Szabó Vivien pszichológus, a Járatlan utakon önismereti napló és munkafüzet szerzője, illetve a Külföld és pszichológia Instagram-oldal alapítója, 10 éve él Svédországban egy multikulturális családban. Célja, hogy támogatást nyújtson abban, hogy magyarként jól legyünk külföldön. Az alábbi interjúban kiköltözése körülményeiről, szülési tapasztalásairól, a külföldön élés pozitívumairól és kihívásairól, a többnemzetiségű családi élet velejáróiról, az útkeresők dilemmáiról, valamint arról is kérdeztem, hogy kivándoroltként hogyan győzhető le a kultúrsokk, az otthonunktól és a szeretteinktől való távolság? 

Csaknem 10 éve Svédországba költöztél. Hogyan segített az ottani közeg az önismereti fejlődésedben?

Rengeteget változtatott rajtam. Annak ellenére, hogy én voltam kevésbé motivált a költözésben, hirtelen egy teljesen új, ismeretlen világ tárult elém. Rendkívül nagy volt a kontraszt a rohanó budapesti életem és a nyugodt, lassú vidéki Svédország között.

Annyira jól esett a szinte teljesen stresszmentes, önkéntességgel és svédtanulással telt egy év, hogy egy évig nem voltam beteg és meg tudtam élni a kreatív energiáimat.

Jártam előtte az USA-ban, Németországban, de a lagom szemléletet megtapasztalni teljesen más volt. Igazi hajtós maximalistaként (amibe előtte párszor belebetegedtem), magával ragadott az, hogy így is lehet élni, mértékletesen, balanszban tartva a magánéletet és a munkát. Egyfajta tudatos jelenléttel élvezni a kávészünetet, vagy áfonyát szedni az erdőben. Csobbanni egy álmos, szürke napon is a tóban. Kissé elhagytam a túlvédő, pánikoló, „Úristen, megfázom”-féle szemléletet is. Az értékrendem változott. Jobban észreveszem az apróságokat, amelyeket korábba nem, és kiegyensúlyozottabb vagyok.

Ha jól tudom, jelenleg ikrekkel vagy GYES-en Svédországban. Mit tapasztaltál a szülés körülményeit illetően, és a kicsikkel való otthon maradás támogatásával kapcsolatban?

Kétszer szültem, mindkétszer itt. Eleinte, főleg a Covid idején kicsit szorongást keltő volt számomra látni, hogy Svédországban a magyar rendszerhez képest alig van kötelező vizsgálat a terhesség alatt. Aztán később elkezdtem észrevenni az előnyeit is az itteni rendszernek: azért van ez így, mert sokkal természetesebb folyamatként fogják fel a szülést a svédek. Az itteni terhesgondozás alapja, a „bábarendszer” kísér végig a terhesség alatt, kb. a 7-8. héttől. Méri a vérnyomásod és ujjbegyből a cukrod, továbbá a baba szívhangját hallgatja meg egyszerűbb eszközökkel. Ő köt össze a kórházzal és ha szükséges, a kiegészítő kezelésért felelősekkel (pl. extra ultrahang volt nálunk ikrek esetén), korábban pedig gyógytornászhoz és fizikoterapeutához küldtek.

Ha félsz a szüléstől, vagy van szorongásos diagnózisod, akkor erre is tudsz külön segítséget kérni, egy extra bábát, aki tanult viselkedésterápiát (CBT). Szerintem ez is fantasztikus.

A szülési tervet nagyon komolyan veszik. Ennek vannak előnyei, de nálam kicsit visszaütött. Ott, éles helyzetben meggondoltam magam az érzéstelenítésről, és ők a tervem miatt ragaszkodtak a természetes módszerekhez, egy kissé rugalmatlanul. Persze, ez inkább függött az aktuálisan beosztott teamtől, emberi döntésektől (közben 3 szülés ment egyszerre egyidőben, mikor én az elején jártam, és nem vették észre, hogy tényleg nem vagyok jól, végül sürgősségi császárba torkollott a történet). A kórházi helyzet jó, modern eszközök vannak, a szülés után külön szobában helyeznek el, az állami kórházakban van kád vagy medence. A dolgozókból valamelyest hiány van itt is.

A szüléskor nincs orvos bent, csak ha komplikáció lép fel, bábák és ápolók kísérik a szülést, összesen 11-gyel találkoztam a 2,5 nap alatt. Ez egy kicsit fura volt számomra, néha már azt sem tudtam, ki-kicsoda.

Az utógondozáskor egy másik egészségügyi egységhez kell bejelentkezni, a védőnökhöz, barnmorskakhoz. Egyszer jönnek ki, aztán az anyukának kell mennie a gyerkőcökkel. Az oltási rend is eltér kissé a magyartól, és egy videómhoz kommentelte valaki Instagramon, hogy nem is kötelező. A lelki támogatást szerinten lehetne még fejleszteni, bár lehet, ennek kifogásolása csak szakmai „ártalom” a részemről. Itt egy depresszió kérdőívet kapsz, illetve, ha szeretnél, elmehetsz szülőcsoportokba és viselkedéselemzővel beszélgetni az eü-n keresztül. Amit hiányolok, hogy ezekről az infót sokszor csak a faliújságon látom, a védőnő felhívhatá jobban a figyelmet rá. Sokszor nehéz bekerülni a csoportokba, mert hamar megtelik a létszám.

Számodra mit jelent az, hogy többnyelvű, multikulturális családban élsz? Hogyan alakulnak a családi dinamikák közöttetek, vannak-e még megválaszolandó, vagy rendre előkerülő kérdések ebben a tekintetben?

Ez egy nagyon érdekes és összetett téma, a saját érintettség miatt szeretem kutatni. Mi két külön országból származunk és egy harmadikban élünk, ezért nálunk összesen 3 kultúra keveredik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosincs félreértés vagy kulturális feszültség. A 3 kultúra ráadásul merőben más, de itt-ott mégis hasonló a mi esetünkben: magyar, svéd és perzsa.

Néha nehéz elválasztani, hogy mi kulturális elem és mi személyiségbeli tényező egy-egy helyzetben. Amit tehetünk, az a türelem és nyitottság gyakorlása, illetve, hogy megpróbáljuk a lehető legjobban megismerni a párunk kultúráját.

Valamint, amit ma már másképp csinálnék: a gyerekvállalás előtt többször beszélnék nevelési kérdésekről, szokásokról a párommal, vagy megnézném, hogy hogy megy ez az országukban. Még egy magyar kapcsolatban is okoz új kihívásokat a gyerekvállalás, és a nemzetköziekben is általában itt csúcsosodnak ki leginkább a kulturális ütközések. Egy példa: a mi magyar családunkban a gyerekek miatt lábujjhegyen közlekedtek napközben is alvásidőben, míg a nagy, többgenerációs, sokgyerekes perzsa családokban sokkal nagyobb az elfogadott zajszint, és a párom nem érti, hogy miért akarom délelőtt elszeparálni a hálóban a gyerekeket…

Tapasztalataid alapján általánosságban mik a legnagyobb dilemmák, elakadások, amikkel a külföldre költözők, útkeresők megküzdenek, mielőtt rászánják magukat a nagy lépésre? A transzgenerációs mintáknak lehet közük a döntésképtelenséghez?

Van egy csoport, ahol a félelmeik, szorongásaik, rágódásaik és a túlgondolás kerül elő ilyen helyzetekben. Mi lesz, ha nem sikerül? Ha kudarcot vallok? Nem lesz jól a gyerkőc? Stb. Ők akár éveket is képesek mérlegeléssel tölteni. Én is közéjük tartoztam. Azt látom, hogy általában, mindent vagy semmit alapon gondolkozunk. Holott a lehetőségek tárháza végtelen: ha nem sikerül, nem dől össze a világ. Analizáljuk a miérteket és nézzük meg, mit lehet tenni, próbáljuk meg érezni a szükségleteinket, hogy mi nekünk a jó.

Azt gondolom, hogy a pszichés ellenállóképesség és az önbizalom fontos ebben a tekintetben. Persze, hogy lesznek rossz napok, kudarcok. Vajon akkor majd elhisszük-e magunkról, hogy tudunk egy megfontolt döntést hozni, eldönteni, hogy mire van szükségünk? Ha elhisszük, akkor képesek vagyunk rá, hogy jó döntést hozzunk, akkor is, ha el- vagy visszaköltözünk.

Az emberek másik csoportja pedig hirtelen indul el, majd csodálkozik, hogy nincs jól, vagy, hogy jönnek sorra a kudarcok. Persze, nem mindig következik ez be, de ők a nem felkészültek, akiknek jó lenne még egy extra hónap gondolkodás. A második kérdésre válaszolva, igen, belejátszhatnak a transzgenerációs hatások a döntésbe. Például az aggodalmat, a meg nem valósult vágyakat szeretjük magunkkal cipelni, vagy kompenzálni a döntéseken keresztül. Gyakran hallok külföldre vágyó ősről, akinek az unokája, gyereke valósította meg az álmát, vagy országokon keresztül ívelő menekülést olyan családban, ahol a kitartás és a bizalom sérült.

Mit mondasz azoknak, akik azzal keresnek meg, hogy az ismerőseik, rokonaik szerint gyávaságból hagyták itt az országot, a „süllyedő hajót”, és ez szorongató érzés számukra?

A környezet nagyon gyakran és bántóan ítélkezik. Ez egy nagy probléma a külföldön élők számára, ami rengeteg felesleges bűntudatot okoz. Alapvetően is van egy kis bűntudat a legtöbbekben a szülők, idősebb rokonok miatt, ha otthon maradnak.

Azt gondolom, hogy felnőtt emberként a saját értékrendszerünk szerint érdemes élni az életünket.

Sajnos sok olyan példát látok, amikor az egyén igényei háttérbe szorulnak a környezete miatt. Ennek a nyomában sokkal több a betegség, mint gondolnánk, dr. Máté Gábor beszél erről. Egyrészt valahol meg kell találnunk az egyensúlyt magunk és mások között, és meghúzni a határokat, ha mindez a mi kárunkra, pl. fizikális vagy mentális jóllétünkre nyomja rá a bélyegét.

Vannak arra utaló jelek egy külföldre költözést fontolgató egyén számára, hogy valóban ez az ő útja, és nem „csak” egy szabadságra, munkahelyváltásra stb. van szüksége?

Ehhez a kérdéshez vissza kellene kérdeznem párszor, hogy pontosabb választ tudjak adni, hiszen annyira sokrétűek lehetnek a motivációink, félelmeink, az önismeretünk szintje és vakfoltjai. Általánosságban azt tanácsolnám ilyen helyzetben, hogy próbáljuk megvizsgálni a saját érzelmeinket a külföldre költözés kapcsán. Azok hazudni nem fognak, kihívást általában az jelent, hogy felismerjük őket.

Tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket: milyen érzelmek bukkannak fel, mit tapasztalok a testemben, ha elképzelem magam egy másik országban? (Konkretizálhatjuk is.) Félelemmel, stresszel gondolok erre, és egyből felmegy a pulzusom, gyomoridegem lesz? Vagy a testem nyugalmi állapotban marad, és inkább kíváncsiságot, izgalmat érzek? Mit érzek akkor, ha a munkámra gondolok? Mit érzek, ha elképzelem magam egy másik irodában vagy szakmában? Mire van szükségem, mire vágyom? Biztonságos, megtartó környezetre vagy új emberekre, felfedezésekre, ismeretlen tájakra?

Ha nehezen tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor tehetünk kisebb próbákat. Az én külföldre költözésem egy 1 éves önkéntességgel indult, és azután egyből tudtam, hogy mit szeretnék. De kipróbálhatjuk magunkat rövidebb ideig is, töltsünk el pár hetet egy szimpatikus országban, vagy váltsunk először munkahelyet Magyarországon. A legrosszabb, ha egy helyben rágódunk. A fejlődés kulcsa sokszor a kis lépésekben, a kis komfortzóna elhagyásokban rejlik.

Hová költöznek/költöznének leggyakrabban a klienseid, és miért ezeket az országokat választják? Léteznek „slágerországok” ebben a tekintetben manapság?

A legtöbb kliensem már külföldön él, sokan már hosszú ideje, és a legtöbben az északi országokból, Svájcból, Németországból, Benelux államokból keresnek. Azt gondolom, hogy azért, mert a svéd és a nyugati mentalitás, valamint az azzal kapcsolatos problémák szempontjából kompetensnek gondolnak, és én is annak érzem magam. De mindig izgalmas egy más, akár messzebbi (más kontinensen lévő) vagy mediterrán országból beszélni valakivel. Vannak hasonló, de eltérő, más jellegű problémák is, mint például a bezártság vagy épp a hatalmas méretek. Költözés előtt kevésbé igénylik a segítséget, akkor még nem szokott „elég égető” lenni az ok, amivel megkeresnének, a külföld hozza elő vagy egy ott történt kudarcnak ítélt esemény, főleg pár év után. Hazaköltözőkkel is dolgoztam már többször.

Milyen pozitív hatásai vannak annak lelkileg, mentálisan, ha valaki megveti a lábát egy idegen országban? Csak úgy, mint a negatívumokat, ezeket is tudni kell „jól” feldolgozni, helyén kezelni?

A külföldön élők naponta találkoznak új helyzetekkel, információkkal, kihívásokkal. Egy idegen országban kicsit olyan lenni az elején, mintha mindig szürkületben lennénk (ha nem jártunk ott előtte 5-ször mondjuk), és nem látnánk rendesen, mintha korlátozva lennénk kicsit és tapogatóznunk, koncentrálnunk kellene a napi működéshez.

Talán kezdetben nem értjük, pontosan mit és hogyan mondanak, nem tudjuk, minek hol a helye, mit hol kell intézni, mit hogy szoktak csinálni… Sok a félreértés, a ciki szituáció. Nem tudunk úgy funkcionálni 100%-ban, mint előtte, nincsenek meg a kapaszkodók. Ez az alapfelállás nagyban fejleszti a bizonytalanságtűrést, a stresszhelyzetekkel való megküzdést, a türelmet, a rezilienciát (pszichés ellenállóképesség).

Természetes, ha az elején megijedünk, vagy nem vagyunk jól ettől, de ha képesek vagyunk ezt fejlődésnek felfogni és nevetni magunkon, akkor az önbizalmunk erősödhet. Azáltal pedig, hogy rengeteg új helyzetet próbálunk ki, sok mindent tudunk meg magunkról, mélyül az önbizalmunk.

A nyitottság, az alkalmazkodókészség, az önállóság is sokat fejlődik a külföldön élés alatt.

Ami kihívás lehet itt, az az, hogy míg külföldön mi ennyit formálódunk, addig lehet, hogy a környezetünkben nem mindenkivel történik ez meg. Főleg hazaköltözőknél jellemző, hogy nem értik őket és ez rossz érzést okoz. Ugyanakkor arra is érdemes figyelni, hogy ha előrébb látunk vagy mélyebb az önismeretünk, akkor se erőltessünk semmit másokra. Vegyül észre, ha ők nem akarnak változni, vagy még nincsenek ott, és kezeljük empatikusan, ne mondjuk meg a „tutit”.

Mik azok a dolgok, amik a kiköltözés után segíthetnek a kultúrsokk, idegenségérzet, az otthonunktól és a szeretteinktől való távolság feldolgozásában?

A külföldre költözéssel fizikálisan magunk mögött hagyjuk a korábbi szociális hálónk nagy részét, ez egy nagyon komoly nehézség. Ugyanakkor miért ne építhetnénk fel ezt az új helyen is? Melós és nem mindenhol könnyű barátokat szerezni, de érdemes beletenni az energiát, mert a szociális kapcsolataink minősége nagyban hozzájárul a jóllétünkhöz.

Nagyon sokat segít továbbá a nyitottság, a felfedezés öröme. Érdeklődjünk a helyi dolgok után, menjünk el a múzeumokba, ismerjük meg a szokásokat és a kultúrát, fedezzük fel a természetet! Ezek a cselekvések izgalmassá, élménydússá és örömtelivé tudják tenni a külföldi hétköznapokat. Sokaknak segít a sport, az új hobbik keresése, a kreativitásuk megélése. Keressünk olyan dolgokat, amelyeket szeretünk csinálni, amelyek feltöltenek minket.

Tartsuk a kapcsolatot, utazzunk egymáshoz, csináljunk családi Whatsapp csoportokat, tervezzünk közös élményeket! Identitáskérdésekben pedig a saját hozzáállásunkon érdemes dolgozni sokat: ahelyett, hogy azon agyalunk, hogy sehol sem tartunk otthon, hogyan tudnánk ezt átfordítani pozitívba? Ha az én példámat vesszük, hogyan tudnám kimazsolázni a magyarságomból és a svédségemből is a legjobb dolgokat? Hogy tudnám ezeket összeépíteni, milyen előnyöket ad ez a kettősség nekem? Hol tudnám felhasználni?

Hogyan épül fel és miben segít pontosan új könyved, a Járatlan utakon önismereti napló külföldön élők és útkeresők számára?

Voltam én is abban a helyzetben, amikor újból fel kellett építenem az életemet, kapaszkodók nélkül. Tudom, hogy kevés az olyan önsegítő eszköz, amely valóban hatékony és sokoldalú az újrakezdés és külföldön élés témában, főleg ezeknek a lelki oldalát támogatva – ezért alkottam egyet. Amikor én voltam nehezebb helyzetekben külföldön, akkor rengeteget segített, hogy leírtam a gondolataimat, és aztán elkezdtem elemezni az érzelmeimet, az összefüggéseket, ahogy tanultam a szupervízoromtól. Így azt gondoltam, ez másoknál is működhet, főleg, ha készítek egy „vonalvezetőt” hozzá. Ez volt az alapötlet, de mire befejeztem, ennél komplexebb lett.

A Járatlan utakon egyszerre feszültségoldó napló, önismereti munkafüzet, kreativitást serkentő színező és szorongáscsökkentő, motiváló tippek gyűjteménye. Szórakoztató, ugyanakkor fejlesztő segítőtárs a mindennapokra.

Végig fogja az olvasó kezét, hogy jobban megértse önmagát. Finoman terelget, de ad teret a kreativitásnak is. Ez van benne: 90 napnyi minimálisan vezetett naplózási lehetőség, mert én nem hiszek abban, hogy minden nap írni „kell”. Tartalmaz még 12 önismereti feladatsort, 75 feladatot olyan témákban, mint az értékek, félelmek, rágódás, megküzdés, motiváció, vágyak, párkapcsolatok és baráti kapcsolatok. 12 felnőtt színezőt a relaxációhoz, valamint szorongáscsökkentő tippeket, motivációs idézeteket.

Mit tanácsolnál azoknak, akik most készülnek külföldre költözni?

Azt, hogy az alapos felkészülés javasolt, mert amúgy is sok mindenen fogják kapkodni a fejüket, így jó, ha legalább az alapdologok miatt nem kell stresszelni. Hogy mire gondolok? Nyelvtudás, információk az adott országról, a lakhatási tudnivalók, adózás, munkaerőpiaci ismeretek stb. Lelkiekben arra készüljünk, hogy jönni fognak kihívások, nehezebb helyzetek,  de ha elhisszük, hogy képesek vagyunk idővel megoldani őket, akkor nagy baj nem lehet. Legyünk nyitottak és érdeklődőek, hiszen mi megyünk egy másik kultúrába. Szimpátiát kelt, ha valaki szorgalmas és tud alkalmazkodni.

Ha pedig nagyon nehéz épp, nyugodtan kérjünk segítséget. Nem vagyunk egyedül, természetesek ilyenkor a nehéz, furcsa érzelmek, gyakori a magány, de ma már van hatékony segítség.

___

Kiemelt kép: Linda Holmkratz, minnesverk.se