A Rebellive interjúsorozatéban olyan fiatalokkal beszélgetek, akik kiemelkedő tehetségüknek, szorgalmuknak, kitartásuknak köszönhetően már egész korán sikereket értek el, és ezzel, illetve folyamatos tudásszomjukkal másokat is inspirálnak. Lengyel Emese és Lengyel Zsanett a kultúratudományok elkötelezettjeként itthon és külföldön egyaránt eredményesek tudtak lenni, így első körben őket kérdeztem többek között a tudományok iránti szenvedélyük gyökeréről és arról, hogy szerintük hogyan lehetne a fiatalokat tanulásra ösztönözni.

Fiatal korotok ellenére igen sokrétű tudással, képzettséggel rendelkeznek. Gondolom, az általános vagy középiskolában is jó eredményeitek voltak, de konkrétan honnan ered az ismeretszerzés, a tanulás és a tudományok iránti szenvedélyetek?

Emese: Egészen kicsi korunktól kezdve az otthonunk volt az a biztonságos közeg, ahol a véleményünket, a terveinket szabadon megoszthattuk. Szárnyalt a kreativitásunk, például telefonos műsort rendeztünk, de volt olyan is, hogy zenés darabot vittünk színre a konyhánkban. A tanulással valóban nem volt különösebb problémánk. Általános iskolában és a gimnáziumban is találkoztunk olyan pedagógusokkal, akik szívvel-lélekkel tanítottak, s nemcsak a diákok felzárkóztatására fordítottak sok energiát, hanem a tehetséggondozásra is. Azt elég hamar tudtam, hogy valamilyen formában az operettel, a zenés színházzal szeretnék foglalkozni itthon és külföldön. Magam sem gondoltam, hogy a tudományos munkában ennyi örömömet fogom lelni, de szinte az első tanulmányomtól – nevezzük inkább próbálkozásnak – egyértelművé vált, hogy ez a másik szerelem, s szerencsére az oktatók is alkalmasnak találtak arra, hogy a pályámat segítsék a szakmai útmutatásukkal. Hetedik éve – kisebb megszakításokat leszámítva – nincs olyan nap, hogy ne foglalkoznék kutatással. Azt gondolom, hogy kell a család, az intézmények, illetve egy mentor vagy konzulens támogatása, de a legfontosabb, hogy te mint fiatal felnőtt elköteleződj és kitarts a témád, illetve a célod mellett.

Zsanett: Emese már válaszolt helyettem is, már ami a tudás iránti szenvedélyt illeti. Elég korán felismertem, hogy kultúratudománnyal szeretnék foglalkozni. Mindig vonzott a kortárs képzőművészet, a színház, a technológia és az eltérő területek összekapcsolódása. Szabadidőmben leginkább egyedül, a gondolataimba merülve szerettem és szeretek a mai napig színházba, múzeumba vagy galériába járni. De volt olyan nyár is, amit a saját szobámban töltöttem olvasással, alig lehetett kimozdítani. Az is szuper volt, hogy a családi könyvespolcról nagyon vegyes témában tudtam olvasmányt választani, így nem csak a szépirodalom felé fordult érdeklődésem. Emese pedig említette a színházcsinálást: gyermekként nagyon élveztem látott előadások amatőr, a négy fal közötti újrarendezését. Szerettünk alkotni és ebben maximálisan hagytak bennünket szárnyalni. A mai napig bennem van a gondolat, hogy örömmel tanulnék rendezést.

Felsorolni is nehéz, mennyi mindenbe ástátok bele magatokat az elmúlt években. Segítsetek, hol és mit tanultatok, továbbá milyen tevékenységeket végeztetek ezek után/mellett?

Emese: Kommunikáció- és médiatudomány alapszakon kezdtem el a néprajz szak irányába nyitni, így az első mesterképésemet már ott végeztem el. Mindez a Debreceni Egyetemen történt, ahol most már doktori hallgató vagyok. Párhuzamosan kétféléves szakirányú továbbképzésekre is beiratkoztam két budapesti egyetemre, így volt olyan félévem, amikor egyszerre négy felsőoktatási intézményen volt aktív hallgatói jogviszonyom. Ha nincs online oktatás – egyébként ezért is mertem bevállalni –, akkor ezt lehetetlen lett volna abszolválni. Nem mondom, hogy minden elsőre zökkenőmentesen ment, voltak kritikus pillanatok, de én vállaltam és sokat tanultam közben a saját határaimról is. Megemlíteném még a Budapesti Metropolitan Egyetem design- és művészetmenedzsment MA szakját, amit levelező képzésben, hobbiként kezdtünk el, s idén nyáron diplomázunk. Színházi szakíróként, kulturális újságíróként is dolgozom a kutatás mellett.

Zsanett: Szintén Debrecenben, kommunikáció-és médiatudomány alapszakon kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat, ami megfelelő elméleti és mondhatni interdiszciplináris táptalajt biztosított számomra. Nagy hatással volt rám Keszeg Anna oktatói szemlélete és bizalma. Aktív résztvevője voltam szakkollégiumoknak és egyéb programoknak, mint az első Debreceni Divatfesztivál szervezése. Ezt követően a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designelmélet mesterszakára nyertem felvételt, közben pedig már tapasztalatot szereztem a designmenedzsment területen. A kutatás, a tudományos munka viszont mindig része volt az életemnek, de Emeséjének is. Ez év június és júliusában két egyetemen diplomázom: mediátor és design-és művészetmenedzseri képesítést kapok. A művészet menedzseri projekteken túl mindig részt veszek kisebb kutatási projektekben, melyek akár a korábbi diszciplínákon kívül esnek. Foglalkozom mellékprojektenként menedzsmenttel is. Az elmúlt félévekben korábbi doktori iskolámban kipróbálhattam az oktatást, amit szintén testhezálló feladatnak éreztem és örültem a sok-sok pozitív visszajelzésnek, ami további lendületet adott.

Doktori tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen végzem, témavezetőm Dr. habil. Kálai Sándor. Inspiráló, szeretetteljes közeg vesz körül. Azt hiszem, hogy ez nagyon fontos, hogy haladni és fejlődni tudjak. Ezért nagyon hálás vagyok. Azt szintén jóleső érzés, hogy azok a közegek, amelyekben mozgok, elfogadják és bátorítják a sokrétű ismeretszerzést. Májusban például ösztöndíjjal az izlandi i8 Gallery vendégszeretetét élveztem Reykjavíkban és távolról kapcsolódtam be a hazai feladatokba, s azok elvégzésébe.

Pár éve láttam egy plakátot az aluljáróban, egy irodalmi eseményt hirdetett. Hat férfi és egy nő szerepelt rajta. Akkor az jutott eszembe, hogy a nők láthatósága a kulturális és tudományos színtéren (illetve azon túl) továbbra is csekély. Ti tapasztaltatok már helytelen bánásmódot, lekicsinylést vagy „levegőnek nézést” csak azért, mert fiatal nők vagytok ezen a pályán?

Emese: Nehéz erről a témáról úgy beszélni, hogy rögtön ne válj a támadások célpontjává, hiszen mindenki más-más tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. Azt szoktam mondani, hogy a tudománynak nincs neme, legalábbis papírforma szerint, elméletben. A valóságban azonban már egészen más a helyzet, sőt, szinte tudományterületenként eltérő a női és férfi kutatók aránya. Nem mondom, hogy nem éltem még meg azt soha hátrányként a tudományos szférában, hogy nő vagyok. Ám a nő nővel és a férfi férfival is tud lekicsinylően beszélni, erre is láttam már számos példát. Ugyanakkor, jó lenne, ha erről bátran tudnánk beszélni, mert van olyan intézmény, ahol ez már rég nem aktuális, de bizony létezik olyan is, ahol a következő generáció újratermeli ezeket a viselkedési mintázatokat.

Zsanett: Személy szerint nem tapasztaltam más bánásmódot a tudományos területen, azért, mert fiatal nő vagyok, sem negatívat, sem pozitívat. Ellenben ez nem jelenti azt, hogy a probléma, melyre reflektálsz, nem létezne, sőt. Korábban, hallgatóként tudok olyan történetet, amikor éreztem, hogy jobban kell kicsit harcolni valamiért, de ez még alapszakos elsőéves koromban megbúvó történet. Megértettem, hogy ez nem rólam, hanem az adott oktatóról szól, illetve, hogy nem mindenki érett annyira, hogy személyes szimpátiáját vagy ellenszenvét félre tudja tenni.

Szerencsére nagyon sok a nyitott, kedves, intelligens, tisztességes oktató és kutató, aki alázattal és profizmussal fordul hivatása felé. A nőket ért hátrány természetesen létezik és nem újkeletű probléma, de ez nemcsak a tudomány falain belül üti fel a fejét, hanem a társadalom különféle színterein is. Kardinális és komplex téma, amelyről egy szakértő biztosan mély és átfogó összegzést tudna adni.

Szerintetek mivel lehetne a fiatalabb generációt inspirálni a tanulásra, a tudományos pályára lépésre?

Emese: Azt gondolom, hogy már a társadalom, azon belül a szülők és a tanárok, valamint a döntéshozók is felismerték azt, hogy a mára már elavult módszereket mind a közoktatásban, mind pedig a felsőoktatásban ideje átgondolni. Ám ez egy nagyon hosszú folyamat. Sok-sok ember több évtizedes munkája szükséges a változáshoz, amihez az is kell, hogy kíváncsiak legyünk a fiatalokra, s képesek legyünk egyre gyorsabban és egyre jobban reagálni az igényeikre. A tudományos utánpótlás már egy másik kérdés. Véleményem szerint az elmélyült kutatói munkához szükséges az anyagi függetlenség, biztonság is. Kisebb-nagyobb időszakos pályázatokból és az átlagos doktorandusz ösztöndíjból az anyagilag független életet azonban nagyon nehezen lehet elérni. Van már itthon is olyan felsőoktatási intézmény, ahol a legjobban teljesítő doktoranduszok támogatása, egzisztenciális helyzetük stabilitásának elősegítése miatt az egyetem kiegészíti az állami ösztöndíjat. Nagyon sokan azonban dolgozunk a doktori tanulmányok mellett, ami nyilván nem panaszkodás, de sajnos vannak olyan hallgatók, akik nem a szakmájukban, a kutatási területükön helyezkednek el. Így pedig háttérbe szorul a kutatás, és akár az akadémiai előrelépés is. A szerencsésebbek azonban a szakmai kompetenciájuknak megfelelő munkakört találnak. Örülök, hogy az utóbbiak közé tartozom.

Zsanett: Szerintem az ismeretszerzés bármilyen nemű izgalma mint folyamat itt van körülöttünk. A kutatás, a tudományos munka eszköztára és lehetőségei már nem ugyanazok mint 100 évvel ezelőtt vagy még korábban. Tudásszomjunk és érdeklődési körünk mellett helyet tudnak kapni eltérő tudományos jellegű projektek, melyek alkalmával megismerhetünk inspiráló, nagy tudású és különféle diszciplínákban jártas szakembereket. Ezáltal tapasztalunk, bővül a világról kialakított képünk, rálátunk a problémákra, de szépségeire is. Érdemes a terminusok – kutatás, tudományos munka/pálya, tanulás – mögé látni és felismerni valódi tartalmukat, s ha mi magunk megértjük őket, akkor könnyebb feladat lehet számunkra átadni valódi lényegét a ma még csak a tudományos munkával kacérkodó új nemzedéknek. Az ismeretterjesztés, valamennyi tudományterület népszerűsítése elsődleges lépcsője a fiatalok ösztönzésének.

Erre szerencsére az utóbbi időben számos egyetem, kutatóintézet is hangsúlyt fektet, jó ezt látni. Azonban – meglátásom szerint – egy-egy tudományos karrier elindításában sokszor a interperszonális tényezők játszanak szerepet. Ha van egy támogató, inspiráló és benned a tehetséget és lehetőséget meglátó oktató/kutató, akkor az mindennél nagyobb katalizátorként tud működni. Azt hiszem, nálam, illetve nálunk is ez történt – ez erősített meg minket abban, hogy az úton, melyen járni szeretnénk, érdemes tovább haladni.

Na és min dolgoztok most és mik a következő célkitűzések?

Szerző: Zahorján Ivett, kiemelt kép: Kandert Szabolcs