Tavaly novemberben döntöttük el, hogy a következő nagy utazásunk során ismét Ázsia felé vesszük az irányt. Az eredeti tervek szerint Dél-Korea (Szöul és környéke), illetve Japán (Tokió és környéke) lett volna terítéken egy nettó 12 napos út keretében. Végül praktikus okokból Japánt tettük meg elsődleges célponttá, azon belül eljutottunk Tokióba, Kamakurába, Kiotóba és Oszakába. A klasszikus elsőjapánozós” tripre készültünk, nem túl sietősen, mégis tartalmasan. Az alábbiakban igyekszem összefoglalni, mi mindent adott ez a sokszínű, túláradó, hagyománytisztelő, mégis pezsdítően mai, továbbá minden centijében rendezett ország, aminek szépségét csak jóleső különcsége múlja felül. (Aki szeretné, a Rebellive első podcast adásában végighallgathatja a cikk tartalmát vágatlanul.)

Menetrend szerint 17:35-kor indult (volna) a LOT gépünk Varsóba, ahonnan egyenesen Tokió (Narita Airport) volt a cél. Varsóba kis késéssel érkeztünk, ott pár órát várakoztunk, majd éjjel repültünk tovább a japán fővárosba. A LOT lengyel légitársaság turistaosztályát középkategóriásnak ítéltük meg, nem kiugróan jó, de nem is tragédia. 

Bal fent: LOT economy kaja, alatta: japán jen, amiből érdemes sokat váltani, mert a kisebb üzletekben, étkezdékben csak kp-val lehet fizetni, középen: úton vagyunk, jobb fent: már elértük Japánt, alatta: első vásárlás a Lawson nevű convinience store-ban (a kosárban látható az orgiri is, ami egyfajta rizsgolyó, aminek a közepén különféle ízű töltelék van)
Okubo

A reptérről mi taxival érkeztünk a szállásunkra, ami egy kis hotel volt az Okubo-ban, Tokió Sindzsuku részén. Okubot-t gyakran hasonlítják az animét, mangát és gamer kultúrát éltető Akihabara városrészhez, annyi különbséggel, hogy Okubo-ban a koreai és muszlim világ szellemisége, kultúrája, gasztronómiája fogad minket.

Érdekesség, hogy a csendes-óceáni háborút követően Okubo Tokió egyik előkelő részéből a város egyik szegényebb negyedévé vált. Ez megfizethetővé tette a területet a bevándorlók számára, és az 1980-as évekre jelentős koreai közösség alakult ki ezen a részen. Ennek részben az az oka, hogy a Waseda Egyetem a környéken található, és ez sok koreai diákot vonzott a környékre. Az évek során a koreai közösség nagy hatással volt a terület formálódására, illetve a negyed továbbra is népszerű választás a délkelet-ázsiaiak és indiaiak számára.

Okubo-ban többféle nemzetiség él egymás mellett békés közösséget alkotva, amit jó volt látni.

Aki kedveli a fűszeres streetfoodokat, az ínyenc édességeket, a K-popot, a K-beautyt, a karaokét, a pachinko termeket, a színes, neonos, élettel teli forgatagot és a kulturális sokféleséget, ezt a negyedet is bírni fogja. Számos koreai piac található a környéken, ahol főleg élelmiszereket árulnak, illetve koreai hotpotot, chimaeket, dak-galbit, hotteokot, kimchi-t is kóstolhatunk errefelé. A hotelünktől távolabb eső muszlim utcákon indonéz és maláj éttermekbe is be lehet ülni, de dél-indiai ételek is fellelhetők a negyedben.

Okubo utcáin – játékautomaták, street food stand, Seoul Ichiba piactér, pinceétterem
Kamakura

Már itthon, a tervezés fázisban gondoltam rá, hogy jó lenne kivonatozni Kamakurába Tokióból, hiszen akkor látnánk a Szagami-öböl partjait és ennek a történelmileg igencsak hangsúlyos településnek a gyöngyszemeit – mégsem írtam fel a listánkra, mondván, lesz mit nézni a fővárosban is. Ott és akkor, az első reggelen döntöttük el, hogy megyünk. (Az előrelátóbbak egyébként foglalhatnak szervezett utat a GetYourGuide-on Kamakurába, például ezt.) Az odajutás noha nem annyira bonyolult, a tokiói tömegközlekedés megértése az első pár órában feladta a leckét még a Google Maps használata mellett is (a Shindzsuku állomáshoz sok erőt kívánok). 

Kamakura, ez az 1939-ben városi rangra emelt település, az 1250-es években a világ negyedik legnépesebb városa lehetett több mint 200 000 lakossal, a feudális Japánban pedig politikailag jelentős kormányzati székhelyként funkcionált. A róla elnevezett Kamakura-kor (szamurájuk korának kezdete) több évszázadig tartott, a történelem lenyomatait pedig a mai napig őrzi a város.

Kamakurában mi biciklit béretünk, amit csak ajánlani tudok, sokkal könnyebb felfedezni a várost így, és hamar meg lehet szokni, hogy a másik oldalon kell közlekedni. Első utunk a beach-re vezetett, ami hosszan terül el és hegyek övezik két oldalról, szemben pedig a végtelennek ható öböl néz vissza ránk. Idilli emlékek, amiket sosem felejtek el, már csak azért sem, mert a laza piknikünk közepette, az átlagosnak gondolt szendvicsem bontogatása közben kiragadta azt a kezemből egy kányasas. (Hogy hogyan zajlik pontosan egy ilyen rablás, megtekinthető erre a linkre kattintva.) Lehetne ez egy vicces történet is, az első sokkot követően én is nevettem, viszont az, hogy a vadállatok élőhelye és vadászterülete a folyamatosan burjánzó urbánus területek miatt egyre inkább zsugorodik, már korántsem annyira poénos. És igen, ki volt táblázva, hogy van esélye egy ilyen támadásnak, de sajnos ezt nem láttuk.

Szóval miután odalett az ebéd, elindultunk a több mint 13 méter magas, Kótuku-in előtt álló, Amida Buddhát formázó bronzszobrot megnézni, amit 1252-ben öntöttek. A szobornak eredetileg egy templom adott otthont, de azt elmosta egy cunami, azóta áll a Buddha a szabad ég alatt. Amikor megláttam ezt a monumentális szobrot és a körülötte tipegő gésákat, tudatosult bennem igazán, hogy igen, itt vagyok, igen, Japánban vagyok.

Bal fent: kis tó tavirózsa levelekkel, alatta: gésák Kamakura utcáin, középen: Kamakura nagy Buddha szobra, alatta: a sastámadás nyomai az ujjamon (túléltem, tetanusz sem kellett), jobb fent: búfelejtő sör és rákszirom, alatta: Kamakura beach

Innen egy kis szuvenírbeszerzést követően a Tsurugaoka Hachimangu felé vettük az irányt, ami Kamakura legfontosabb sintó szentélye. A szentélyt Hachimannak, a Minamoto család és általában a szamurájok védőistenének szentelték. A szentélyt egy hosszú úton keresztül lehet megközelíteni, ami Kamakura partjaitól a városközponton keresztül vezet, és az út mentén több torii kapu is található. Ezen a területen található egyéb építmények közé tartozik a Wakamiya szentély, egy másodlagos szentély és különféle kiegészítő épületek. A Tsurugaoka Hachimangu bejáratát két tó is szegélyezi: az egyik tavacska a Minamoto klánt jelképezi, míg a másik a Taira klánt, a Minamoto riválisát. Egy kert is körülveszi a Minamoto-tavat, ami a pünkösdi rózsák virágzásakor különösen szép látványt nyújt.

Kamakurában 19 sintó szentély és 65 buddhista templom található, köztük Japán két legrégebbi zen kolostora, továbbá bambuszerdő és japánkertek is várják a városba látogatókat, szóval aki teheti, akár több napot is szánhat városra.

Tsurugaoka Hachimangu és környéke a Maidennel, tavacskával, a főépülettel, mintás evőpálcákkal, szakéhordókkal és Inari szentéllyel
Harajuku, Takeshita Street és egy kis Kusama

Második teljes napunk egy kis Okubo-i sétával kezdődött, majd a Yayoi Kusama Museum következett. Az alkotóról sokan sokféleképpen gondolkodnak, de a művészetre, popkultúrára, sőt, divatra tett hatása letagadhatatlan. A Yayoi Kusama Foundation által üzemeltett múzeum ugyanakkor kissé csalódás volt. Kis terek, teljes információhiány, érthetetlen szelekció, kevés műtárgy, az egyes szintekre jutás felesleges bonyolítása…

A múzeum gyengeségei ellenére elmondhatom, hogy a hazájában láttam néhány ikonikus művét egy számomra inspiráló művésznek, és ezért már megérte meglátogatni a múzeumot.

Ezen a napon egyébként többszörösen is vert a sors: bekövetkezett az, amitől a leginkább féltem Japánba érkezésem előtt. Hasmenésem lett. Nem a klasszik „futnom kell, különben befosok”-jellegű hasmenés volt ez, inkább a lassú, csendes gyilkos – rád hozza, aztán kicsit kivár, de ekkor már tudod, hogy wc-t kell találnod nettó 10 percen belül. Tisztán emlékszem az érzésre, nem kívánom senkinek. De szerencsére Japánban vagyok, ahol a ultramodern wc-k uralkodnak, és ahol minden metróállomáson van tiszta, csodálatra méltóan tiszta, többfunkciós wc, ami ha kell, még megnyugtató hangeffekteket is ad.

A lényeg, hogy, ha nem raknak mindenhová kényelmes, tiszta wc-ket városszerte, akkor az utazás első 3 napját a hotelben töltöm, kétóránként a wc-t járva.

És ha már sorscsapások. A Yayoi Kusama Museum után, a Takeshita utca környékére igyekezvén a mozgólépcső kíméletlenül bekapta a maxi ruhám alját. Igen, tudom, minekmentoda, vagyis minekeztvettefel. Hát ami történt, megtörtént, az első reakcióm a pánik volt, majd izomból kitéptem a ruhám alját a fogságból, így viszont cafatosra szakadt az alja. Így, hippiben mentem végig a Shibuyában található Takeshita Streeten és környékén, ami egy élénk, már-már szürreális divatközpont Tokióban. Mondjuk teljesen mindegy, ugyanis nemhogy lefelé nem látott senki, de az orra elé sem, mivel gigantikus tömeg gyűlt össze ezen a mindössze 350 méteres utcán, ami tele van őrült divatcuccokkal, streetfoodos standokkal, édességes shopokkal, a harajuku style-t hűen képviselő fiatalokkal, nemzetközi és belföldi turistákkal. Itt éreztem először azt, hogy kényelmetlen a sok ember és hogy a tömegturizmus nemcsak a helyieknek okoz nehézségeket, de a turistáknak is, hiszen egymást akadályoztuk a turistáskodásban. Japán hihetetlenül népszerű az utazók körében, és vannak helyek, amiket senki sem szeretne kihagyni, főleg, ha elsőként jár az országban… Mi tehát a megoldás? Lennének ötleteim, de most ezt nem tisztem fejtegetni.

Mindezek után a Shibuya Scramble Crossing következett, amit nappal is látni akartunk. Ez a világ legforgalmasabb gyalogátkelőhelye, ahol egyszerre akár 3000 ember is átkelhet. Döbbenetes és furcsán megindító érzés volt haladni a tömeggel, egyszerre lelépni a padkáról és a világ minden pontjáról érkezőkkel találkozni”. (Itt inkább videókat készítettem, de később mutatok róla esti fotót.)

Bal fent: ritka pillanatok egyike, az egyik metró egyik peronja teljesen üres volt, alatta: harajuku-lányok, középen: Takeshita Street, alatta: platformos cipők, amik a japán divatfanok kedvencei, jobb oldal: Kuszama Jajoi munkái
Aszakusza, Tokiói torony, Mori Art Gallery

Végre, végre, végre. Eljött az első esős nap. Nem a legkényelmesebb, de Tokiónak ez is jól áll, sőt, nagyon jól. Én ekkor még mindig gyomorpanaszokkal küzdöttem, de erőt vettem magamon és nekivágtunk Aszakuszának a szakadó esőben, kora reggel. Aszakuszát Tokió óvárosának is lehetne nevezni, bár ez a terület késégtelenül több pár szűk utcácskánál, egy egész negyed Taitóban. Aszakusza sok évszázadon keresztül Tokió fő szórakoztató negyede volt, az Edo-korban a kabuki színházaknak és piros lámpás negyednek adott otthont. Az 1945-ös légitámadások során Aszakusza nagy része elpusztult, és noha helyreállították a környéket, már nem funkcionált a kicsapongások elsőszámú központjaként.

Elsőként a Szenszódzsi buddhista templomot jártuk körbe, ami a 7. században épült. Az Aszakusza megállóból a Kaminarimon kapu felé vettük az irányt, ez az első a két nagy bejárati kapu közül, amelyik a templomhoz vezet. A kaput először több mint 1000 éve építették, ez a negyed szimbóluma. A Nakamise bevásárlóutca kb. 250 méretes és a Kaminarimontól a Szenszódzsiig húzodik. Tele van helyi snackeket, italokat, szuveníreket és kiegészítőket kínáló bódékkal. A templom mellett egy gyönyörű park is megbújuk, ahol Buddha szobra, valamint híres emberek, istenségek oltárai között lehet barangolni. A környék épületei a régi Tokiót idézik meg, de a hagyományos kimonószabóságok, késkészítők, keramikusok, éttermek mellett persze a tipikus turistacsalogató, kevésbé autentikus aktivitásokba, árukba is bele lehet itt botlani. Ezzel együtt ez lett a kedvenc negyedem Tokióban.

Bal oldal: kapuk a Szenszódzsi felé, középen: esőben a bevásárlóutca környékén, jobb fent: Buddha szobor, jobb lent: Szenszódzsi pagoda

A Tokiói torony és környéke következett ezután Minatóban. Ez egy, a Shiba Parkban épült rádió-, távközlési és kilátótorony, amiben üzletek, szórakozóhelyek és egy sintó szentély is helyet kapott. 333 méretes magasságával a világ egyik legmagasabb acélszerkezete és Japán második legmagasabb mesterséges építménye. Tudtam, hogy Tokiót (vagyis egy részét) felülről is látni kell, és ez a torony jó választásnak bizonyult még annak ellenére is, hogy kicsit felhős volt az idő. A közeli Shiba Parkban található a Zozódzsi templom is, ami a buddhista Jodo-shu szekta fő szentélye. A 600 éves épületben van az akkor uralkodó Tokugawa család mauzóleuma, hat sógun maradványaival. Nem messze pedig a meg nem született gyermekek kertje.

Ez a kert tele van Jizo kőszobrokkal, amelyek vetélés, abortusz vagy egyéb tragikus okok miatt meg nem született gyermekeket ábrázolnak. A szobrok egy részét ruhák és játékok díszítik, hogy ezzel segítsék a családokat a gyász folyamatában. Itt felajánlásokat lehet hagyni Jizobosatsunak, a nők és a gyermekek buddhista védelmezőjének, hogy biztonságosan eljuthassanak a túlvilágra. 

A nap zárásaként elsétáltunk a Mori Arts Center Gallerybe, ami a Roppongi Hills komplexumban található Mori Towerben kapott helyet. A MUCA – Icons of Urban Art kiállítás olyan nagyhatású street art művészek munkáját prezentálja, mint KAWS, Invader, JR, Vhils, Shepard Fairey, Barry McGee, Swoon, Os Gemeos, Richard Hambleton és természetesen Banksy (a többiekéhez képest neki volt a legtöbb munkája kiállítva). Összességében számomra rendben volt ez a tárlat, viszont a kijárat felé közeledve úgy éreztem, hogy több művészt is elbírna egy ilyen esemény, de ne legyünk telhetetlenek.

Bal fent: Banksy kis hableánya, bal lent: Zozódzsi és a Tokiói torony, középen: kilátás a toronyból, alatta: Unborn Child Garden, jobb fent: Richard Hambleton műve
Fudzsi-hegy, Oshino Hakkai, Kawaguchi-tó

Már azzal teljesült egy nagyon régi vágyam, hogy eljutottam Japánba, az viszont, hogy lehetőségünk adódott látni a Fudzsit, még különlegesebbé teszi az egészet. (A már említett GetYourGuide-on foglaltunk tripet a hegyhez, méghozzá ezt.)  Azt leszámítva, hogy a túravezetőnk késett, nem igazán látszott a Fudzsi a felhőktől, óriási tömeg volt minden szpotnál és kicsit aránytalanul volt beosztva a nap, egy szép és emlékezetes túra volt, és egyáltalán nem bántuk meg, hogy részt vettünk rajta.

Sindzsukuban volt a találkozópont a negyedik napunk reggelén, erről a helyszínről abban az időpontban többtíz busz indult, úgyhogy volt némi káosz, de az indulás után kb. két óra múlva megérkeztünk az első állomáshoz, a Kawaguchi-tóhoz. Még felhős időben is mesés látványt nyújtott a tó a halászcsónakokkal és környező hegyekkel, na meg a mellette elterülő virágoskerttel, aminek az Oishi Park ad otthont.

Noha a Fudzsi rejtve maradt előttünk, a felső része ki-kikandikált. Ekkor némi képet kaphattunk ennek a lenyűgöző természeti jelenségnek a volumeneiről, ami leírhatatlan érzés…

Ezután ebédelni mentünk csoportosan egy kis étterembe, majd az apró falvak és hegyek között robogó busz meg sem állt Oshino Hakkai-ig. Ez egy kis falu, ami a Fudzsi táplálta nyolc forrást őrzi. Ezek Japán fontos természeti emlékei, továbbá a Fudzsi világörökségi helyszínének részei, éppen ezért évente emberek milliói érkeznek ide, hogy megcsodálhassák. Itt ért a következő sokk a tömegturizmus kapcsán – az egyébként bájos és autentikus Oshino Hakkaiban szemtanúi voltunk annak, ahogyan a turisták még a helyiek portáira is bemennek fotózni, bámészkodni, amit a lakosok finoman szólva nehezen tolerálnak. A szuvenírhegyek átvizslatása, a Fudzsi-víz beszerzése és egy kis felfedező séta után újra buszra száltunk, majd kávéztunk egyet a híres-neves LAWSON-nál, ami elé azóta fekete takarófóliát húztak egyes turisták viselkedése miatt.

A Hakawa Clock Shop utcája jött ezt követően, ahol fotót kellett volna készítenünk az immár teljesen takarásban lévő Fudzsiról, utána pedig a legutolsó állomásunk, az Arakurayama Sengen Park felé indultunk gyalogosan. Ez az Arakura-hegy oldalán található, körülbelül 4,3 hektáros területen fekszik. A Chureito Pagoda volt a cél, ami mellől lélegzetelállító kilátás nyílik a hegyre tiszta időben. Az idő nem volt tiszta, de így is jó buli volt megmászni 30 fokban a 300+ lépcsőfokot. Tényleg pazar a kilátás, Fudzsi nélkül is.

Bal fent és középen: a Kawaguchi-tó környéke, bal lent: Oshino Hakkai egyik malma, jobb fent: a Hikawa Clock Shop utcája, jobb lent: Chureito Pagoda

Tokióba visszatérve este ismét Shibuyában kötöttünk ki. Ettünk, ittunk, sétáltunk a villódzó neonfények között, majd érzékeny búcsút vettünk a várostól, hiszen másnap indultunk Kiotóba.

Bal fent: Shibuya Nonbei Yokocho, alatta és középen lent: Scramble Crossing, középen fent: gyoza falás közben, jobb fent: Shibuya sötétedés után, bal lent: éjszaka shopping egy jól megtömött üzletben
Tippek Tokióba érkezőknek (összefoglalva)

1.Érkezés előtt pár nappal érdemes a Visit Japan Web oldalon keresztül regisztrálni. A kapott QR kódokkal sokkal egyszerűbben juthatunk át a bevándorláson.

2. A Haneda Airport sokkal közelebb van Tokió központjához, mint a Narita Airport, de ha a Naritára érkezünk, illetve onnan indulunk vissza, akkor sem kell pánikba esni. Mi befelé a taxit, kifelé a Keisei Skylinert választottuk, ez Aszakuszáról indult az 1-es terminálhoz és kb. egy óra alatt volt kint. A reptér nagy, de egyszerű, és mindenhol áll valaki, aki segít, ha valami nem világos.

3. Lehet tűpontos utazási tervet csinálni, de szerintem felesleges, inkább listázzuk azokat a szpotokat, amikhez mindenképpen el akarunk látogatni, de hagyjunk időt magunknak, és kalkuláljuk bele, hogy nem fog minden elsőre menni és lehet, hogy valahol több időt is eltöltenénk. Tokió tényleg óriási! Az első pár nap nekünk arról szólt, hogy akklimatizálódtunk, felvettük a város ritmusát, megpróbáltuk kiismerni a tömegközlekedést. A tömegközlekedéshez a többfunkciós IC cardok jó szolgálatot tehetnek. A metro bérletek is okésak, de ezek nem érvényesek a városban közlekedő, HÉV-szerű vonatokra (JR járatok). A taxi tényleg nem olcsó, egy út városon belül átlagosan 5-7000 jen körül van, de amikor napokig többtízezer lépést tesz meg az ember, jól esik könnyedén és gyorsan hazajutni a szállásra. Mi a GO Taxi appot használva rendeltünk fuvart Tokióban, Kiotóban és Oszakában is, ami csodálatra méltóan mindig csupán pár centi távolságra állt meg onnan, ahol éppen várakoztunk. Jól működik, na.

4. A Google Maps viszonylag okés az útvonalak készítésében, de mindig figyeljük a tereptárgyakat is, illetve, ha elakadunk, próbáljunk segítséget kérni, mert sok idő mehet el azzal, hogy tanácstalanul kóválygunk az aluljárókban vagy két metróbejárat (esetleg több) között. Ha szerencsénk van, meg tudjuk értetni magunkat – akár egy fordító app, például a Google Translate segítségével. Kanjik (japán írásjelek) olvasásához pedig a Google Lens-t érdemes használni.

5. Internet: előttünk három lehetőség volt ismert, vagy a Vodafone és Telekom külföldi csomagjaira bízzuk magunkat, ez lett volna a legdrágább megoldás, de azért backupnak nem árt venni pár gigát. Vagy veszünk e-sim kártyákat vagy hordozható pocket wifit. Mi az utóbbira szavaztunk. A pocket wifi egy kis készülék, amit szintén a GetYourGuide-on béreltem hotelhez szállítással. (Megérkezésünkkor tényleg ott várt minket a wifink a hotel recepcióján.) Elméletileg 6 órát bír, gyakorlatilág többet (powerbank úgyis volt nálunk, tehát vész esetén tudtunk tölteni rá). Remekül működött, de az a hátránya, hogy mindig magunknál kell tartanunk, és ha valamelyikünk elkószál, a másiknak nincs wifije – ezért is jó, ha a magyarországi szolgáltatónktól is veszünk mobilnetet. A pocket wifi végig nálunk volt a 12 nap során. Kaptunk hozzá egy A4-es borítékot, amibe csomagolva az út végén leadtunk a reptér postáján. Mi sem egyszerűbb.

6. Készpénzt mindenképpen vigyünk magunkkal! A convinience store-okon kívül lutri, hogy hol tudunk kártyával fizetni, nagyon sok a cash only üzlet, étterem. Ez számunkra is meglepő volt, noha figyelmeztettek rá, hogy szükség van megfelelő mennyiségű kp-ra. Mindenesetre, ha nem lenne elég a kivitt készpénz, van ATM a legtöbb kisboltban, úgyhogy tudunk levenni pénzt, nekünk olyan 2000 ft-ba került a levétel.

7. Noha Tokióban sok a kedves, szelíd ember, azért vannak tolakodó arcok is, például, akik be akarnak hívni az éttermekbe, klubokba, és vannak turistacsapdák is. (Ebben a videóban ezekről lehet informálódni.) Az is szemmel látható továbbá, hogy a magány széles körben elterjedt társadalmi állapot Japánban, aminek jeleit itt-ott mi is láttuk. Ez a jelenség a lakosság jelentős részét sújtja az összes demográfiai csoportban, olyannyira, hogy Japánnak már magányossági minisztere is van, de ettől függetlenül továbbra is magas az elszigetelődés, stressz és az öngyilkosság aránya az országban. Erről többek között itt lehet olvasni.

8. A legendás tokiói éjszaka, ahol szó szerint minden előfordulhat, nekünk kimaradt, de ez a film képet ad róla a legendás Anthony Bourdain idegenvezetésével, és ha már ő szóba jött, a jellemző street foodokról is érdemes előre tájékozódni.

9. Japánban nincsenek utcai szemetesek, csak nagyon elszórtan. Tényleg nagyon elszórtan. Ezért érdemes magunkkal vinni egy zacskót, amibe a szemetet gyűjtjük, amit a szálláson kidobhatunk. Hogy ezután hová kerül a szemét, az nem egyértelmű… (Az állomásokon van szelektív kuka és néha italautomaták mellett is, de azok nem szelektívek.) Tokió egyébként nagyon tiszta, rendezett város, folyamatosan takarítják. Az emberek fegyelmezetten állnak sorba, nincs tolakodás, a metrón mindenki csendes, nem zavarja a másikat (leggyakrabban telefonoznak vagy alszanak). 

10. Shinkansen jegyek: ezeket is egy foglalós oldalon szereztünk be, nevezetesen a Klookon. Vacilláltunk, hogy megvegyük-e a JR Pass-t (akár a GetYourGuide-on vagy más foglalós appon, akár a japánspecialistától), végül számolgattunk, és a mi viszonylatainkban jobban megérte egyenként megvenni a vonatjegyeket. (A JR Pass-ok egyébként a városi vonatok többségén is használhatók, csak a dátumokra kell figyelni.)

Jaszaka-szentély, Fusimi Inari-nagyszentély, Tō-ji Templom, Gésa negyed, Ryozen Kannon Templom (Kiotó)

Egy laza kétórás száguldás után érkeztünk meg a Shinkansennel Kiotóba. A 300-zal hasító vonat amúgy nem húz bele az ülésbe és nem lesz tőle hányingerünk (bár fejfájást előidézhet). Szimplán nagyon gyors és mindig pontosan indul, érkezik. Bevallom, a tokiói pörgés után jól esett egy kis nyugalomra gondolni, bár Kiotó nem egy olyan város, ahol mintha megállt volna az idő és lépten-nyomon szentélyek, bájos utcácskák, csendes parkok váltják egymást. Az Insta-fotók miatt talán hajlamosak vagyunk ezt gondolni a városról elsőre…

Kiotó lakossága eléri a másfél millió főt. A Meidzsi-restaurációig Japán de jure fővárosa volt, ma a Kiotó prefektúra székhelye. 

Mi a délutáni órákban érkeztünk Kiotóba és miután gyalog indultunk el a vonatállomásról a szállásunkra, a szürke emeletes házak, irodaépületek után nemsoká előbújtak Kiotó hangulatos, apró üzletekkel, éttermekkel, kávézókkal, biciklikkel/biciklisekkel tarkított utcái. A lepakolás után este elindultunk a Gion negyed irányába és bejártuk a Jaszaka-szentélyt, ami talán este még szebb volt a fénylő papírlámpások miatt. Egyébként egy ősi japán sintó szentély ez egy hatalmas, 17. századi gránit toriival. Védőszentje Szuszanoo no Mikoto, a tenger- és viharisten. 

Másnap reggel taxiba ültünk, hogy minél hamarabb odaérjünk a Fusimi Inari-nagyszentélyhez, ami az egyik legnagyobb sintó szentély az országban.

Az Inari-hegyen helyezkedik el és az a különlegessége, hogy összesen körülbelül 10 000, az évszázadok során a kereskedők által emelt torii kapu alatt lépcsőzve lehet feljutni a csúcsra. A nagyszentély eredetileg 711-ben épült, körülötte időközben számos kisebb szentély is helyet kapott, jelenlegi főépülete pedig a 15. század végén foglalta el végleges helyét. A ‘kitsune’ eredendően egy segítő szándékú, róka alakban megjelenő szellem, ami az évszázadok során szorosan összefonódott Inarival, a gabona, a mezőgazdaság kamijával (kamik = istenek, szellemek, ősök lelkei), ennek nyomait pedig az Inari-hegy őrzi. Ma már kijelenthetem, hogy ez volt az egyik kedvenc helyem a kiotói látogatásunk során. Sosem fogom elfelejteni a sok toriit, a kedves rókákat, a meg-megbújó kis forrásokat és azt, ahogyan egy kedves bácsi megáldotta a hegyen vett ereklyémet.

Bal oldal: Jaszaka-szentély kívülről és belülről, középen és jobb lent: Fusimi Inari-nagyszentély, alatta: takoyaki, amit a Fusimi Inari előtt előtti forgatagból szereztünk be, jobb fent: kis kávézó Kiotóban

Ezután a Tō-ji templom és környéke következett, amit a Heian-korszak elején emeltek. A templom a mára megszűnt testvértemplomával, a Saijival együtt a város déli bejáratát szegélyezte, és a főváros őrtemplomaként szolgált. Később a japán buddhizmus Shingon ágának alapítója, aki a templom főpapja is lett, további épületeket is hozzáadott, amik ma egy bájos japánkert mellett fekszenek. Az épületegyüttes részei a Kondo Hall és a Kodo Hall is. A csarnokokban buddhák, bodhiszattvák és különféle őrzők szobrait tekinthetjük meg. A Kondóval és Kodóval szemben pedig ott magasodik az 57 méteres, ötemeletes Tō-ji pagoda. Ez Japán legmagasabb fa pagodája, a város egyik szimbóluma. Földszintje alkalmanként nyitva áll a nagyközönség előtt, és négy kisebb Buddha-szobornak ad otthont.

A napunk a Ninenzaka utcán ért véget. Ez egy ősi, 150 méteres macskaköves utca. Gésákkal, hagyományőrző épületekkel, autentikus éttermekkel csábít ez a környék, a háttérben pedig a Ryōzen Kannon templom magasodik. Ez egy háborús emlékmű, ami a csendes-óceáni háború áldozatainak állít emléket. Az előtte álló 24 méter magas Bodhisattva Avalokiteśvara szobrát Hirosuke Ishikawa építette és 1955-től nyilvános. (Sajnos mi csak a tetejét láthattuk).

Ilyen az, amikor egy nap fárasztó, de minden megtett lépést, meleget, páratartalmat pótolnak a lebilincselően szép épületek és történetek.

Bal fent és középen: Tō-ji és környéke, bal lent: Ninenzaka utca, középen lent: taiyaki (hal formájú péksüti, amit Meidzsi-korban készítettek előszőr), jobb fent: gésák a Ninenzaka utcán, alatta: Ryōzen Kannon templom teteje
Aranytemplom, Higasi Hongandzsi, Arasijama (Kiotó)

Másnap reggel biciklit béreltünk és elindultunk az Aranytemplom, vagyis a Kinkakudzsi felé. Ez elé még befért a Higasi Hongandzsi templom, ami a dzsódo sin buddhista szekta ótani ágának főtemploma. A Kinkakudzsi eléggé messze esik a városközponttól, ezért lehetőségünk volt átszelni a várost és megtapasztalni, hogyan élnek, közlekednek az emberek a nyüzsgő, turistás centrumtól távolabb. Persze, a Kinkakudzsihoz érve ismét hömpölygő tömeg várt, de mivel ez a templom egy viszonylag nagy területen van, nem egymás tarkójába lihegtünk. A Kinkakudzsi a zen buddhizmus templomkomplexuma, amelynek csupán a főépülete a Kinkaku, vagyis az Aranypavilon. A 12. századi arisztokratanyaralóból a 3. Asikaga sógun kívánságára alakították palotává, majd templommá a 14. század végén.

Elmélyült sétánkat követően ismét biciklire ültünk és az Arasijamában lévő bambuszligetet lőttünk be következő célpontnak, ami talán Kiotó legforgalmasabb negyede.

Az Arasijama egyben a Kacura folyó mentén lévő hegyre is utal, az előtte húzódó Togecukjó hídról a kilátás festői. A bambuszligetet kb. 200 méter hosszú sétálóúton át lehet megnézni, az út a Tenrjúdzsi templomot és az Okoucsi Szanszo kertet köti össze. A környék számos további fontos látnivalóval, jelentős templommal rendelkezik, érdemes bebarangolni gyalogosan.

Bal fent: Kiotó egyik utcáján (egy vallási tárgyakat kínáló üzlet előtt), bal lent: bambuszliget, középen: Kinkakudzsi, alatta: bérelt bicikli, jobb oldal: kert a bambuszliget mellett

Kiotói tripünk a végéhez közeledett, de mielőtt újra vonatra szálltunk volna, hogy elérjük Oszakát, benéztünk a Nishiki Marketre. Már 782-ben is piacként működött, az évszázadok során pedig egy sokszínű vásárrá fejlődött. Gyümölcsök, zöldségek, halfélék, készételek, ruházat, szárazélelmiszer, szuvenír – itt kb. minden beszerezhető, ezért tökéletes kicheckoló program.

Kaja- és piamámor a Nishiki Marketen
Dotonbori, Namba Jaszaka-szentély, America Mura, Cútenkaku torony, Oszakai várkastély (Oszaka)

Shinkansennel Kiotóból Oszaka mindössze negyedóra alatt elérhető – mire letesszük a táskánkat, helyet foglalunk a vonaton, megisszuk a dobozos kávénkat vagy kibontjuk a snackünket, már állhatunk is fel, mert elértük a várost. A hotelszoba elfoglalása után a közeli convinience store-ban bevásároltunk, este pedig elindultunk felfedezni Dotonborit. Ez hagyományosan egy színházi negyed volt, teátralitását kétségkívül a mai napig őrzi. Egy helyi üzletember kiszélesítette a Dotonbori folyó partját a kereskedelmi lehetőségek növelésének reményében, így nyerte el mai képét.

Dotonbori napjainkban egy extravagáns szórakozónegyed villogó fényreklámokkal, helyi specialitásokat kínáló bárokkal és éttermekkel, üzletekkel. Az egész területet áthatja egyfajta retro-futurista hangulat, amely tökéletes a sztereotip japán nagyvárosi hangulatot kereső turisták számára.

A folyó két oldalán húzódó sétányon a híres Kani Douraku étterem is megtalálható, amelynek bejárata fölött egy hatalmas rák installáció mocorog. Dotonbori nem hivatalos kabalája pedig a Glico Man, egy nagy fényreklám, ami egy futó férfit ábrázol közvetlenül a Dotonbori híd felett. A hirdetőtáblát először 1935-ben állították fel egy japán élelmiszeripari vállalat reklámjaként. A fényorgiában tett kimerítő séta után következhetett a megérdemelt, hosszú alvás.

Másnap délelőtt ismét biciklire pattantunk és bevettük America Murát, aminek a története magáért beszél.

Az 1960-as években a területet Sumiyamachinak (szó szerint „szénboltvárosnak”) hívták, és főleg raktárakkal és fatelepekkel volt tele. Aztán egy 1969-es estén, egy fiatal belsőépítész, Mariko Higiri kint ült a helyi Sankaku Koen parkban egy doboz kávéval a kezében, és hirtelen bevillant neki valami. Nem lenne-e jó, gondolta, ha lenne egy olyan hely, ahol az emberek késő estig kávézhatnak?

Úgy döntött, hogy megnyitja saját kávézóját a parkkal szemben lévő épületben, és a Loop nevű kávézó gyorsan a fiatal művészek, tervezők és más kreatív emberek mekkája lett. Később elkezdték átalakítani a helyi raktárakat importált amerikai árukat kínáló üzletekké; különösen a Hawaiiról és Amerika nyugati partvidékéről származó szörfös divat volt népszerű, valamint a vintage ruhák, farmerek, pólók és lemezek. Az 1980-as évekre a terület elnyerte az Amerika Mura (szó szerint „Amerika városa”) vagy röviden csak Ame-mura nevet, és a fiatalok találkapontjaként hírneve a régión, sőt, Japánon túlra is kiterjedt. Ez az örökség a mai napig tetten érhető a környéken, de sajnos ottjártunkkor (délelőtt 10-11 környékén) még csak kevés üzlet volt nyitva, ugyanakkor a graffitikkel, plakátokkal, urban art elemekkel díszített utcák látványa, hangulata így is magával ragadó volt.

Bal oldalon és középen: Dotonbori, középen lent és jobb oldalon: America Mura

America Mura után a Namba Jaszaka-szentély volt napirenden. A szentély Namba védőistenségének ad otthont, és egy egykor virágzó buddhista templomegyüttes része, amely háborús légitámadások során leégett. Egy oroszlán alakú színpad miatt látványos igazán ez a helyszín. A porond 1975-ben épült, 12 méter magas és 7 méter mély.

A hatalmas oroszlánszájról úgy tartják, hogy elnyeli a gonosz szellemeket és szerencsét hoz, különösen azoknak, akik jól szeretnének boldogulni az iskolai és üzleti ügyekben. 

A Cútenkaku torony és környéke következett ezután. Shinsekai az a hely, ahol megtapasztalhatjuk a régi Oszakát, a Cútenkaku-torony pedig a terület meghatározó látványossága. A 100 méteres acéltorony mai mércével mérve nem tűnik különösen magasnak, de a helyiek a fejlődés és az innováció szimbólumaként tekintenek rá. A környék tele van üzletekkel, éttermekkel, szóval nehéz megállni, hogy az ember ne dobjon be egy-egy hűsítő sört egy kis streetfood társaságában. A sokadik korty után esett le számunkra, hogy biciklivel vagyunk (sic!). Aztán eltoltuk a szállásig (vagy mégsem?) A lényeg, ne igyatok, ha bármilyen járművet vezettek, se itthon, se Japánban!

Egy kis ejtő után megindultunk az Oszakai várkastélyhoz, ami nem kevesebb, mint 60 000 négyzetméteren terül el, ahol összesen 13 épület található. Nyilvánvalóan a legimpozánsabb ezek közül a maga csipkés tetőszerkezetével, lágy zöld és fehér színeivel a lombkoronák közül szelíden kiemelkedő várkastély. 1583-ban kezdték meg az építését, 1598-ra fejezték be, majd a csatározásokat követően Tokugava Hidekata sógun parancsot adott a kibővítésére, ujjáépítésére 1620-ban. Több mint 40 év múlva leégett, később felújították, majd a második világháború újabb károkat tett benne. Az 1990-es években nyerte el mai külsejét. A várkastély belső részén egyébként múzeum is található.

Jobb fent: sörözés a Cútenkaku környékén, alatta: Cútenkaku torony, középen: Oszakai várkastély, alatta: hibiszkusz az utcán, bal fent: matcha fagyi az Oszakai várkastélynál, alatta: Namba Jaszaka-szentély
Tenjinbashi-Suji bevásárlóutca, Umeda Sky Building, Nakanoshima rózsakert

Mélységek és magasságok, természetes és urbánus terek, múlt és jelen találkozása… Ezeken, és a múló időn kezdtünk merengeni Oszakában töltött második, egyben utolsó napunk reggelén. Elsőként a Tenjinbashi-Suji piacra szerettünk volna eljutni, ami Japán leghosszabb bevásárlóutcája a maga 2.5 kilométerével. Az eső ellenére elszántan indultunk megbarátkozni az oszakai metróval, és noha ez az ismerkedés nem volt kudarcmentes, eljutottunk a vágyott helyszínre. Lenyűgöző sokaság fogadott minket itt is. Öröm volt látni, hogy ez a piac a vintage és secondhand kedvelők helye is. Sikerült beszereznem egy vintage kimonót 2000 jenért, vettem kalligráfia kellékeket és egy többéves, hagyományos japán művészettel foglalkozó magazint is. 

Később az Umeda Sky Buildinget (Kuchu Teien Observatoryt) kerestük fel, ami egy különleges kivitelezésű, kéttornyú felhőkarcoló a belvárosban. 170 méteres magassága impozáns kilátást nyújt a városra. A magasban bámészkodás után jöhetett az illat- és színorgia a Nakanoshima rózsakertben. Sohasem láttam még ilyen rózsákat, gyönyörű volt az egész kert, háttérben a magas irodaépületekkel és az opálos fényű naplementével. A kert melletti bárból kikértünk pár sört és estig itt üldögéltünk azon mélázva, hogy maradni kéne még. Nagyon kéne maradni még… Nem maradtunk, másnap visszaindultunk Tokióba egy kisebb malőr után (a Shin-Osaka Station helyett az Osaka Stationre vitettük magunkat véletlen, ahonnan nem indulnak vonatok, szóval erre érdemes odafigyelni, mert mi lekéstük az előre foglalt járatunkat, de szerencsére a jegyünk másikra is érvényes volt lefoglalt ülőhely nélkül).

Tokióban az utolsó napunkat Aszakusza-beli sétálással, a Tokiói Nemzeti Múzeum meglátogatásával (ez az ország legrégebbi múzeuma, 1872-ben alapult és számos történelmi, művészeti kincset őríz), a híres-neves Don Quijote bevásárlóközpont bejárásával és egy esti lazuldával töltöttük Ameyoko-ban.

Ameyoko egy nyüzsgő piactér, ami a második világháború óta virágzik. A magasvasút alatt közvetlen helyezkedik el és feketepiacként indult. A környék jellegzetességei közé tartoznak a különleges aukciók, olcsó áruk, autentikus beülős helyek (ahol kötelező a szakézás!) és a sokféle édesség. A következő nap indultunk haza, elköszöntünk Japántól, majd egy 14+1 órás út után meg is érkeztünk Budapestre.

Bal fent: szakézás Ameyoko-ban, bal lent: sushi vacsora, középen: Ameyoko jellegzetes utcája, alatta: a Tenjinbashi-Suji piacon, jobb fent: Nakanoshima rózsakert, jobb lent: az Umeda Sky Building tetején
Köszönöm

Ez volt eddigi életem leghosszabb, legkimerítőbb, legtávolibb és legszebb utazási kalandja amellett, hogy okozott fejtörést és itt-ott csalódást is. Az utazás nekem kiszakadás, inspiráció, családi egyesülés, egyszer kulturális töltekezés, máskor a természettel való érintkezés lehetősége, önismeret, próbatétel, az ikigai keresése – egyben. Tisztában vagyok vele, hogy nem jutottunk el mindenhová, ahová szerettünk volna, és azzal is, hogy nagy szénlábnyoma volt az utazásunknak, amivel ahhoz a tömegturizmushoz járultunk hozzá, amit többször is említettem negatívumként ebben a visszaemlékezésben. Bízom azonban abban, hogy azáltal, hogy megismerünk és megismertetünk más kultúrákat, miközben azokkal lehetünk, akiket szeretünk, vagy akár önmagunk társaságában, egy jobb, barátságosabb, elfogadóbb világot építünk magunknak és közösségünknek, vagy legalábbis ehhez járulunk hozzá. Nem én, nem ti, hanem mi együtt. Hiszem, hogy erre egyre nagyobb szükségünk van ahhoz, hogy túléljünk. Egy szó, ami eszembe jut még, aztán pontot is teszek a cikk végére: köszönöm.

_

Felhasznált források: a meglátogatott helyszínek bemutatása során a kapott prospektusokat használtam forrásként, továbbá az alábbi portálokat: www.www.japan.travel, www.osakastation.com, www.travel.gaijinpot.com, www.wikipedia.org, www.japan-guide.com. A képek mindegyike saját tulajdon, felhasználásuk engedélyköteles.

Previous
Next