Katharine Hepburn, a kortalan különc

Plasztikus göncök, hűvös válltömések. Letisztult elegancia és pasztell színek. Nemes egyszerűség és függetlenség. Szabadság és lázadás. Katharine Hepburn serényen adta az ívet a cukormázas hollywoodi sztereotípiáknak. Páratlan filmes életműve miatt tartjuk leginkább számon, ugyanakkor színházi karrierje legalább annyira átható és nagyívű volt, mint a filmes. Kortalanságának titka, hogy mindig aktuális életkorához alkalmazkodva, méltósággal élte meg szerepeit, miközben lelki vitalitása és szellemi nyitottsága a végsőkig társa volt.

Új-Angliai gyökerek, bölcsészkar, színház

A brit bevándorló ősöktől származó Katharine családból hozta öntudatos attitűdjét. Felvilágosult szülei gondoskodásában hamar elsajátította, hogy bátran, szabadon lehet csak teljes életet élni. „Gyermekkora annyira újangol, puritán és haladó-felvilágosult, ahogyan az csak Amerikában lehetséges. Apja orvos, aki a bordélyok, az alkohol és a nemi betegségek ellen száll síkra. Anyja a nők választójogáért harcol.”(Interpress Magazin, 1992/ 9.)

Édesanyja a századelőn nem csupán a nők egyenjogúságáért küzdött elhivatottan, hanem a családon belüli erőszak és a gyermekek kíméletlen dolgoztatása ellen is.

Katharine középiskolai tanulmányai után a híres philadelphiai Bryn Mawr College diákja volt szabad bölcsészet szakon, amely során leginkább irodalommal, művészettörténettel, történelemmel, politikai tanulmányokkal, társadalomtörténettel, filozófiával, esztétikával foglalkozott. A főiskolai évek alatt ejtette végleg és sorsszerűen rabul a színház és a színjátszás. Beiratkozott az iskola színjátszó körébe és akárhányszor csak tehette, előadásokra járt, drámákat és színházelméleti könyveket olvasott.

A főiskolát követően New Yorkban, Francis Robinson-Duffnál tanult színészmesterséget, és rövid idő alatt felfigyeltek különleges tehetségére és újszerű karakterformálásaira a Broadway-n. Fizikai adottságai és szokatlan, kissé androgünnek ható, sportos profilja tökéletesen illeszkedett a korabeli futurisztikus, progresszív, art deco designnal kreált modern színházi reprezentációkhoz.

Morning Glory

Néhány színpadi fellépés után 1932-ben Hollywoodba szerződött az RKO stúdióhoz. Első filmjével, a Morning Gloryval elsöprő sikert aratott és egycsapásra kivívta nemcsak a közönség, de a kritika elismerését is.

Rendhagyó, a korabeli modoros színjátszástól mentes előadásmódja a frissesség és a reform hangulatával bírt. A Morning Glory egy egészen új megvilágításban mutatta be egy pályakezdő színésznő megpróbáltatásait, aki merőben eltért társai felszínes és eléggé külsőségekre fókuszáló attitűdjétől. Katharine Hepburn figurája (Eva Lovelace), az individuális, gondolkodó művész megtestesítője egy kissé lelketlen, kiégett, tömegkulturális ipari világban.

Ez a karakter a színésznő mintegy ars poeticája is, aki Shakespeare monológokat nyom a showbiznisz inkább üzleti, mint humanista értékrendű és szemléletű atmoszférájában. A Morning Glory ma is nagyon élő alkotás, kortalan jellemekkel és szituációkkal, amelyben a főszereplő színésznő nem játsza, hanem éli szerepét.

A felettesek minden siker ellenére sokat bíbelődtek a fiatal nővel az álomgyárban, hiszen a megszokott sztárallűröktől mentes magatartása hamar megmutatkozott. A sztárvilág nem igazán tudta hová tenni a különcködő, tartózkodó, ám határozott és lázadó újoncot. Nem szívesen adott interjút, és ha adott is, akkor nem medencés partykról, koktélos vacsorákról, exkluzív ruhakölteményekről, vagy botrányos szerelmi viszonyokról fecsegett, hanem egészen egyszerű, őszinte, mindennapi dolgokról adott számot a riportereknek.

Gyakran deklarálta, hogy miket szeret olvasni, milyen koncertekre jár szívesen és azt, hogy szenvedélye a kertészkedés – ezek pedig nem kifejezetten Hollywood szaftos magazinjaira kívánkozó epizódok egy sztár életéből. A csodabogár profil a továbbiakban sem változott, csak átalakult: védjegyévé. Nyakassága és kitartása idővel pedig meghozta gyümölcsét.

A producer

Számos kultikus film főszerepét alakította a ’30-as években (például a Kisasszonyok, a Sylvia Scarlett a Holiday, a Stuart Mária vagy a screw-ball elemekkel operáló Párducbébi), amelyek mára már igazi klasszikusok. Saját korukban viszont ezek a produkciók üzletileg egyáltalán nem bizonyultak sikeresnek, nem hozták azt a mennyiségű nézőszámot, ami akár töredékét is visszaforgathatta volna a projektbe invesztált súlyos összegeknek.

Katharine Hepburn maga lett a „box-office poison”, a producerek és üzletemberek réme, akinek filmjei az amerikai társadalom pusztán egy rendkívül szűk, elit rétegének nyújtott kikapcsolódást és szórakozást. Ezt tetézte persze tovább, hogy nem volt „hírértéke”, nem voltak botrányai, a nyilvánosság számára izgalmas szerelmi viszonyai, szabadidejét pedig mindig családjánál, otthon, az új-angliai, békés tengerparti Fenwickben töltötte.

Az egyre kellemetlenebbnek ható helyzet miatt úgy döntött, hogy visszavonul a filmezéstől. 1939-ben Philip Barry drámaíró új darabjának, a Philadelphiai történet főszerepére kérte fel. Az előadás hatalmas sikert aratott a Broadway-n és bizonyosnak látszott, hogy Katharine – az amerikai mainstream és szórakoztatóipari stílustól kissé idegen – intellektuális művészete a színházban talált értő közönségre először igazán.

Az elsöprő erejű bemutató után nem sokkal ajánlatot kapott Hollywood legnagyobb stúdiójától, az MGM-től, a darab filmes adaptációjára. Azt a hangnemet és stílust, amelyet film eleinte nem talált meg számára, a színház és egy szenzibilis, éleslátó szerző egy csapásra meglelt. Az előadás követően nem volt kérdés, hogy milyen lehet az a karakterforma, amely Hepburn sajátja.

A színésznő azonban egyetlen feltétellel volt hajlandó visszatérni csak Hollywoodba: ő akarta szervezni a film egész stábját. Mivel a Philadelphiai történet jogait megvásárolta még a bemutató előtt, a filmproducereknek nem volt más választása, számos tárgyalás után beleegyeztek a kikötésbe és átadták a nő számára a kreatív produceri feladatot.

Noha hivatalosan Joseph L. Mankiewicz volt (és van) feltüntetve a vásznon, mint a film producere, valójában minden szálat a háttérből Hepburn szervezett. A Philadelphiai történet filmes változata olyan nem várt sikert hozott, amivel senki nem kalkulált. Minden idők egyik legsikeresebb klasszikus hollywoodi alkotásában remek gárda hozta létre ezt a máig érvényes és szeretni való komédiát.

Katharine eredetileg Spencer Tracyt szerette volna a férfi főszerepre, a színész azonban nem tudta vállalni a feladatot egyéb elfoglaltságai miatt. Így a George Cukor rendezésében készült produkció férfi szereplője Cary Grant és James Stewart lett.

Az év asszonya / Ádám bordája

Katharine Hepburn a Philadelphiai történet után nyerte el azt a már régóta vágyott filmes profilt, amely markőrje a mai napig. Tracy Lord szerepe után a klasszikus, hagyományos hollywoodi nőábrázolásoktól viszonylag eltérő, a korszak normáin túlmutató, modern, progresszív szerepkörökben jelent a vásznon. A ’40-es ’50-es évek filmjei számára a független, öntudatos, emancipált, kihívó, olykor provokatív, gyakran mégis megközelíthetetlennek tűnő, saját sorsát irányító női szerepek sorozata.

Ennek a tendenciának csúcspontja többek között Tess Hardy Az év asszonyában, Amanda az Ádám bordájában, Rose Sayer az Afrika királynőjében, Jane Hudson a Velence, nyár, szerelemben, Miss Watson A tudás irodájában.

A ’60-as évek ’70-es évek már egy egészen más, új dimenziót nyitott Katharine Hepburn filmes spektrumán. Mivel mindig is olyan színésznőnek bizonyult, aki önazonosan, hittel látta el feladatait, nem ijedt meg az elmúlástól. Méltósággal volt képes saját korosztályához érni és lelkiismerettel, lendülettel képviselni. Az ’50-es évek végétől egyre inkább a színház került előtérbe életében, ráadásul Kaliforniát elhagyva, a ’60-as évek végén New Yorkban telepedett le.

Színházi alakításai legalább annyira jelentősek és fontosak, mint filmes szerepei. Még fiatalon is, amikor éppen nem filmezett, azonnal visszatért New Yorkba, hogy színpadi misszióját szolgálja. Híres alakításai közé tartozott például Jane Eyre, Rosalind az Ahogy tetszikben, Beatrice a Sok hűhó semmiértben, Katalin A makrancos hölgyben, Viola a Vízkereszt, vagy amit akartokban, Kleopátra vagy Coco Chanel megformálása is. Filmes és televíziós adaptációban készült színházi projektjei közé tartozik például a Hosszú út az éjszakába, vagy a Trójai nők.

Ha épp nincs programotok ma estére, születésének 114. évfordulóján nézzétek meg/újra a színésznő ikonikus alkotásait, ahogy mi is tesszük.

Szerző: Rácz Ráchel, kiemelt kép: Katharine Hepburn John Ford rendező 1936-os Stuart Mária című filmjében (forrás: 7E ART/RKO RADIO PICTURES / PHOTO12 VIA AFP)

Szólj hozzá!