Beton és brutalizmus: elemi erővel tér vissza a szürkeség

Akkoriban éppen negyedjére jártam Londonban. Már kihagytam a Towert, csak nosztalgiából sétáltam el a Hyde Parkba, a London Eye bőven sok volt messziről is. A kevésbé látogatott helyeket kerestem, néha felugrottam egy random buszra, hogy véletlenszerűen letegyen valahol. Az egyik ilyen ablakon kibámulás alkalmával jutott eszembe, hogy a Barbican addig még kimaradt az életemből.

Leszálltam a célirányos doubledeckerről, és elsétáltam ehhez a furcsa, koszos szürke, rozsdabarna, recés felületű, nyomasztóan nehéz, valahogy mégis légiesen magasztos épületegyütteshez – amiről aztán kiderült, hogy korántsem csak a kulturális centerből áll, de lakóházak, iskolák is alkotják a komplexumot -, és azonnal szerelmes lettem. Minimalista, telepi panelszívem hát hogy is ne zúgott volna bele azonnal egy ilyen leterítő rondaságba? A rácsodálkozás értékéből csak kicsit vont le, hogy aznap épp zárva volt a botanikus kert, ahol lélegző, nedveszöld növények ölelik a halottmerev betontömböket.

#brutalismismyboyfriend

Megbűvölten kóvályogtam legalább másfél óráig a masszív oszlopok között, tátott szájjal bámultam fel a betonkazettás plafonra, végül a telefonomban gyorsan rákerestem, mi ez az egész, minek a felfedezésétől szakított el engem ennyi ideig a viktoriánus London iránti szemellenzős hódolat. Hogy úgy mondjam, nem vagyok mélyen elásva az építészeti irányzatokban, de picit elszégyelltem magam, amiért egészen addig nem hallottam még a brutalista építészetről.

Fotó: Benn McGuinness/Unsplash

Az üveget, betont és acélelemeket kombináló lépcsőházban, a gyerekkori szobámra emlékeztető padlószőnyegen üldögélve ezzel a leírással találtam szembe magam: “robosztussága és a kényelemre való törekvés teljes hiánya miatt a brutalizmust tekinthetjük a fiatal generáció reakciójának, melyet az 1930-as, 40-es évek építészeti könnyedségére, optimizmusára és frivolságára adott. Sok építész követte a brutalista stílust akkor is, ha nagy büdzsé állt rendelkezésére, mert értékelték őszinteségét, szobrászati adottságait és megalkuvást nem tűrő, antiburzsoá természetét.”

Ezek után észre kellett vennem, hogy a világ igenis rajong a brutalista építészetért, nem vagyok egyedül ezzel az elsőre irracionálisnak tűnő vonzalommal, és nem véletlen csábítja a nyomasztó szocializmusban barázdált pszichémet oly ellenállhatatlanul ez a nosztalgikus ridegség. Mint azonban kiderült, szégyenszemre mégiscsak én realizáltam későn a mostanában elemi erővel visszatérő trendet. Ebben az is megerősített, hogy hirtelen tucatnyi Instagram-oldalra bukkantam, amely mind a brutalizmust dicsőíti. @thebrutalism // @brutal_architecture // @brutalistbeton // @artbrut_architecture // @brutalistcharm // @brutopolis // @new_brutalism // @northern.friend… Sőt, létezik egy ilyen account is: @brutalismismyboyfriend. Nem tudok nem 100%-ig azonosulni ezzel az utóbbi account névvel.

Azóta a vattacukor színű, csipkézett posztokat, rosé gold égboltokat és colorblocking #ootd fotókat gyakran szakítják meg a feedemben szürke, szögletes, esetleg ellentmondást nem tűrően görbülő, legtöbbször félelmetes épületek depresszívre filterezett képei. Tavasztól nyár végéig egy BRUTAL feliratú tote bagben hordom a cuccaim, a komódomat pedig a szintén a Barbicanban vásárolt betonbetűket díszítik, mert hát betűk…, betonból…, ez így együtt több mint stílszerű.

Fotó: Ben Allan/Unsplash

A Pantheontól Kanye Westig

Ma a beton újra annyira népszerű, hogy ékszereket, lámpaernyőket, egyéb berendezési tárgyakat, wc-papír tartót, kaspót, faliórát, székeket gyártanak belőle, sőt, komplett belsőépítészeti koncepciót húznak fel a brutalista stílusra. Kanye West Yeezy brandjének kaliforniai stúdiója is ennek jegyében épült, Willo Peron terveinek hála. A vitatott rapper ráadásul akkora rajongója az irányzatnak, hogy pár éve bejelentette: építészeti vállalkozásba kezd, a megfizethető otthonokat életre hívó Yeezy Home pedig a brutalizmust fogja éltetni.

Hogy mennyire vitás anyag mégis a beton, azt jól mutatja, hogy a The Guardian nemrég egy egész hetet szentelt annak, hogy minden lehetséges szemszögből körüljárja a témát. A Guardian Concrete Week összeállításban helyet kapott többek közt, hogy milyen negatív egészségügyi és mentális hatásai vannak a betonépületeknek, milyen okokból tekintünk ezekre gyakran szocialista építészeti vívmányként, és az is, hogy hogyan lett mégis megkerülhetetlen designelem.

A “brutalista” kifejezés nem a stílus kérlelhetetlen és masszív külsőségeire utal, hanem a francia “béton brut” szókapcsolatra, vagyis a nyers betonra. Az építész Le Corbusier-t tartják az irányzat atyjának. 1952-ben készült el az Unité d’Habitation épülete Marseilles-ben, amely a munkásréteg számára biztosított otthont. Le Corbusier ezzel lefektette a dekoratív elemektől mentes brutalizmus alapjait. Ekkor indult az aranykor, Oscar Niemeyer és építész zsenitársai lelkesen istenítették a betont, és az általa létrehozható, elképesztően gazdag és vakmerő formavilágot.

Fotó: Florian Meissner/Unsplash

Az anyagot már a rómaiak is használták, gondoljunk csak az örök város egyik legismertebb látványosságára, a Pantheonra. A beton forradalmi tett volt több korszakban is, de annál forradalmibb nem sokszor tudott lenni, mint amikor a Szovjetunióban Nyikita Hruscsov, a sztálinizmussal való szakítási szándéka jeléül háromórás beszédet tartott erényeiről. Attól a perctől fogva, hogy a társadalmi egyensúly helyreállításának az új infrastruktúrák bevezetése jelölte ki az utat, a beton politikailag örökre betagozódott a baloldalra. Egyúttal az olcsóság, a szegénység és a rossz ízlés jelképe lett. Kárpótolandó ezért a némileg téves imindzsért, manapság sokkal inkább a luxus megtestesítőjeként használják.

Mi sem mehetünk el szó nélkül az olyan lélegzetelállító épületek mellett, mint a Cape Town-i Zeitz Museum of Contemporary Art Afric, a San Diego-i Geisel könyvtár vagy az 1970-ben elkészült, a londoni Welbeck Streeten található, egyedi, gyémántmintás homlokzatú parkolóház. Ez utóbbit, heves tiltakozások ellenére, éppen most készülnek lebontani, hogy luxushotel épülhessen a helyén.

Az 1980-as években a brutalizmus kiesett a pixisből. Egyrészt a rideg és szigorú természete miatt, melyet gyakran a totalitáriánus rendszerekkel azonosítottak, másrészt viszont amiatt, hogy a beton nem öregedett szépen, könnyen meglátszottak rajta az évek. A brutalizmus így szép lassan a romlás és a gazdasági nehézségek szimbóluma lett.

Hogy mi az oka annak, hogy a sokáig rusnyának tartott brutalista épületek ilyen robbanászszerű erővel bolondítják magukba ismét a világot, arra nehéz válaszolni. Én személy szerint viszont úgy érzem: a betonnál és a brutalizmusnál kevés lélekemelőbb materiális koncepció létezik.

Fotó: Pierre Chatel Innocenti/Unsplash

Utóhang: az ördögi beton

A beton azonban nem csak játék és mese – ahogyan arra a The Guardian is rámutat. Az elmúlt hatvan évben közel nyolcmilliárd tonna műanyagot termeltünk, a cementipar kétévente nagyobb mennyiséget mutat fel ennél. Emellett hiába véd minket a természeti erőktől, a beton hozzájárul a klímaváltozáshoz, hiszen előállítása a világ széndioxid termelésének 4-8%-áért felelős. Az ipari vízhasználat tizedét a beton emészti fel.

Építőmunkások ezreinek egészségére van káros hatással: a szilícium-dioxid megbetegíti a tüdőt, krónikus zihálást, ízületi gyulladásokat, rákot okozhat, és csökkenti a várható élettartamot. Azt pedig említenünk sem kell, mit okoz az ízületeknek, lábfejnek, térdeknek, csípőnek betonon járni vagy futni. A cikkek ezzel párhuzamosan azt is megemlítik, hogy a betonépületek pszichológiai hadviselést is folytatnak ellenünk. Túlságosan nem kell magyarázni, milyen felszabadító hatással van az emberre, ha a betondzsungelből természeti környezetbe utazik. Szintén megkerülhetetlen probléma a betonszemét. Újra lehet hasznosítani ugyan a betont, de sokkal kisebb a bizalom a recycled változat iránt az építőiparban, holott ugyanolyan jó a minősége. Márpedig a szemétlerakókba száműzött példányok lebomlásához évszázadokra lesz szükség…

Források: The Guardian, Dezeen, GQ, My Modern Met, Unsplash; szerző: Fábián Barbara

Szólj hozzá!