Kramer Saskia: „Itt látják az elhivatottságom, a lelkiismeretességem és bíznak a munkámban”

A Pethő Intézetben diplomázott 2014-ben, majd egy váratlan lehetőség adódott számára és egy New York-i magániskolában találta magát mint konduktor. A manhattani betonrengetegből kiábrándulva, jelenleg a kaliforniai United Cerebral Palsy of the North Bay nonprofit szervezetnél programvezető. Y generáció, elvándorlás, illúziók kontra valóság, honvágy, szakmai lehetőségek, észak-kaliforniai nyitottság – Kramer Saskiaval beszélgettünk.

A diplomázásod környékén dőlt el az, hogy külföldre mész dolgozni?

Onnan indult az egész, hogy nekem az egyetemi időszak egyáltalán nem azt a klasszik bulizós, kalandozós aranyéveket jelentette, mint általában mindenkinek. A Pethő Intézetben nagyon kemény melók és gyakorlatok vártak ránk, nem igazán fért bele az életvitelünkbe a nagy partiélet sem lelkileg, sem időbeosztást tekintve. Reggel héttől már gyerekekkel voltunk, nem egyszer fordult elő az éjszakázás egy héten többször is akár. Ezek mellett nem túlságosan jutott idő a mulatozásokra. Nem is feltétlen a fesztiválhangulat hiányzott – az az önismereti út, amit ezek által kap az ember, és az új, addig nem tapasztaltak viszont annál inkább… Az egyetem végén, 2014 márciusában, mindenki lázasan munka után nézelődött, én pedig felfedeztem egy egyévre szóló New York-i lehetőséget a konduktorok Facebook csoportjában. Egy magániskola keresett konduktort, nem messze a Central Park északi részétől. Mivel a Jóbarátok című sorozat – mint a generációnk nagy részének – nekem is jóbarátom volt, azt gondoltam, hogy evidens, hogy olyasmi élet vár rám kint, vagy legalábbis hasonló, mint amilyet ott láttam. Hófehér falak egy szép bérházban, tágas, világos nagy ablakok és Central Parkban sétálgatás. Ilyesmi képek derengtek és ösztökéltek arra, hogy elinduljak, a nem kis lelki tusa mellett, hogy menjek-e vagy maradjak.

Kramer Saskia

A húgod, Miriam az egyetemi időszakodban Hongkongban élt és dolgozott egy hatalmas cégnél. Érkezhetett egyfajta inspiráció tőle ahhoz, hogy ki kellene próbálni valami radikálisan újat a tanulmányévek után?

Szerintem igen. Abszolút motiváció volt az ő példája számomra, az, hogy a két évvel fiatalabb, kvázi későkamasz húgom, ha gond nélkül lavírozik egy tőle idegen, európai konvencióktól távoli kultúrában, akkor nekem is menne az, hogy egy másik országban, akár egy másik kontinensen kipróbáljam magam.

Ez éles ellentétben áll egyébként a te autentikus, gyermekkorod óta dédelgetett vízióddal, miszerint családanya leszel egy hazai agglomerációs környéken…

Rendkívül családcentrikus famíliában nőttem fel, hárman vagyunk testvérek, és kicsi korom óta az élt bennem, hogy majd valahol Szada felsőn ötgyermekes családanya leszek, háziállatokkal. Azonban a nyitottság, az európaiság, az úgynevezett multikulturális atmoszféra is megvolt otthon, hiszen apukám holland származású és kiskorom óta kétnyelven beszéltünk otthon, illetve folyamatos átjárások voltak Hollandia és Magyarország között. Anyukám idegenvezető, szenvedélye az utazás, így onnan is kaptam az ívet rendesen ahhoz, hogy imádjak utazni, idegen tájakat, kultúrákat felfedezni.

Családcentrikusság, fizikailag stabilitás kontra függetlenség, világvándorság – ez a két meghatározó tendencia akkor, amit útravalónak kaptál az életre?

Végülis igen, mondhatni.

Milyen volt New York a valóságban, a Jóbarátok benyomás és a feltételezések után?

Tulajdonképpen fel sem fogtam, mi történt velem akkor. Annyi minden zajlott körülöttem, annyira gyorsan, hirtelen kellett reagálnom a dolgokra, a megváltozott életkörülményeimre, hogy nem álltam meg ezen elgondolkozni. Levegőt sem kaptam és valójában évek után tudok rendesen reflektálni a megérkezésre és a szembesülésre. Azt tudom mondani, hogy nem volt sem pozitív, sem negatív. A távolság a családomtól és a barátaimtól jelentett nehézséget és fájdalmat. A Jóbarátoktól viszont nagyon messze volt minden. Köze sincs a New York-i realitásnak a sorozathoz. New Yorkban az emberek folyamatosan dolgoznak, nulla-huszonnégyben. Több, jól fizető állást pörgetnek parallel! Ez számomra embertelen, ami kiégéshez vezethet. Nyüzsgés, emberek, telefonok, tömegközlekedés, brutális… Minden túl nagy, minden extra hangos, az ember pedig tényleg egy porszem a gépezetben.

Aztán váratlanul, ismét becsapott a sors. Megismerkedtél Mike-kal. Hogyan kerültél át Kaliforniába vele?

Egy éve dolgoztam New Yorkban, amikor a barátnőm, Kim testvére, Kaliforniából, meglátogatott minket Hálaadáskor. Szerelem alakult köztünk. Először a távkapcsolattal próbálkoztunk fél évig, de rájöttünk, ha működőképesen szeretnénk tartani magunkat, akkor valakinek költözni kell. Egy zsúfolt betonrengetegnek éreztem Manhattant és végül a költözés mellett döntöttem. Egy San Francisco melletti kis városban élünk.

Akkor valahogy mégiscsak megvan ez az agglomerációs buli, nem? Semmi nem úgy alakul, ahogyan tervezzük, de talán minden úgy, ahogyan tudat alatt akarjuk…

Itt élünk közösen, mostmár öt éve. Szeretem Kaliforniát, sokkal jobban passzol hozzám ez a hely, mint New York. Itt valahogy barátságosabb az élet, az emberek jobban figyelnek egymásra és talán kiegyensúlyozottabbak. Nyilván ez a természet közeliség miatt is van. Itt az óceánpart és sok-sok park van. Szerencsére egy nagyon jó konduktori munkát is találtam itt. Egy nonprofit cégnél, a United Cerebral Palsy of the North Baynél, amely mozgáskorlátozott és CP-s gyermekekkel foglalkozik, vagyok programvezető.

Milyennek érzékeled a San Francisco környéki atmoszférát? Milyen ott élni valójában?

Alapvetően az észak-kaliforniai rész rendkívül nyitott és barátságos. Itt helyezkedik el például a Tesla, az Amazon, a Facebook és számos más, technológiai cég bölcsője. Elképesztő befogadás vár itt az új ötletekre, az innovációra. Az emberek tisztelik egymást. Nem azt mondom, hogy nincsenek társadalmi konfliktusok vagy szociális problémák, de ezeket kulturáltan, higgadtan meg tudják oldani. A munkámban is ezt látom. Hiába vagyok huszonnyolc éves, ez mindegy! Ha van egy jó ötletem és elhivatott vagyok, akkor azt meghallják és teret engednek neki. Bizalom van alapvetően, mert nem arra megy ki a játék, hogy átvágják, meglopják egymást az emberek. Nyilván ez egyáltalán nem elmondható az Amerikára egyöntetűen, de itt tényleg jelen van egy jó légkör, barátságos, tiszteletteljes, humánus közeg és környezet.

Ha jól tudom, a párod is pedagógus. Ez mennyire segített számodra a harmónia megtalálásban kint?

Sokat segített. Nagyon sok mindent meg tudok vele beszélni, támogatott mind az asszimilációban, mind a szakmai dolgaimban. Inspiráljuk egymást folyamatosan, egyfajta szellemi, mentális összhang van kettőnk között. Nem mondom azt, hogy tökéletes, hibátlan boldogságban élünk, de törekszünk arra, hogy mindig közösen fejlődjünk és tegyünk a kapcsolatunkért. A jó és működő párkapcsolat véleményem szerint döntés kérdése. Döntés arról, hogy hajlandó vagyok-e tenni magunkért…

Amikor régebben beszélgettünk, megemlítetted azt, hogy az a pozíció, amiben most kint dolgozol, az szinte elképzelhetetlen lenne Magyarországon, de talán még Nyugat-Európában is, az életkor és szakmai tapasztalatok elvárásának függvényében. Ezt hogy látod most?

Ugyanígy. Otthon valószínűleg lehetetlen lenne az, hogy nálam jóval idősebb szakemberek felettese legyek. Itt látják az elhivatottságom, a lelkiismeretességem és bíznak a munkámban, ami még több lendületet, energiát ad.

Ilyen tapasztalatok és életvitel után vissza tudnál rázódni a magyar ritmusba?

Biztos, hogy tudnék, szerintem minden döntés kérdése, jelenleg azonban nem látok nyomós indokot a visszatérésre. Nincs bennem az, hogy soha nem akarok már visszatérni az anyaországomba. Minden magyarban itt kint él az a szándék – akikkel legalábbis kapcsolatban állok – hogy igen, egyszer akár haza szeretnék újra menni. Ha nem is mondja ki, a szíve mélyén szerintem ez mindenkiben megvan. Amit itt viszont megszoktam, az valószínűleg otthon nem feltétlen működne. Egyelőre fogalmam nincs, hogyan alakul, mindenesetre itt jól vagyok, és igyekszem azért évente egyszer hazamenni.

Honvággyal hogy állsz?

A honvágy ellen sajnos valószínűleg semmilyen innovációs technológia sem lesz ellenszer még a következő évszázadban sem. Mindenesetre itt a párom, és sikerült olyan baráti kapcsolatokat kialakítani, amik könnyebbé teszik ezt a honvágy témát, ami szakaszosan tör rám. Vannak jobb, vannak nehezebb hetek. A múlt hónapban például nagyon rámtört a honvágy. Másfél éve nem voltam otthon és a járványhelyzet miatt nem is tudom, hogy mikor lehet újra majd hazamennem. Bízom a legjobbakban…

Szerző: Rácz Ráchel

Szólj hozzá!