Már több mint egy hete hazatértünk Miamiból, de még mindig nehezen találok vissza a mindennapjaimhoz itt Budapesten. Annyi minden jár a fejemben, hogy jelenleg fogalmam sincs arról, hogy ebből a cikkből kikerekedik-e egy értelmes gondolatfolyam, és ki tudom-e fejezni azt, amit érzek ezzel az utazással és eleve az utazással kapcsolatban. Meglátjuk.

Szóval az úgy volt, hogy tavaly azt terveztük – állandó útitársammal, a tesómmal –, hogy visszatérünk New Yorkba, bepótolni a 2019-ben kihagyott felfedezni valókat. Az az utazás végül nem jött össze, így a kapott voucher birtokában elkezdtünk agyalni, merre lenne jó menni. Év elején szerettük volna lebonyolítani a tripet, és nyugati irányba nézelődtünk. Ekkor jött a képbe Miami…

Sok-sok óra repülés és egy londoni átszállás után az esti órákban érkeztünk meg a párás, meleg Miamiba. A reptér előtti káoszból az Uber sofőrünk mentett ki, aki egyenesen a kertvárosi, AirBnB-n foglalt apartmanunkig vitt minket. Ekkor már több mint 24 órája voltunk fent. Aztán pár óra alvás és a helyi városi wifi (Xfinity) beszerzése után másnap fejest ugrottunk abba, amit én úgy hívok: óvatos hedonizmus. Ez nem más, mint a dolgok éber, tudatos befogadása úgy, hogy közben teljes mértékben átadjuk magunkat mindannak, ami ránk vár.

Aha, de miért pont Miami?

Noha Miami egy amerikai nagyváros, nem úgy kell elképzelni, mint New Yorkot – egy álmos, lelassult, tipikus déli hely, ahol az emberek tényleg jól akarják érezni magukat, de csak délelőtt 11-től. A luxusszállodák és a milliárdosok villái mellett az ottani középosztály visszafogottabb, csendesebb életmódja is tetten érhető, ha elhagyjuk Miami Beach-et és kicsit beljebb megyünk a Downtownból, valamint a szegényebb lakónegyedek is felfedik arcukat.

Drága, giccses, harsány, felszínes, rongyrázós – sokak fejében így él a dél-floridai város, amit a tagadhatatlanul impozáns óceánpart, az óriási felhőkarcolók, a luxusautók, a pörgős éjszakai élet és annak minden velejárója kereteznek. Bevallom, nekem is ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban, de ha már összejött, gondoltam, nyomjuk meg, hadd szóljon!

Miami Beach-csel kezdtük, és persze nem csalódtunk. A legendás, 16 km-es óceánpart hozza azt, amit a filmekből, sorozatokból ismerünk, és erre persze a valóság jócskán rá is tromfol: az Art Déco negyed pasztelles báját a végtelen kékség „tükrözi vissza”, a több évtizedes szállók felé nőtt pálmafák alatt pedig csak lopva lehet árnyékot lelni. Sokféle étterem, bár, kávézó csábítja azokat, akik a város legdrágább részén szeretnék jól érezni magukat. Tényleg olyan az egész, mint egy mozgalmas film, amit – kis túlzással – az egész évben nézni tudtunk volna. 

A Citi Bike-ot igénybe véve (a dokkolók mellett, a helyszínen bankkártyával is lehet fizetni) South Beach-ről Mid Beach-re, majd North Beach-re tekertünk, ahol több „hagyományos” üzlet, kisbolt, street foodos található, jóval megfizethetőbb áron.  

Akit vonz a luxus, a Biscayne-öbölben sétahajóval meglesheti Antonio Banderas, Puff Daddy, Gloria Estefan, Shakira, Cher, Matt Damon, Ricky Martin, Jennifer Lopez, valamint neves üzletemberek villát és a kisebb szigeteket. A hajóról páratlan kilátást nyílik a belváros felhőharcolóira és a kikötőre.

 

Fiestával dicsérd a napot

Ami különösen szimpatikussá tette a várost – már az odautazásunk előtt is – az az, hogy közel van Dél-Amerikához és a Karibi-térséghez, így sok ponton kapcsolódik e kultúrkörökhöz. Ezeknek az etnikai, vallási, kulturális közösségeknek a tagjai jóllehet, egy jobb élet reményében hagyták el hazájukat, majd honosították meg hagyományaikat, szokásaikat a határaikon túl is. Mindennek köszönhetően Miami egy izgalmas, sokszínű olvasztótégellyé vált.

Ha latin-amerikai, azon belül is kubai vibe, akkor Little Havana. Ezt a negyedet vétek lenne kihagyni azoknak, akik szeretnének egy nagy kanállal merni Miami autentikus déli hangulatából. Little Havanában élnek hondurasiak, nicaraguaiak és más Közép-Amerikából és a Karib-térségből érkezettek is. Arról, hogy milyen a városrész egy átlagos hétköznapon, személyes tapasztalatunk nincs, hiszen ottjártunkkor zajlott az USA legnagyobb latin-amerikai fesztiválja, a Calle Ocho. A kávézókkal, éttermekkel, cukrászdákkal, szalonokkal, zenei klubokkal telepakolt főutca ilyenkor egy óriási fiesta helyszíne lesz – élő zene, street food, rengeteg ember és egy vérbő latin-amerikai karnevál képe fogadja az odalátogatókat. Percekig megszólalni sem tudtunk, jóleső kultúrsokk úrrá lett rajtunk; csak figyeltünk, mosolyogtunk és igyekeztünk teljesen átszellemülni, hogy nehogy lemaradjunk erről a tényleg nem mindennapi élményről…

A déli életérzésből Little Havanában kaptunk a legtöbbet, bár a latin-amerikaiakkal való együttélés nyomai mindenhol jelen vannak a városban, ahogy a karibi diaszpóráé is. Ha azonban még inkább szeretnénk elmerülni a karibi stílben és a spanyol hagyaték esszenciáiban, érdemes kicsit „lejjebb” vonulnunk, egyenesen Key Westig, ami mindössze 151 km-re van Kubától.

Egy bájos, nagy verandás házakkal, apró üzletekkel, egzotikus növényekkel, chilles romkocsmákkal és hangulatos vendéglőkkel, valamint mesés óceánparttal szegélyezett szigetről van szó, amibe Tennessee Williams és Ernest Hemingway is beleszeretett. 

Ez a paradicsomi kis üdülőhely olyan 3,5-4 órányira van Miamitól. Mi autóbérlés helyett egy GetYourGuide-on foglalt buszos tripen vettünk részt, így jutottunk el a szigetig. Azt leszámítva, hogy biztonságban odaértünk, majd vissza Miamiba, sok jót nem tudok elmondani erről az útról – a busz kényelmetlen volt (keskeny ülések, indokolatlan légkondizás este is, lapos gumi miatt az út második felében lassabb haladás stb). Nem beszélve arról, hogy majdnem egész úton igyekeztek ránk tukmálni a partnercégek szolgáltatásait. És hát összességében – a mi meglátásaink, igényeink alapján – Key Westre nem elég pár óra, visszagondolva örültünk volna még egy-két teljes napnak a szigeten.

Key West az a hely, ahol életem főművét írva szívesen eltölteném öreg napjaimat – gyakran járnék a Schooner Wharf Barba Strawberry Prosecco Martinit vagy Key West Sunset Ale-t szürcsölgetni, finom grillkajákat enni, majd kiruccannék biciklivel a partra, aztán a verandámon üldögélnék, és elmerengenék az életen újra és újra. Na, ja.

Művészet, meg amit akartok

A Pérez Art Museum Miami egy művészeti múzeum, aminek fókuszpontjában a 20. századi és kortárs művészet, valamint az Atlantic Rim kultúrái állnak; találhatunk itt alkotásokat Amerikából, Nyugat-Európából és Afrikából egyaránt. Februárban nyílt meg Yayoi Kusama „Love is Calling” kiállítása a Pérezben, de többszöri próbálkozásra sem sikerült megnéznünk. A múzeum hiába próbálkozott a sávos beosztásokkal, egyszerűen túl sokan érdeklődnek a japán művész tárlata iránt, így mindig teltházba futottunk. A Péreznek láthatóan nagy falatnak bizonyult Kusama…

Persze, rajta kívül is voltak izgalmas művészeti törekvések az intézményben, különösen a latin-amerikai és a karibi alkotóktól. Például láthattunk Leandro Erlich argentin konceptuális művész mintegy 60 alkotást felvonultató és két évtizedet felölelő tárlatát, a „Leandro Erlich: Liminal”-t.  

Jobb fent: Firelei Báez: Bloodlines (részlet), bal lent: Leonardo Eirlich: The Classroom & The View, jobb lent: George Segal: Abraham’s Farewell to Ishmael

És ha már kortárs művészet, az ingyenesen látogatható Institute of Contemporary Art Miami is megér egy misét. Ez a Design Districtben található, ami köztéri szobrairól, izgalmas építészeti megoldásairól, sztárséfeket alkalmazó éttermeiről, luxusüzleteiről híres. Visszatérve a múzeumra, ahogy a weboldalán is olvasható, a kiállításain, programjain, illetve állandó gyűjteményén keresztül fő célja, hogy nemzetközi platformot biztosítson a helyi, feltörekvő és alulértékelt művészek munkáinak.

Kiemelkedő az épp futó „Hervé Télémaque: 1959–1964” című tárlat, amely a művész első öt évére ad mély rálátást, valamint a „Michel Majerus: Progressive Aesthetics” kiállítás, ami a kapitalizmus és a kulturális imperializmus gazdag és változatos interpretációinak áttekintését végzi a művész látásmódján át.

Bal fent: Allora & Calzadilla: The Camels Hump and the Ironing Board, jobb fent: Hervé Télémaque: Étagére (pour une carte du tendre), jobb lent: Michel Majerus: Pornography Needs You

Kilépve a Design District csillogásából, onnan 1-2 kilométerre találjuk a graffitikkel tarkított, kiállítótermekkel, galériákkal, laza vendéglátóhelyekkel, kézműves sörfőzdékkel tűzdelt Wynwood negyedet és a Wynwood Walls-t, ami nem más, mint egy szabadtéri graffiti múzeum. Az underground kultúra érintése és a hanyag elegancia miatt ez lett az egyik, ha nem a leginkább kedvelt városrészem Miamiban. A Little Haiti mellett elhelyezkedő területnek gazdag történelme van, egy ipari negyedből fejlődött ki, majd a gangek uralták. És noha észlelhetők még bandatevékenységek, valamint az elszegényedés, szerhasználat jelei is láthatóak, van egy sajátos hangulata, amit mindenképpen érdemes megtapasztalni.

Zöld, zöld, zöld

Miami belvárosa amolyan betondzsungel – felhőkarcolókkal, rengeteg autóval, sőt, minirobotokkal, amelyek afféle futárokként funkcionálnak (igen, tényleg!). A város igyekszik fejleszteni a tömegközlekedési rendszerét is, de egyelőre az elég esetlegesen működik. Menetrendeket nem is nagyon találtunk a buszmegállókban, így, ha szerencsénk volt, pont jött egy busz, amelyik oda ment, ahová mi szerettünk volna eljutni, ha pedig nem, akkor vártunk… Vártunk. És vártunk. A városnak van metrószerű tömegközlekedési formája is, ezt mi nem használtuk. Szóval bizonyos útvonalakon jó ötlet buszra szállni, a többi esetre pedig ott az Uber, vagy a sokkal gazdaságosabb Lyft.

A sofőrök barátságosak, bár sokan csak spanyolul tudnak. Aki angolul is beszél, azzal jót társalogtunk például arról, hogy a Miamiban élők mennyire nem szeretik a pörgős New Yorkot, hogy Wynwoodban a graffitik vonzották be a turistákat, ami visszafogta a bandák uralmát a rendőrség közbelépése miatt, hogy vannak férfiak, akik szeretik elhúzni a romantikus online társalgásokat azzal, hogy kéretik magukat, vagy, hogy melyek a legjobb kubai vagy mexikói kajáldák a környéken stb.

Hogy innen hogyan fogok áttérni Miami gazdag növényvilágára, nem tudom, de a lényeg, hogy azt is megszerettük ebben a városban, hogy minden, még a Downtown Area is, telis-tele van pálmafákkal és különböző egzotikus növényfajokkal. Sőt, az apartmanunk környékén sok gyíkkal, mókussal és kakassal (!) találkoztunk.

De, ami számunkra az egyik „legvadabb” és legemlékezetesebb (helyi faunával kapcsolatos) élmény volt az utazás alatt, az a mintegy 6 ezer négyzetkilométer területű Everglades Nemzeti Parkban látott vadon élő aligátor volt. Mi az Everglades Holiday Park nevű létesítménybe érkeztünk, szintén busszal és szintén a GetYourGuide-on foglalt trip keretében. Ez egy jóval kényelmesebb és szervezettebb út volt. Első körben az airboatozáshoz álltunk sorba (az airboat egy sima aljú, fémtestű, légcsavaros meghajtású csónak – ezzel a legkönnyebb bejárni a sekély vizenyős terület egy részét). Ezután volt egy úgynevezett wild life show is és baby aligátorral is lehetett fotózkodni. Ezeknél a programoknál a nagyüzemi turizmus elevenedett meg előttünk, ugyanakkor ahhoz, hogy a veszélyeztetett világörökségi helyszínként számontartott Nemzeti Park érzékeny ökoszisztémája fennmaradjon, támogatásra van szükség, a gyűjtések a hasonló programokon folynak.

Az Everglades-ben aligátor mentés is zajlik – azokat a példányokat, amelyek lakott területeken tűnnek fel, alapesetben elaltatnák, de az Everglades és a Gator Boys munkája révén megmenekülnek és élhetnek tovább, igaz, fogságban.

Záró gondolatok

Létezik egy olyan jelenség, amit úgy hívnak: „utazók bűntudata”. Korábban hallottam már róla, de csak most olvastam utána jobban.

Nos, ez elsőre elég „first world problem”-nek tűnik, de manapság egyre több dolgot bélyegzünk annak, majd hagyjuk elsikkadni, pedig szerintem érdemes a hasonlókról beszélni. Persze lehet, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy elindítsam/folytassam az erről szóló párbeszédet, az utazással vagy utaztatással hivatásszerűen foglalkozók valószínűleg többet és hitelesebben tudnak az ilyesmiről beszélni. Az utazók bűntudatát ugyanakkor bárki érezheti; a digitális nomádok és azok is, akik évi kétszer utaznak.

Az infláció, az ingatag politikai helyzet, a háborúk, a járványok, a természeti katasztrófák, a klímaválság és a személyes krízisek közepette az emberben felmerülnek bizonyos kérdések. Helyénvaló-e utazni ilyenkor? És ha már úgy döntöttem, lesz-e elengedő időm, lehetőségem arra, hogy felfedezzem az adott helyet A-Z-ig? Milyen hatásom lesz a helyi közösségekre és a természeti környezetre? Mi lenne, ha az utazásra szánt pénzt inkább félretenném? Mit éreznek az utazásom alatt a hozzátartozóim, barátaim, akiket „otthon hagytam”? 

Azt gondolom, fontos, hogy felismerjük, hogy attól még, hogy lehetőségünk van utazni, még érezhetünk bűntudatot ezzel kapcsolatban. Ezzel együtt elgondolkodtam a fenti kérdéseken és a következőkre jutottam: én választottam azt, hogy utazásra költöm a pénzemet, aminek következményeivel szembe kell/tudok nézni (kevesebb megtakarítás és anyagi kitettség a válságosabb időszakokban, továbbá adott esetben több adakozás, önkéntes munka az egyensúly fenntartása érdekében). Az utazást, bárhová megyek is, igyekszem mindig alaposan megtervezni, hogy legyen időm, energiám felfedezni annyi dolgot, amennyit csak tudok. Ugyanakkor előfordul, hogy az útiterv módosul – hagyni kell alkalmat az improvizálásra is, mert sokszor ezek adják a legemlékezetesebb élményeket. Környezetvédelmi szempontból számos praktikus dolgot lehet tenni annak érdekében, hogy még fenntarthatóbb legyen az utazás – a szálláshely kiválasztásától kezdve a közlekedési módokon át az étkezésig. Igyekszem támogatni a helyi kereskedőket, szolgáltatókat, közösségeket, és próbálok minél teljesebb képet adni az itthon maradottaknak arról, hogy miket élek át kint, amennyiben úgy érzem, erre igényük van. Érdemes felkészülni arra, hogy ezek közül egyik vagy másik nem mindig jön össze – ezzel így vagy úgy, de együtt kell tudni élni.

Helyi dolgok Miamiból és Key Westből

Voltak, vannak bennem ellenérzések, de összességében a magam nevében kijelenthetem, hogy sokkal többet kaptam Miamitól, mint amennyit vártam tőle.

Azok a dolgok, amelyek ma meghatározzák jelenünk valóságát, sokszor nagyon frusztrálóak és nyomasztóak, de éppen ezért fontos, hogy legyünk hálásak azért, hogy legalább pár napra kiszakadhatunk és fellélegezhetünk. Ha pedig egy ilyen sokszínű, felfedezésre váró szubtrópusi nagyváros adja ehhez a hátteret… Hát köszönöm, elfogadom.

Ui.: Miami egyébként nem engedett el könnyen minket – a British Airways az indulás előtt pár órával törölte a járatunkat, így kaptunk plusz két napot. Szép volt, jó volt, de várjuk a refundot. A nyárnak vége, jöhet a tavasz.

Szerző: Zahorján Ivett

Previous
Next