„Az erdőfürdőzés több mint egy séta. Az erdőfürdő egy, az érzékeket is bevonó teljes, mély elmerülés a természetben.  Az éber és tudatos vezetett relaxációs séta a természethez és a bennünk élő természeti lényhez való visszatérésen, az újra-kapcsolódáson keresztül vezet bennünket egy teljesebb, minőségibb élet felé. Segít megtalálni a helyed a világban, az élet körforgásában.” – mindezt Györffy Éva egészség- és életöröm mentor írja weboldalán. Évi megindító érzékenységgel avat be az erdővel való kapcsolatának alakulástörténetébe. az erdőfürdőzés és az erdőterápia élményébe, miközben húsbavágóan világít rá az ember és természet egyoldalú viszonyára…

Hogyan formálódott a természettel való kapcsolatod gyerekkorodtól kezdve, és mi az első élményed az erdővel kapcsolatban?

A leges-legelső erdőélményemre csak a szívemmel emlékszem: Mátraházán éltünk nagyjából 2-3 éves koromig, édesanyám ott dolgozott orvosként a tüdőszanatóriumban. Kisgyermekként nem nagyon emlékeztem másra az ottani világból, csak a kerek utcai lámpákra, meg a hosszú lámpákra, amelyeket az elköltözésünket követően keresgéltem az új utcákon. Ám amikor 8 éves koromban visszatértünk ide, megelevenedett számomra ez a világ: nem csak a kerek lámpák, de a sétány, az erdő, a ligetek… mind-mind otthonosak voltak, és így volt ez még hosszú évekig, amikor vissza-visszatértem.

Vannak még villanások bennem későbbi erdőkből: nagymamáék sárréti erdője a falu határában, ahol majdhogynem megérintettem egy őzet, mielőtt elfutott, és amelynek szélén álmomban először lovagoltam. Aztán ott vannak a Bükkben Nagymező és Csipkéskút erdei, ahol először túrázhattam életemben, és amelyekben járva először hallottam meg a téli csendet 20 évesen. Aztán ott voltak a farkasszigeti arborétumban tett csendes, magányos sétáim tizenévesen, amelyek során néha még énekeltem is (ma is megesik néha az erdőben, csak úgy túlcsordulok, vagy ilyesmi). Jöttek később az egyetemi éveim erdei Veszprém környékén, a Séd és a Cuha-völgye…

Tulajdonképpen rengeteg erdőt őrzök ma már a szívemben, de azt hiszem, a kapcsolat érzése talán azzal a legelső erdőséggel jött létre, és az volt a legmélyebb, még ha konkrét emlékeim nincsenek is.

Amikor néhány hónapja visszatértem oda egy céges erdőfürdősétát vezetni, mélyen megérintett a hajdani bükkös és fenyves hiányának látványa Mátrafüred környékén. Nem nagyon volt 3-6 méternél magasabb fa, cserjés lett a hűvös, mély bükkös rengeteg. Nincsenek rá szavak, a gyászra, szomorúságra. Nagyon meglepett.

Az erdőfürdő-vezető képzés, majd azt követően a módszer gyakorlása számomra megmutatta, hogy mindaz, amit addig csak szépnek tekintettem, az él és érez is. Egy rendszer, szervezet, aminek része, egyetlen összetett kis sejtje vagyok, amelyről a rendszer gondoskodik, és amelyet azután majd el is fogyaszt. Az erdőfürdőzés által elhallgatott bennem a 8 éves korom óta követeledző két kérdés: ki vagyok? Mi az élet? Nem azért hallgatott el, mert választ kaptam rá. Hanem azért, mert már nem érdekel. Minden rendben van.

Később úgy döntöttél, hogy ezzel komolyabban is szeretnél foglalkozni. Mi miatt kezdted el annyi év jógagyakorlás és zen meditációs tapasztalat után képezni magad az erdőterápiával összefüggésben?

Valójában éppen a meditáció és a jóga miatt merült fel bennem az igény erre. Miután édesanyám 60 évesen a Naszály-hegy lábához költözött, alkalmasint nála pihenve, minden nap kimentem a kertje végével szinte összeérő erdőbe. Arra figyeltem fel, hogy az eleinte zajos tudatom 20-30 perc után egyszer csak megáll, felemelem a tekintetemet, és megérkezem az erdőbe. Egyszer csak megláttam, meghallottam, megéreztem mindazt, ami van. Spontán lepett meg a „jelenlét”.

Néhány nap után ráébredtem, hogy ez mindig így van, amikor ki megyek (ma már tudom, hogy ezt a tudatállapot-változást egyébként a kutatási eredmények is alátámasztják), és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hogyan lehetne a természetben töltött időt a meditációs praxis támogatójává tenni. Először túravezető képzésre mentem el, és ott hallottam először az erdőfürdőzés fogalmáról, amelyet követően rákerestem, hogy vajon van-e erre szakképesítés, és jelentkeztem az legközelebbi írországi képzésre.

Te vagy Magyarország első Nádúr által képzett erdőterapeutája. Mesélj kicsit a tapasztalataidról és arról, hogy mit foglal magában ez az ismeretanyag!

Az írországi élményeim közül talán minden egyes pillanatot felsorolhatnék: a rókával való találkozásomat a legelső éjszakán, a kapcsolatot Glendalough csodálatos buja erdeivel, a tóparti élményeket.

Talán a legaranyosabb, ha elmesélem, hogy nem vittem én oda magammal semmit, ami egy rendes erdei sétához, vagy akár csak magához az írországi tartózkodáshoz szükséges: sem ülőkét a vizes földre, sem esőkabátot, de még csak egy hátizsákot sem. Semmit. Az utolsó pillanatban igényeltem ösztöndíjat, foglaltam repjegyet és szállást, nem olvastam el a tájékoztatókat. „Hisz úgyis csak meditálgatunk az erdőben!” – gondoltam. Szerencsére másnál volt tartalék, így engem is elláttak. Az első két napon akárhányszor elindultam valahová szabadon, a séta vezetőjének instrukciói szerint követve a saját hívásaimat, kíváncsiságomat, rendre valamilyen szemétkupacnál kötöttem ki. Megértettem a célzást: ha már így alakult, szedtem és vittem vissza szépen a szemetet.

Beletelt 2-3 napba, míg rájöttem, hogy ez valami sokkal több annál, mint egy kis szabadtéri jógázás, és hogy ez az egész nem rólam szól, meg az „én” meditációmról, hanem mindazokról a valódi, élő, érző, lélegző lényekről is, akikkel az erdőben valódi kapcsolatot hozhatok létre.

Csak a három hónapos mentorált gyakorlat végére tudtam, éreztem át igazán, hogy mit jelent partnerségben dolgozni az erdővel, mit jelent a kölcsönösség, és talán még hónapokba tellett, míg megtanultam, mi a szeretet. Mind azt hisszük, hogy tudjuk, mi az. Én is azt hittem. Ahogyan azt is gondoltam, hogy jajj, én mindent tudok, hiszen már meditálok és jógázom és túrázom évtizedek óta.

Nem tudtam én semmit. Most sem tudok, de legalább már néha dereng valami. Olyankor hálás vagyok. Mindemellett pedig egy működő technikát, valódi know-howt is kaptam, ami által ezeket az élményeket, tapasztalatokat mások felé is képessé válhatok közvetíteni, anélkül, hogy bármilyen tanításnak tudorává avanzsálnám magam. Az erdőfürdőzés útja is hosszú és rögös, mint minden út. De számomra még így is ez volt a leggyorsabb, leginkább átütő erejű és legtisztább, hiszen a mesteremmé maga az élővilág vált, a természet, amelynek része vagyok. És ez nem függ semmilyen hitrendszertől, önmagamon és a saját hiedelmeimen kívül nem korlátozza semmi, ami emberi.

Legutóbb a „Tavaszi illatpiknik” nevű foglalkozáson vehettek részt az érdeklődők. Milyen időközönként szervezel ilyen különféle tematikájú programokat és mi inspirálja ezeket?

Tematikus erdőfürdőket havonta tartok, kivéve a nyári időszakot, amikor teliholdas éjszakai erdőfürdőket is vezetek, és a decemberi-januári ünnepkörhöz kötődő időszakot. Ilyenkor ünnepeljük a téli napfordulót, rendezhetjük az évet, és indíthatjuk az új évet is erdőfürdőzéssel. És a nyárutó meg a szeptember is nagyon gazdag: mindig van 2-3 sétányi inspirációm olyankor.

Van egy évkör, amely alapján a séták ismétlődnek, de az erdő, a helyszín változhat, és bizony, ha ugyanoda mennénk is vissza, akkor is mást találnánk. Nem kell megújulnia ennek. Az erdő úgyis megújul.

Viszont előfordul, hogy inspirációra találok a természetben, vagy a résztvevőim adnak új ötletet, amelyet vágyom megvalósítani. Így született meg például a Galagonyaizzás erdőfürdő is: valaki eszembe jutatta a verset, és megihletett a téma. Bármikor megtörténhet, hogy egy új téma születik a természetet járva.

Ha jól tudom, az álmod egy olyan elvonulási központ létrehozása a természetben, ahová szabadon ellátogathatnak mindazok, akik megnyugvást, válaszokat vagy gyógyulást keresnek. Hol tart most ez a projekt?

Bevallom, az álmaimat, miután megfogalmaztam, el szoktam engedni egy kicsit. Hagyom, hogy formálódjon körülöttük a világ, és változzon maga az álom is. Még nem tudom, ez hogyan fog megvalósulni: én hozom létre, vagy odamegyek egybe, vagy talán létrehozza más… Most egyelőre sétákat vezetek. Ha jobban megnézem, végülis részben már megvalósult ez az álmom: a lakás, amelyben élek, bár Budán van, mindössze 10 perc sétára található az erdőtől, és egy jóga- és workshop termet is üzemeltetek benne. Talán csak annyi hiányzik, hogy elvonulásokat szervezzek ide, de az is lehet, hogy jó ez így.

A korábban megálmodott kép még várat magára. Mindenképpen szeretnék erdőben meghalni, annak részeként köszönni el attól, ami bennem anyag, és hálával adni vissza, amit a természettől kaptam erre a Föld szempontjában rövidke időre.

De talán egy kicsit minden a természet, így meglehet, hogy az is mindegy, hol öregszem és halok meg.

Ember és természet viszonya – milyen tendenciákat látsz e kapcsolat formálódásával és az emberek tudatossági szintjének alakulásával összefüggésben itthon és külföldön?

Az emberiség történelmének hajnalán, amikor rájöttünk, hogy meg tudjuk változtatni a környezetünket, hatni tudunk rá, az ember azt gondolta, hogy akkor ő uralja a természetet és jobb annál, és a természet dolga, hogy kielégítse az ember igényeit, minden az emberért van. Ha ez egy emberi kapcsolatban jelenne meg, azt mondanánk, hogy ez egy nagyon énközpontú, narcisztikus hozzáállás. A természetvilág az ember számára csak dekoráció, eszköz. Afféle NPC (Non-playing charater).

Az emberiségnek ez a megkérdőjelezhetetlenül használó, bántalmazó és lekezelő viszonya más élőlényekhez, a természethez, a Földhöz, az ökoszisztémához mérhetetlen pusztulást hozott: rossz vezetője, „koronája” voltunk a teremtésnek. Olyan, aki nem szolgálja a „népét”, hanem uzsorás módon visszaél hatalmával. Ráksejt, aki feléli a gazdatestet. Csak mostanában kezdjük észrevenni, amikor talán már túl késő, hogy a döntéseink, tetteink, elkerülhetetlenül visszahatnak ránk.

A természetvilág állapota és a tetteink ma már bennünket is mérgeznek.

Az erdőfürdőzés – bár eredendően ugye egy közérzetjavító módszerről beszélünk – áldásos stresszoldó és immunerősítő, preventív hatásain túl ad még valamit, amelyről talán ritkábban beszélünk. Egy erdőfürdőző számára az, ami korábban csak „környezet” volt, díszlet, élővé válik, amikor sikerül valódi kapcsolatot teremteni. És akivel ez megtörténik, az megtanulhat talán tényleg szeretni és nem bánt többet, hanem vigyáz arra, amit szeret, és törődik azzal. És akkor többé már nincsenek NPC-k, minden élővé válik.

A táltos hagyományban van egy mondat, afféle köszöntés: „minden a rokonom”. Hát ilyen…

Szerző: Zahorján Ivett, Máté Vanda