 1931-ben a család visszatért Londonba, ahol beiratkozott a Royal Academy of Dramatic Artba. Színitanulmányait korán félbeszakította, amikor – leginkább családi és társadalmi nyomás hatására – hozzáment Leigh Holman ügyvédhez. Az előkelő sorból származó, a felső tízezerhez bejáratos férfi megvetette a színházat és nem tűrte, hogy felesége a bohémia melegágyában tengesse napjait. Vivian rendkívül összetett lelkületének nem sokáig nyújtott talajt az illemszabályokat szigorúan betartó, behódoló, kissé képmutató feleség szerepköre.

Fordulat

Vivian egy ügynök segítségével a film felé fordult, néhány egészen apró szerepben tűnt fel különböző brit produkcióban 1935-ben és 1936-ban. Nevét férje beleegyezésével Vivien Leighre változtatta. 1937-ben a veretes irodalmi és történelmi filmek kiemelkedő filmrendezője, Korda Sándor (Alexander Korda) rábízta Cynthia szerepét Erzsébet kori filmjében. A Tüzek Anglia felett című filmben partnere a kor egyik legkiemelkedőbb és legintellektuálisabb művésze, a shakespeare-i karakterábrázolások fenegyereke, Laurence Olivier volt.

Szegfűszeges forralt bor

Vivien Leigh karizmája és művészi képessége jóval felülírta a korabeli brit produkciók és azok női szereplőinek konvencióit. A legtöbbször szűkszavú, sematikus keretekkel kreált női figurákkal operáló filmek sokaságából már az első perctől kezdve kirítt elevensége, szofisztikuma és kozmopolita stílusa. A szigorú társadalmi sztereotípiák és a patriarchiális feltételek mentén artikulált szabatos angol szkriptek összképében Leigh jelenléte maga volt a csendes, elegáns rebellió.

Színészi gesztusai, lélekábrázolásának gazdag rétegei szinte megkövetelték, hogy a fekete-fehér sémák által kialakított karakterektől különb, dimenzionáltabb feladatokkal bízzák meg. Korai brit filmes éveinek legsikeresebb alakítása például Liberty (Az utca bolondjában), vagy Madeleine Goddard (a Kémek – ellenkémekben).

Ezek a filmek olyan marginalizált női sorsokat ábrázolnak, amelyek borsot törtek a lakkozott történetekhez szokott angol társadalom orra alá. Szegénység, kiszolgáltatottság, lopás, nyomornegyed, bűnözés, kémkedés, hatalmi viszonyokkal való visszaélés, abúzus – tabudöngető témák a ’30-as évek rizsporos Londonjában.

Scarlett O’Hara

Az éber, nyíló öntudatú női minőségekre tette fel a koronát Vivien Leigh pályáján az Elfújta a szél 1939-ben. Minden idők legmesteriebben komponált giccsében a színésznő felejthetetlenül formálta Scarlett O’Harat. 1938-ban olvasta Margaret Mitchell regényét, és kijelentette, hogy létszükséglete, hogy eljátszhassa egyszer ezt a nőt.

Többször említette interjúiban, hogy Scarlett azért minősült számára fontosnak – minden gyarlósága ellenére –, mert bátran ki mert állni magáért minden szituációban, továbbá ahelyett, hogy folyamatosan mások elvárásainak és kéréseinek rendelte volna alá magát, maga irányította sorsát. Leigh szerint csak ezért a bátor, amazon női esszenciáért fontos Scarlett O’Hara – szélsőséges megnyilvánulásaitól és gesztusaitól elvonatkoztatva.

Úgy vélte, a női társadalomnak már szüksége volt egy öntudatra ébredt, sorsát maga irányító ikonra, amely azt is közvetítette, hogy az életben való boldogulás nem kizárólagos feltétele a férfi és a boldog szerelem.

„Mindössze két dolog van az életemben, amit ugyanúgy csinálnék újra. Az egyik, hogy színésznő leszek, a másik, hogy hozzámegyek Laurence Olivierhez.” –  Vivien Leigh, 1953

Laurence Olivier

A londoni színházi élet karizmatikus egyénisége, a shakespeare-i szerepek zsenije, Laurence Olivier egy 1935-ös forgatáson látta először az akkor még pályakezdő Leigh-t. A színész kiszúrta őt a tömegből, és kérte a rendezőt, hogy vágják ki a filmből, mert hiába szép, nem tehetséges. Egy-két kéretlen megjegyzést is tett Leigh-re. A kollégák nem értették, hogy miért ad ekkora jelentőséget egy „századik” statisztának. Jelenetét végül nem vágták ki, kis idő elteltével pedig a szakma és a kritika felülírta a színésznőben az ellene irányult intrikát.

A londoni Savoy Hotel Grill étterme szolgált éjszakai tanyaként a ’30-as évek színházi szubkultúrájának. Itt botlott egymásba újra 1936-ban Leigh és Olivier. A nő méltatlankodó, sértett volt, a férfi szokásához híven hozta a „tahó” szerepkört. A pimaszságot szemtelenséggel doppingolva osztották az ívet egymásnak, de végül belátták, hogy ennek semmi értelme. A színész ekkor már tudta, hogy Alexander Korda a nőnek szánta az előkészítésben lévő Tüzek Anglia felett női főszerepét.

A forgatás igényelt még némi időt és türelmet, hogy ne szedjék szét egymást két perc alatt, a sors ellen azonban tovább nem fegyverkezve, szerelem alakult köztük. A két kontúros egyéniségnek számos nehézséggel kellett szembenéznie egymás összeköttetésében az itt indult harminc év során, szakmai és magánéleti fronton egyaránt. Pszichés perverzióktól terhelt szerelmük két, egymáshoz közeli, mégis ellentétes póluson egyensúlyozott: az ekszatikus harmónia pillanatok alatt tudott átbillenni a – félelmetes hasonlóságuk miatti – rivalizálás mezsgyéjére. Húsz éven át tartó házasságuk, valamint egy életen át tartó mély kapcsolatuk legendásnak, ám abuzívnak bizonyult.

Sokszor került sor közös munkára, amelyeket legtöbbször hangos közönségsiker és jelentős szakmai elismerés övezett. Filmjeik közül kiemelkedik Lady Hamilton és Nelson admirális története, Alexander Korda rendezésében.

Színházi együttműködésük gyöngyszeme például a Hamlet, a New York-i anyagi bukást megélt, azonban kultikus Rómeó és Júlia, a Macbeth, a Cézár és Kleopátra vagy a Titus Andronicus.

Leigh-kosztümök

Az 1939-es Elfújta a szél helyezte igazán arra a presztízsre Vivien Leigh-t, amelyet innentől induló pályája csak még inkább erősített. Kultikus filmek, irodalmi hősnők és a legnagyobb ívű színházi szerepek sora tarkította életművét. A legelismertebb és legnagyobb tiszteletet kivívott alkotók között tartották számon.

Olyan darabokban szerepelt többek között, mint Az orvos dilemmája, a Tovarich, a Vízkereszt, vagy amit akartok, az Antonius és Kleopátra. A klasszikusok és a klasszikus modernek mellett azonban számos kortárs drámaíró művének női főszerepét is alakította. Jean Giraudoux drámájában Jean-Louis Barrault rendezte őt, de szerepelt Noel Coward Lulujában is.

A kortárs alakításai közül kiemelkedik a Laurence Olivier rendezésű 1949-es A vágy villamosa. Blanche DuBois-t 1951-ben Elia Kazannál filmen is megformálta, Marlon Brando partnereként.

Nagy szakmai sikerei ellenére betegségei egyre elhatalmasodtak rajta. Mániás depressziója, bipoláris személyiségzavara az ’50-es évektől kezdte erőforrásainak végső tartalékait is felemészteni, gyakran kellett rövidebb időre a próbákat is felfüggeszteni súlyos állapota miatt. Gyakran agresszív rohamok törtek rá, akár fizikálisan is bántalmazta a közelében lévőket. Ezek mellett tuberkolózisa is folyamatosan gyötörte, egyre többet kellett visszavonulnia kúrákat tartani. 1960-tól szinte teljesen le kellett mondania a munkáról kiszámíthatatlan, veszélyes viselkedése miatt. Két utolsó filmjében, két igazán „magaslati” alakítással „összegzett”. Minden addigi mélymenetét és szélsőséges állapotának lenyomatát hordozza Karen Stone és A bolondok hajója.

Skatulyák helyett

Vivien Leigh a 20. századi színház- és filmművészet egyetemes érvényű, nagy hatású alkotója egész életében harcolt a Scarlett-skatulya és a szépségideál-kazetta ellen. Kedvező fizikai adottságai nyilván olajozottabbá tették számára a szakmai érvényesülést, azonban talentuma és nagyon mélyről építkező művészi képességei felől azonban mindvégig meg volt (és van) győződve legtöbbünk.

Nem csupán páratlanul színes életműve, hanem magánélete is folyamatos diverzitást rejtett. Az angol filmnek túlságosan kozmopolitának tűnt, a hollywoodi kultúra számára viszont túlságosan kifinomult és európai volt. Folyamatosan vágyta a nyugalmat, a békés vidéki életet, ám amint belehelyezkedett az idilli csendbe, azonnal a pörgés után sóvárgott.

Művészete jóval összetettebb és több egy címkézhető „jó színésznő” titulusnál. Vivien Leigh legtöbb filmje – klasszikusságuk ellenére – mai szemnek néhol kissé avíttnak hathat, elképesztően intuitív lélekábrázoló gesztusai azonban ma is: zavarbaejtően igaziak, elevenek. és bátrak. Ez lehet a korokon átívelő, élő jelenlétének kulcsa. Gráciája átvésődött az idő korlátain és a terek behatárolhatóságán.

Forrás: Kendra Bean: Vivien Leigh. An Intimate Portrait. Philadeplhia, Running Press, 2013.

Kiemelt kép: desertgirlsvintage.blogspot.com

Szerző: Rácz Ráchel

Szólj hozzá!