Mit szóltál ahhoz, amikor megtudtad, hogy megkaptad ezt a díjat?

Nem akartam elhinni! Amikor felhívtak, azt éreztem, hogy ebbe még nem szabad beleélnem magam, mert még bármikor visszamondhatják. Ez a napokig-hetekig húzódó hitetlenkedés szerintem jól jellemzi azt, hogy milyen mentális állapotban vannak az aktivisták ma Magyarországon.

A végletekig normalizáltuk a gyűlöletkeltő cikkeket, lejárató kampányokat, hazugságokat. Keretezte a mindennapjainkat, hogy, ha a munkánk megjelenik a sajtóban, akkor az 99%-ban valamilyen mocskolódás. Iszonyatosan keményen dolgozunk egy mérhetetlenül ellenséges közegben, és szinte sokkolt, hogy van valaki, aki ezt elismeri.

Rengeteget gondolkodtam, mennyi munka lesz abban, hogy visszaépítsük a saját és a munkánk iránti önbecsülésünket. Én az Orbán kormány alatt kezdtem el aktivista lenni. A munkámban nem ismerek mást, csak azt, hogy a döntéshozók nem állnak velünk szóba, nem ülnek le velünk egyeztetni, ráadásul kineveznek az ország ellenségének és fő megrontójának. Nekem ez volt a megszokott. Szerintem nagyon sok belső munka lesz tudatosítanunk magunkban, hogy egyáltalán nem normális és végtelenül traumatizáló, ami történt velünk az elmúlt években.

És most jött egy nagyon pozitív megerősítés, ami miatt kicsit hátrébb léptem és rá tudtam nézni erre. Nem az lenne a normális, hogy azokat az aktivistákat elismerjék, akik gyakorlatilag az állam dolgát végzik el és olyan problémákra hívják fel a figyelmet, olyan ügyekért dolgoznak, amik az egész társadalom szempontjából nézve fontosak? Ez a díj adott egy kis bepillantást abba, hogyan működhetne egy valódi demokrácia.

Mit kell tudni erről a díjról? 

Az MTV 2018-ban alapította a Generation Change nevű díjat, amit minden évben olyan fiatal aktivistáknak vagy fiatal, közéletben aktív embereknek adtak oda, akik nagyon-nagyon sokat dolgoznak a saját területükön azért, hogy jobbá tegyék a világot. Ez volt az első év, hogy az EMA-n adták át, nem pedig külön eseményen, és ez volt az első év, hogy egy téma köré szervezték a díjazottakat. Korábban különböző területekről érkező aktivisták kapták az elismerést, idén pedig öt LMBTQ aktivista lett díjazva.

Miért e köré szerveződött az esemény?

Ez egy kimondottan tudatos lépés volt az MTV-től és ezt kommunikálták is. Még évekkel ezelőtt leegyeztették a Magyar Turisztikai Ügynökséggel, hogy ide fogják hozni ezt a rendezvényt, Budapest lesz az EMA helyszíne. Akkor még a hazai LMBTQ ellenes törvények a fasorban nem voltak.

Az MTV-nek iszonyatosan fontosak az LMBTQ jogok, és az is, hogy ez a tetteikben is megnyilvánuljon.

A szervezés közeledtével megkerestek minket és más szervezeteket is, mert nagyon komolyan felmerült, hogy a kormány homofób és transzfób intézkedései miatt bojkottálják Budapestet és az utolsó pillanatban elviszik másik országba a díjátadót. Megkérdezték, hogy mi erről a véleményünk, és azt mondtuk, hogy ne bojkottálják Magyarországot, mert azzal igazából nem segítenek a magyar LMBTQ embereken. Legyen itt az EMA és szóljon az egész az LMBTQ közösségről! Nagyon markánsan beleálltak, amire én nem is számítottam.

Néhány héttel a rendezvény előtt az MTV vezérigazgatója tartott egy sajtótájékoztatót, ahol kijelentette, hogy semmilyen cenzúrának nem hajlandóak alávetni magukat. Elmondta, hogy neki meleg fiúként egy kisvárosban nagyon nehéz volt úgy felnőnie, hogy semmilyen pozitív reprezentációt nem látott a médiában, és azt szeretné, hogy a mi generációnknak ez sokkal könnyebb legyen. Ez volt a tematika, ennek részeként döntöttek úgy, hogy csak LMBTQ aktivisták kapják meg a díjat és az EMA keretében fogják átadni. Sajnos a Covid miatt a másik négy díjazottat nem tudták elhozni Budapestre, így végül egyedül én vehettem át a színpadon a díjat.

Milyen érzés volt?

Nem tudom leírni! Nagyon jólesett. Bármit mondhattam a színpadon, csak egy időlimit volt. Nagyon nehezen ment, hogy le tudjam rövidíteni a beszédet, mert iszonyat sok mindenről akartam beszélni.  A végső és legjobb megfogalmazásban nagyon sok segítséget kaptam és az ALL OUT nevű nemzetközi civil szervezet – ami közösen adja a Generation Change díjat az MTV-vel – is sokat segített.

Bátorítottak, hogy használjam ki ezt az alkalmat és szóljak a közösségünkhöz, akikből néhányan ott is voltak a tömegben. Közben ez egy nagy felelősség is volt, mert egy perc alatt kellett megfogalmaznom a gondolataimat.

Az egyik markáns mondatod, hogy „minden ember egyenlőnek születik, pont”, és ezt valóban nem lehet elégszer hangsúlyozni. Milyen szempontok alapján fogalmaztad meg a beszéded?

A közösségünket akartam bátorítani, olyat akartam mondani, amivel reményt akartam adni az embereknek, hogy túl lehet élni, és együtt kell túlélnünk az Orbán.kormányt. Magunkért és másokért is, akik még rosszabbul vannak, mint mi. Meg akartam nevezni konkrét dolgokat is arra vonatkozóan, mit lehet tenni azért, hogy jobb legyen.

Mit lehet tenni azért, hogy jobb legyen? 

Legfontosabb, hogy ne gondoljuk azt, hogy LMBTQ embernek lenni azt jelenti, hogy el kell tűrnünk a megaláztatást, erőszakot, diszkriminációt. Ez nem normális, és nem olyan, amiben kompromisszumot kell kötni. Akkor sem, ha az egy munkahelyi buzizás, mert legelőre kell priorizálnunk a saját jóllétünket.

Nagyon sérülékeny a közösségünk, és minden erővel rá kell állni, hogy támogató közeget szervezzünk, összegyűjtsük az erőforrásokat, ahova fordulhatunk (lelkisegélyszolgálat, pszichológusok), mert itt most muszáj túlélnünk. Erre kell fordítanunk az energiáinkat. Ha ez megvan, akkor tudunk önszerveződni és közösségekben dolgozni, és ha a sok-sok pici energiát össze tudjuk rakni, akkor valóban nagy dolgokat tudunk elérni. Ez egy faktuális tény, nem pedig egy máz, mert ez csak így működik.

Emellett kérlelhetetlenül bele kell szólnunk a közéletbe. Nagy hiánynak gondolom, hogy a szavazás és a közéletbe való beleszólás az elmúlt harminc évben keveseknek volt a luxusa. Talán kulturálisan sem volt részese a mindennapjainknak. Mivel a politika ennyire durván beleavatkozik a magánéletünkbe, ezért ez az a pont, ahol az LMBTQ közösségnek nincs más választása, mint az, hogy nagyon határozottan képviselje az érdekeinket a politikában. Ez a három dolog, amit a legfontosabbnak tartok.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Budapest Pride-dal?

Egy kisvárosban, Mezőkövesden nőttem fel, ami nyomasztó volt számomra. Nem volt olyan kulturális vagy közösségi élet, amibe fiatalként be lehetett volna kapcsolódni, a kocsmázáson kívül. Hihetetlen elszigeteltség volt, és egy nagyon-nagyon szenvedtem attól, hogy az volt az ünnepnap, ha havonta egyszer el tudtunk menni Egerbe vagy Miskolcra.

Nem volt hozzáférésünk bármilyen kritikai vagy kulturális termékhez, alternatív színházhoz, azokhoz a dolgokhoz, amik engem érdekeltek. Azt éreztem, hogy egy izoláció, amiben élek, és nagyon vágytam kulturális és közösségi helyekre. Egyetem mellett elkezdtem mindenféle olyan dolgokat csinálni, amik inspiráltak. Ki voltam éhezve arra, hogy foglalkozhassak társadalmi ügyekkel is. Több helyen voltam önkéntes és egy alkalommal jelentkeztem a Budapest Pride felhívására.

Neked mit jelent a Budapest Pride?

Rengeteget köszönhetek a Pride-nak. Ez az a közösség, ahol tinédzserből fiatal felnőtt lettem. Egész kamaszkoromat jellemezte, hogy dühös vagyok a társadalmi igazságtalanságok miatt és amiatt, hogy nincsenek eszközeim ezekkel szemben. Korábban annyit tudtam tenni, hogy vitatkoztam a tanáraimmal, akik kipécézték maguknak az egyik osztálytársamat, vagy kiabáltam a szüleimmel a vacsoránál, amikor cigányoztak. Azt éreztem, hogy ezek az eszközök nem érnek el olyan hatást, mint amit akarok, vagy legtöbb esetben teljesen hatástalanok. Ezek az élmények még jobban erősítették bennem a tehetetlenség érzést.

A Pride-nál rengeteg eszközt kaptam és tanultam meg, hogy hogyan tudom azokat az értékeket sokkal hatékonyabban képviselni, amik nekem nagyon fontosak. Emellett iszonyatosan sokat tanulhattam és rengeteg visszajelzést kaptam arra vonatkozóan, hogyan tudnék fejlődni és még jobb tagja lenni ennek a közösségnek. Hogyan lehet még jobban odafigyelni másokra, tapintatosnak, empatikusnak lenni és a saját túlpörgésemet úgy alakítani, hogy ne mások elől vegyem el a teret. Ezek iszonyatosan értékes pillanatok voltak számomra. Olyan fantasztikus mentoraim voltak, mint Harsányi Margit és Karlik Cinti, akiktől rengeteget tanultam.

Arra vágyom, hogy mindenkinek legyen egy ilyen közösség az életében. Egy olyan hely, ahol meg lehet tanulni közösségben dolgozni úgy, hogy az demokratikus, emberileg fenntartható és egy jó alternatívája a kapitalista világnak, melyben a teljesítmény alapján ítélnek meg az emberek és az határozza meg a pozíciódat.

Milyen munkát végzel a szervezeten belül?

Elnökségi tag vagyok és jelenleg öten alkotjuk az elnökséget. Mi meetingelünk a legtöbbet, és főleg stratégiai és reprezentációval kapcsolatos döntések tartoznak hozzánk. Makróban kell átlátnunk a projekteket, oda kell figyelnünk a kapacitásközpontú tervezésre, de emellett el kell látni egyéb feladatokat is, amik más pozíciókhoz tartoznak. Az elnökségi tagok szervezők is egyben, ami szintén plusz feladatköröket foglal magában.

Sokszor halljuk, hogy a Pride és az LMBTQ emberek bármilyen tevékenysége provokáció. Te mit gondolsz erről?

Queer nőként határozom meg magam, és nekem számít, hogy az emberek tudják, hogy LMBTQ ember vagyok, mert nagyon lényegesnek tartom a láthatóságot. Azt gondolom, hogy minden látható LMBTQ ember a puszta létezésével egy iszonyatosan fontos aktivizmust folytat. Ha valakit bármilyen módon is zavar, ha mondjuk két azonos nemű ember csókolózik, akkor baromi fontos, hogy miért zavar ez bárkit is, vagy miért reagál másként. Szerintem ez egy iszonyatosan nagy önismereti munka, amit nem lehet lespórolni, mert előbb-utóbb ez mindenkit utol fog érni valamilyen formában.

Itt már nem kell ahhoz LMBTQ embernek lenni, hogy lebuzizzanak. Sok sérelem érhet nem LMBTQ embereket is azért, mert a többségtől eltérő a viselkedésük vagy a stílusuk, és vannak helyzetek, amikor ez nem empátiát, hanem önhasadást vált ki, mert az illető retteg attól, hogy abba a kategóriába tartozik, akiket bántanak. Ez elutasítást és agressziót is szülhet.

Amíg valaki a saját homofóbiáját és transzfóbiáját nem teszi helyre magában, addig ő sem tud boldogan és önazonosan élni.  Azt gondolom, hogy ezért is dühít sokakat a mi láthatóságunk, mert egy olyan érzésvilággal kellene szembenéznie, ami tabu. Nem beszélünk róla, nincsenek mintáink arra, hogyan beszéljünk erről. Ciki róla beszélni. Szerintem ezt is, mint sok más tabut, közösen kell megugranunk, és nem baj, ha nem megy elsőre vagy, ha hibázunk. Ahhoz, hogy valaki egyéni szinten szembenézzen ezzel, nagyon nagy bátorság kell.

Mit gondolsz a kormány gyűlöletkeltő kommunikációjáról és az LMBTQ közösséget ért támadásokról?

Nagy műfajjá vált Orbán Viktor pszichoanalízise az elmúlt tizenkét évben. Sokan próbálják megfejteni és megérteni, mert ez a fajta embertelenség rendkívül sok embert sokkol és ledermeszt. Olyan dolgok történnek, amikről nem gondoltuk volna, hogy megtörténhetnek és ott a vágy, hogy megtaláljuk ezekre a racionális magyarázatot. Tetten érhető az a fajta kampánystratégia, amikor egy képzelt ellenséget kell legyőzni. Hiszen, ha képzelt az ellenség, bármikor mondhatom, hogy győztem. Ez a kreált kép nem olyan, mint az oktatás, az egészségügy vagy a lakásválság, amiket effektíve meg kell oldani és számszerűsíthető, faktuálisan leírható problémák. Ezekkel sokkal nehezebb bármit is kezdeni, mint egy olyan problémával, ami nem létezik. Egy ilyen helyzetben bármelyik pillanatban lehet azt mondnai, hogy megnyertük a harcot, kedves harcostársaim.

A másik faktor, ami szerintem egyébként hosszútávon sokkal nagyobb veszélyt jelent a magyar demokráciára, a különböző orosz és amerikai érdekcsoportok, akik rengeteg energiát és pénzt tolnak az LMBTQ és nőellenes lobbizásba.

A Fidesz különböző miniszterei meg államtitkárai együttműködnek olyan amerikai vallási és fundamentalista csoportokkal, gyűlöletcsoportokkal, akik például azért lobbiztak, hogy Ugandában halálbüntetés járjon azért, ha valaki egy vele azonos neművel folytat szexuális kapcsolatot. Végül nem jártak sikerrel, de így is életfogytiglan börtönbüntetést kaphatnak azok, akiket ez a vád ér.

Nagyon sok ponton tetten érhető az a törekvés, amikor már nemcsak a saját országukban akarják az LMBTQ és nőjogokat visszavetni, hanem módszeresen lobbiznak olyan országokban, ahol nagyobb lesz a sikerrátájuk. Ugyanezek a csoportok lobbiznak az abortusz szigorításért, transzjogok elvételéért, a szexuális felvilágosítás ellen, vagy azért, hogy az absztinenciát, mint opcionális fogamzásgátló eszközt tanítsák.

Mit lehet ez ellen tenni?

Égetően fontos, hogy azok a kisebbségek össze tudjanak fogni, akik ellen rendszeresen együtt támadnak ezek a csoportok, beleértve a mi kormányunkat is. Azt gondolom, hogy egymásnak erősebb szövetségesei tudnánk lenni és sokkal nagyobb dolgokat tudnánk elérni, mint külön.

A beszédedben szavazásra is buzdítottál. Miért menjünk szavazni?

Ha valaki úgy dönt, hogy nem szavaz, akkor mások fognak helyette szavazni. A legfontosabb érv, hogy nem az összes választóképes polgár véleménye alapján dől el, hogy ki hány mandátumot szerezhet és ki alakíthat kormányt, hanem azoknak a választópolgároknak a véleménye fog dönteni, akik el is mennek szavazni. Nem szabad normalizálnunk az ellenünk elkövetett jogsértéseket. Ha annyit sem teszünk meg, hogy behúzzuk az X-et, akkor nem várhatjuk, hogy megváltozzon a jogainkat és életünket érintő politikai akarat. Ez az első lépés. Emellett sokat beszélünk a képviselet válságáról.

Nagyon sokan élnek meg egyfajta kiábrándulást a politikai pártokból. Sokan érzik úgy, hogy azok a problémák, amikről a jelöltek beszélnek, fényévekre vannak a valós problémáiktól. Szerintem ez azt eredményezi, hogy még messzebbre kerülnek a politikusok a választóktól. De azt gondolom, hogy mindenkinek lehet teendője ezen a területen. Én lennék a legboldogabb, ha minél több fiatalt, minél több nőt és minél több LMBTQ embert látnék akár képviselőként vagy miniszterként. Ha azt gondoljuk, hogy a képviselőink valamit rosszul csinálnak, akkor szerintem menjünk oda és csináljuk jobban. A pártok felelőssége abban rejlik, hogy éreztetik-e velünk azt, hogy nekünk is helyünk van ott, hogy számítanak ránk is.

Ez különösen igaz azokra a kisebbségekre, akik marginalizált helyzetben vannak és ki vannak szorítva egy csomó helyről. Hány nyíltan LMBTQ politikus, sztárújságírót, akadémikust vagy színészt ismersz? Nem sokat, ugye? És arról meg ne is beszéljünk, hogy roma embereket mennyire reprezentálnak a pártok. Ha ezen az elitbuborékon szeretnének változtatni, akkor szerintem annak az az útja, hogy nagyon-nagyon proaktívan és nagyon egyértelműen jelezzék azt, hogy kik azok, akiket várnak a tagjaik közé. Egy ponton túl pedig ez tud egy hógolyó effektus lenni: minél több nyíltan LMBTQ képviselője van egy pártnak, annál több LMBTQ ember fog oda csatlakozni. Nagyon kevés azt mondani, hogy nálunk a pártban senki nem kérdezi meg a másiktól, hogy mi a szexuális orientációja. És ez mindegyik oldalra igaz.

A kormány szemszögéből queer nőként szinte mindent megtestesítesz, ami ellen fellépnek, és amitől védeni kell a magyar értékeket. Mitől vagy számukra ennyire félelmetes?

A kormánynak nagyon érdekes a kommunikációja: az általa megnevezett ellenségképeket egyszerre kicsinyíti és nagyítja. Egyszerre mondja, hogy jelentéktelen gittegylet vagyunk és azt, hogy mi jelentjük a legnagyobb veszélyt a magyar családokra, magyar demokráciára, értékekre. Szerintem ez vicces. Számomra teljesen egyértelmű, hogy a Fidesz KDNP-nek fontos, hogy ne beszéljünk a tradicionális nemi szerepek kritikájáról. Elég megnézni, hogyan vonult ki a kormány az Isztambuli egyezményből, amit rákentek az LMBTQ emberekre és a menekültekre. Azt gondolom, hogy számukra az volt igazán zavaró az egyezményben, hogy kimondta azt, hogy a családon belüli erőszaknak van egy nemi aspektusa, mégpedig az, hogy az áldozatok legtöbb esetben nők, az elkövetők pedig legtöbb esetben férfiak.

Ahhoz, hogy a családon belüli erőszak számát csökkenteni tudjuk, komolyan foglalkoznunk kell a tradicionális nemi szerepekkel, amik azt állítják, hogy a nők alárendeltjei a férfiaknak és kevesebbet érnek. Különböző, nagyon behatárolt viselkedésmintákat várunk el nőktől és férfiaktól. Tűzzel-vassal írtja a kormány, hogy ezek a problémák napirendre kerüljenek és úgy próbálják tematizálni, mintha nem lenne rendszerszintű. Párkapcsolati konfliktusnak, rosszul megoldott problémáknak állítják be, és nem úgy, hogy Magyarországon egyébként minden héten megöl egy nőt a partnere vagy a volt partnere.

Ebben a védekező felállásban elképesztően nagy szálka a szemükben egy olyan jogvédő csoport, ami arról beszél, hogy miért vesszük készpénznek, hogy férfiak csak nőket szerethetnek és fordítva? Vagy miért vesszük készpénznek a tradicionális nemi szerepeket, viselkedésmintákat, vagy azt, hogy a külső nemi jellegeid egyértelműen meghatározzák azt, hogy milyen neműként kell élned? Mi, a puszta létezésünkkel nemcsak azt mondjuk, hogy oké a saját nemedhez vonzódni, oké transzneműnek lenni, hanem például azt is, hogy nem kell minden férfinak macsónak lennie. És sok ciszheteró is vágyik arra, hogy ne korlátozzák ezek a béklyók. Azzal, hogy mi ezt mondjuk és ez sokakra felszabadító erővel hat, jeges rémülettel tölti el a Fidesz KDNP-t.

Full time aktivista vagy, vagy csinálsz mást is emellett?

Nekem most ez a munkám. Azt kevesen tudják, eléggé extrém dolog, hogy a szervezetünk első tizenöt évében egy darab alkalmazottunk sem volt. Annyira nulla pénzből működtünk, hogy a programjaink és a felvonulás költségeit alig tudtuk előteremteni. 2015-ben tudtuk félállásban felvenni az első fizetett munkatársunkat. Szerintem ez egy szívet tépő dolog.

Azt jelenti, hogy egy nyolcórás munka után fogsz neki az önkéntes feladataid elvégzéséhez, ami egyenes út a nagyon gyors kiégéshez. Iszonyatosan be tudja darálni az embereket. Nagyon rossz élmény, hogy azért a munkáért, amit egyébként hatalmas társadalmi megbecsülés kellene, hogy övezzen, nem kapsz fizetést. Innen kezdtünk el építkezni.

Nekem egy nagy célkitűzésem volt, hogy minél fenntarthatóbbá tegyük a Pride-ot, minél több emberünket fel tudjuk venni alkalmazottnak, mert ezzel valamennyire ki tudjuk fejezni a megbecsülésünket.

A munkaidőm jelentős részét is a fenntarthatóságunk növelésének szoktam dedikálni. Most négy alkalmazottal és önkéntesekkel működünk. A legideálisabb az lenne, hogy akik aktivistáknak csak az aktivista munkájukkal kelljen foglalkozniuk.

Mik a távlati céljaitok?

Meg kell gyógyítanunk a magyar demokráciát. Nyilván nem a Budapest Pride egymaga fogja ellátni, de úgy érezzük, hogy nekünk is részünk van benne. Nemcsak az a probléma, hogy a mostani miniszterelnök tönkreteszi az életünket, mert bármikor jöhet egy ugyanilyen. Biztosítanunk kell, hogy a társadalom rendelkezzen egy olyan gyors reagálású immunrendszerrel, ami meg tudja azt akadályozni, hogy egy kormány a saját állampolgárait támadja meg vagy fordítsa egymás ellen. Dolgunk van a képviseleti válsággal, a civil szféra megerősítésével, a vidéki LMBTQ közösségek támogatásával, a közép-kelet-európai régiók koalíciós építésével. Létre kell hoznunk olyan intézményeket és folyamatokat, amelyek nagyon hatékony fehérvérsejtekként tudnak ebben az immunrendszerben működni.

Szerző: Mihucza Niki, kiemelt kép: Kisbenedek Attila/AFP