A digitalizáció behálózza a divatszakmát – Interjú: Dr. Csanák Edit DLA

Dr. Csanák Edit DLA, ruházati formatervező művész, egyetemi docens, az Óbudai Egyetem Rejtő Sándor Könnyűipari és Környezetmérnöki Karának kutatási dékánhelyettese, a Terméktervező Intézet megbízott intézetvezetője egy mélyreható interjúban magyarázza el a divatipar és a divatedikáció aktuális helyzetének kihívásait és várható jövőjét, miközben saját denim kollekciójának kulisszatitkaiba és a Kínában töltött oktatói évek élményeibe is beavat. Ez a beszélgetés szinte felér egy minikurzus anyagával, így elolvasását meggyőződéssel ajánljuk.

Úgy tűnik, a divat digitalizációs folyamatában csupán egy már meglevő rendszert helyezünk át új médiumba, vagy egészítünk ki új funkciókkal, miközben az e-kereskedelem eddig soha nem látott ütemben lohol valahová (ki tudja, hová), a fogyasztók pedig nem gyakorlatias szempontok alapján, hanem a csoportba tartozás elve mentén vásárolnak. Ebben a helyzetben mi lehet a valódi válasz a divatipar aktuális kríziseire? Nem kellene inkább egy teljesen új rendszerben gondolkodnunk? Létrejöhet-e egy „más”, egy valóban fenntartható iparági modell saját esztétikával, metódusokkal, integrálva a technológiai innovációkat és újragondolva a régi gyakorlatokat?

Bevallom, szkeptikus vagyok, habár őszintén szeretnék hinni a koncepcióban. Sajnos, nem is vagyok ezzel a véleménnyel egyedül… Ahhoz, hogy megértsük a problémát, rendszerint eléggé le kell ásnunk annak a gyökeréhez. Íme tehát előveszem akkor az ásót.

Az e-commerce a divatiparban a 90-es évek végétől van jelen, több mint 20 éve munkálkodik tehát. Amennyire jónak és kilátásokkal telinek ígérkezett ez a megoldás, mindjárt az elején voltak olyanok, akik veszélyt láttak az újfajta értékesítési módszerben. Nevezetesen: az 1980-as évek közepéig a divatipar sikere azon szabványosított stílusok alacsony költségű tömeggyártásán alapult, amelyek a gyártók (konfekcióipari nagyvállalatok, ruházati márkák) előállítottak. Így például egy Levi’s 501-es farmer ikonikus darabnak számított, jó esetben évekig kiszolgálta viselőjét. Egy átlagos női kosztüm vagy férfiöltöny esetében is a tartós minőség volt a fontos, aminél a hozzáadott értéket a kiváló alapanyag, a jó színvonalas konfekcionálás és az igényes szabás jelentették. Egy férfiinget vagy egy női blúzt évekig hordott a viselője. A trendeket meghatározó szakembergárdák szavát a szakma tisztelettel és áhítattal várta és elhitte, hogy a vezető divattervezők által megszabott irány meghatározó, profitot hozó lesz. Mindeközben a vásárló alázattal kivárta A Divatot, és szabadon felhasználható jövedelmének jelentős részét önön stílusába való befektetésként felfogva vásárolt. Nyilvánvaló, hogy a fogyasztók nagy száma ebben az időszakban inkább az alapruhákat preferálta és kevésbé volt fogékony az új stílusokra; a stílusérzékeny vásárlóközönség viszont a divatra időt és pénzt áldozott. Mindez az 1990-es évek végén, majd a 2000-es évek elején látványosan megváltozott.

Az első divatáru értékesítésére tett webshop kísérlet 1998-ban valósult meg, de nem tartott soká. A 2000-ben csődbement vállalkozás példáján felbátorodva azonban létrejött pl. a Net-A-Porter.com oldal, amely napjainkban is az egyik leghíresebb internetes divatáru piactérként működik. Hasonló időben kezdett az Amazon.com is – de, hogy ne menjek bele a részletekbe: a 2000-es évek közepén a ruhák értékesítése, különösen a luxusiparban, még igencsak gyerekcipőben jár. A luxusmárkák ellenálltak az új technológiák bevezetésének és a fejlesztéseknek, néhány kivételtől eltekintve nem is próbálták a híreket az igényeikhez igazítani.

Fotó: fashionweekdaily.com

Hogy ezek az új, akkor még igencsak fejlődő digitális technológiák milyen mértékben képesek lehetővé tenni a just-in-time gyártási rendszer (ún. Kanban-rendszer) alkalmazását a divatiparban és, hogy ez a rendszer milyen tökéletesen képes kihasználni a vásárlók által „vágyott” termékek adta piaci résekben rejő potenciálokat, azt az Inditex csoport elnöke és vezérigazgatója, Pablo Isla mondja ki először. Isla szerint ugyanis a sikerhez vezető út korántsem volt rögös; véleménye szerint „a (jó) üzleti modellen és a végrehajtáson kívül nincs további titok.” A ZARA az addig főként az autóiparban alkalmazott, jól ismert LEAN modellt foganasította a divatiparban. Ezzel egyszer s mindörökre megváltoztatta a divatáru-tervezés, -gyártás és -forgalmazás addig bevett, klasszikus folyamatát. Közismert, hogy annak érdekében, hogy lerövidítse az átfutási időket, gyorsabban reagálhasson az új trendekre, a tervezőcsoportokat alkalmazott az egyének helyett, és nyíltan az akkor még gyerekcipőben járó, de perspektív információs technológiák használatára alkalmazta az újításokat. Ezt a példát számos vállalat követte. 2009-re a svéd Hennes & Mauritz vállalat 1,2 milliárd dollár forgalmat valósított meg e-kereskedelemmel, ugyanennyit keresett a spanyol ZARA-t működtető INDITEX is, 2010-ben. Az amerikai Gap és a japán UNIQLO azonos évben alig maradtak le tőlük a megvalósított forgalom tekintetében.

A fenntarthatósági divattrendet illetően fontos kiemelni, hogy noha 1990-2005 között eltelt 15 évben a zöld forradalom és a fenntarthatóság kérdése egyre gyakrabban kerül szóba a divatszakmában, a piac radikális változását a szakma 2007-ben ismerte fel, amikortól a divat az új jelenséget már nevén is nevezte; ekkortól használatos a fast fashion kifejezés. 2009 és 2012 között több szerző kutatása nyomán publikálták azon első, komplex elemzéseken alapuló írásokat, amelyek a piac új csatornáját vizsgálták a fenntarthatóság szempontjából. Ezek egybehangzóan kijelentették, hogy a jelenség legnagyobb ereje az egyre növekvő e-kereskedelemben rejlik. Találgatni lehetett, de megjósolni semmiképp sem, hogy e két jelenségnek együttesen milyen hatalmas hatása lesz a divatiparra.

A fenntarthatósági mozgalom, amely immár harminc éves múltra tekint vissza, igaz, hogy globálisan is jelentős eredményeket ért el, de sajnos a mai napig nem tudott egy, a fast fashion által integrált LEAN-modellhez hasonló, hatékonyan működtethető üzleti modellt megalkotni, amely garantált sikert eredményez. A kérdés hátterében összetett gazdasági összefüggések állnak.

Minden kornak megvan/megvolt a gazdasági, társadalmi, technológiai sajátossága, ami előbb vagy utóbb a divatban is lecsapódott. Mit gondol, mi a legnagyobb, legfontosabb változás, ami jelenleg is zajlik a divatiparban?

A divatipar digitalizációja és az általa alkalmazott 4.0 és 5.0 digitális technológiák nyújtotta előnyök és hátrányok felmérése. A hatások által érintett kérdések közül elsősorban a stílus átértékelődését emelném ki, továbbá a stílusirányítók kilétének, szerepkörének felülírását az MI által. A MI ténykedése folytán az egyéni igény, így az egyéni stílus kiszolgálása is egyre inkább kifejezésre jut majd. Az egyéni stílus a presztízs szektorban erősíteni fogja a „Fashion-on-Demand” up-to-date kiszolgálását, és az MI bevonása radikálisan átírhatja pl. a Haute Couture-rel szemben támasztott, tradicionális elvárást is.

Erre már ma is láthatunk csodálatos, egyben félelmet keltő példákat. A digitalizáció mint olyan (ld. ipar 4.0-s megoldások) egyértelműen jó értelemben szolgálja a divatipar fenntarthatóbbá tételét, a gazdasági folyamatok, a textil- és ruhaipari szállítói lánc folyamatainak hatékony szervezését, illetve a szereplők transzparenciáját stb. Vagyis minden posztmodernkori elvárást, amit manapság a divatiparral szemben támaszt a szakma és a társadalom. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy mindez radikálisan csökkenti a gazdasági folyamatokba bevont szereplők számát; értem ezalatt, hogy amíg a hagyományos módon elvégzett folyamatok meghatározott számú szakember adott időn belül elvégzett, egymásra épülő munkája által valósultak meg – s ez az ipar 3.0 technolóógiák esetén is jobbára így volt -, addig az ipar 4.0 e folyamatokat radikálisan hatékonyabbá téve összevont egyes tevékenységeket, ami egyetlen szállítói lánc esetében is mínusz 2-3 munkahelyet jelentett. Ez a globális divatiparban foglalkoztatottak számával felszorozva több(tíz)milliós adatot eredményez. És csak ezt a témát folytatva még számos kérdés merül fel.

Az ipar 5.0-s megoldások mára nem a távoli jövőben megvalósuló science fiction viziónak számítanak a divatszakmában, hanem realitásnak – természetesen egyelőre csak a nagypályás játékosok tudják ezt megfizetni és alkalmazni, ami mindjárt fel is veti a kérdést, hogy mi befolyásolja majd a divatban és a divatiparban is megszokott, természetes szelekciót. A MI ténykedése folytán rövid időn belül az algoritmusok által monitorozott trendek lesznek a mérvadók, háttérbe szorítva a tervezők, illetve a szakemberek által tett trendirányzatok elterjedését. Ennek a folyamatnak számos társadalmi veszélye van; gazdasági, kulturális, szociális szempontból is kontrollálhatatlan folyamatokat indítva be. Ezek egy része már most is érezteti hatását. Egy új kutatási területről van szó, mely számos komplex kérdést vet fel. Mi is folytatunk ilyen jellegű kutatást az Óbudai Egyetemen. Ez tehát számos más kérdés mellett két alapvető problémára hívja fel a figyelmet. Ad 1: amíg a hagyományos megközelítésben a divatszakmában a siker zálogai a tehetség, a hozzáértés és a minőség voltak, addig új elvárásként a versenyképes IT technológiai tudás fog felmerülni, mint reális elvárás. Ad 2: a divatszakma a jövőben elképzelhetően több informatikus szakembert fog foglalkoztatni, mint ahány ruhaipari szakembert. Előbbiek már ma is jobb javadalmazásban részesülnek, mint azok, akik munkájának segítéséért foglalkoztatva vannak.

Fotó: Unsplash

Ad 3: a szociális média stílusra gyakorolt hatását vizsgálni, előrejósolni ugyan lehet, de azt a realitást, amivel akár néhány éven belül is szembesülni fogunk, kizárt előre látni! Ugyanis az MI tanulékony, önálló döntések meghozatalára hajlamos „szolga”, amely már most is igen hatékonyan meghatározza a vásárlói döntéseket. Ezek a döntések csak részben tudatosak; a tudatos döntés meghozataláig ugyanis a MI minden lehetséges csatornát bevetve befolyásolja a vásárlót. Ad 4: már ma is létezik MI tervező, aki nyilván gyorsabb, hatékonyabb, termelékenyebb és 0-24 dolgozik! A divatmárkák sikerének záloga napjainkban inkább az effektív, jól megírt algoritmus használatától függ inkább, mint a tehetségtől, vagy a termék és a szolgáltatás minőségétől. Az eredeti tervezői szándékot egy mamut vállalatnál az MI által lefolytatott Big Data elemzések tükrében ítélik meg az irányítók. Ez érthető, hogy a folyamatokat igen meghatározott irányba képes terelni. Ad 5: az IT technológiák versenyképes szinten tartása folyamatos hardveres és szoftveres beruházásokat igényel majd. Ezt valahogyan be kell építeni a termék árába. E folyamat már ma is evidens módon nemhogy lassítja a divatot (ld. slow fashion), hanem gyorsítja, és számszerűen nagyobb termelékenységre kényszeríti. Ad 6: szakmák fognak megszűnni és eddig teljesen ismeretlenek születnek majd.

Milyen elméleti és gyakorlati eszközök állnak rendelkezésre a rohamosan változó ipari tendenciák tükrében az oktatás terén, és mik a divatedukáció kihívásai itthon?

Mára a divatoktatás felismerte, hogy a versenyképes tudás biztosítása érdekében teljesen át kell vizsgálni a kreatív ipar e területén folyó oktatást. Egy új szak, szakirány, oktatási tematika kidolgozása igen emberpróbáló, összetett feladat, amelynek nem mellékesen nemzeti oktatásstratégiai és oktatáspolitikai vetületei vannak. Hogy érthetőbben fogalmazzak: a két oldalon ülő felek (ld. minisztériumok, akkreditációs bizottságok) a szakmai szervezetek közreműködésével, szakképzési és felsőoktatási intézményekkel folytatnak eszmecserét és tárgyalásokat annak érdekében, hogy egy-egy új képzési program bevezetésre kerüljön. Ilyen egyeztetések mindig is voltak, jelenleg is számos van folyamatban. Ami a divatszakmát illeti, az elmúlt néhány évben viszont azt látjuk, hogy radikálisan felgyorsultak a folyamatok, megváltoztak az igények – az elmúlt év COVID-okozta digitális és hibrid oktatási kihívásairól, gyakorlatáról nem is beszélve.

A szakemberek nyilván érzékelik a felmerülő, új igényeket. De azokat új szakokban és szakirányokban megvalósítani hosszadalmas, többlépcsős feladat. Időközben természetesen szükséges az egyes tárgyakban alkalmazott tematikákat, az oktatás metodikáját, illetve az oktatókat évenként felülvizsgálni, figyelembe véve a tudásátadás hatékonyságát, illetve a hallgatók és a végzettek által adott vélemények kiértékeléséből származó információkat. Az értékelés alapján a tárggyal kapcsolatos fejlesztések a tantárgyi program részévé válnak. Újabban a digitális oktatás bevezetése jelent új kitörési pontot és lehetőséget a szakképzés és a felsőoktatás számára egyaránt idehaza is.

Fotó: Shutterstock

A kérdés második felére válaszolva: a divatedukációs képzés legnagyobb kihívásának a nyugat-európai, tengeren túli mellett leginkább az ázsiai FOI-al való lépéstartást gondolom. Legalább annyit kell tennünk, hogy lépést tartunk a nemzetközi oktatási trendekkel, integrálva mindazon kihívásokat az új programokba, amelyeket említettem. Egyik lehetőség pl. az ilyen tematikák nemzetközi munkacsoportok keretében való kidolgozása. Számos remek példa létezik erre! Magam is részt veszek néhány ilyen csoport munkájában.

A BoF egyik cikke arra hívta fel a figyelmet, hogy a COVID-19 járvány okán átalakult az, hogy miként tudnak a végzős tervezők a potenciális egyéni vásárlókkal, buyerekkel, szerkesztőkkel vagy akár leendő munkadóikkal kapcsolatba lépni, nem beszélve arról, hogy már a diplomakollekciók elkészítése is akadályokba ütközött. Emellett számtalan Facebook csoport, online konferencia, pályázat látott napvilágot. Lehet-e ugyanolyan hatékony az online kapcsolatfelvétel és a távoktatás, mint a személyes jelenlét, a fizikai bemutatók, kiállítások? 

A COVID-helyzet előtérbe hozta a digitális megoldásokat; ma már naponta rendeznek webináriumot, digital summitot vagy virtuális kiállítást. Remek példákat láttunk itthon is virtuális divatbemutatókra is. A szakma „pillanatok alatt átállt” a digitális platformokon megvalósuló bemutatási lehetőségekre, nem beszélve a növekvő számú virtuális áruház, azaz e-kereskedelem erősödésére. Ezzel együtt számtalan csatornán ömlik be az információ a nap 24 órájában az újabbnál újabb tehetségek, divattervezők munkájáról is. Soha még ilyen nagyszámú pályázat, kiállítási lehetőség nem volt! Azt hiszem, hogy csak a fiatal, pályakezdő tervező rátermettségén múlik diplomakollekcióik sikere, ugyanis számtalan fondáció és szervezet „vadászik” rájuk. Amióta a digitálisat preferáljuk a real-time megvalósuló helyett, azt hiszem, túl sok is lett a lehetőség.

A problémát pont nem a „nincs-lehetőségben”, hanem a túl sok lehetőségben látom, illetve abban, hogy a „túl sok bába közt elveszik a gyerek”. Mit is tehetnénk annak érdekében, hogy észre tudjuk venni a tehetséget, amely üvölt és kiabál egy számára adott virtuális platformon, ha az információ értékét az MI a böngésző 25 milliomodik helyére sorolja? Csak azt teheti, hogy csatlakozik egy olyan erőteljes szervezet ügyéhez, amely birtokában van annak a technológiai erőnek, ami során az esélyek javulnak. Az individuális kampányolás a szociális médiákon és a self-promotion mára idő- és energiaigényes kötelező tevékenységeknek számítanak, amelyeket ugyancsak tanítani kell.

Ugyanebben a cikkben Anita Israel, az UAL korábbi oktatási tisztviselője a kulturális sokszínűség hiányára, a korlátolt mentálhigiénés lehetőségekre és a pénzügyi támogatások szűkösségére emlékeztet a divatiskolákkal kapcsolatban… Önnek általánosságban milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

Nem értek vele egyet, habár nem ismerem az UAL pénzügyi hátterét. Szerencsére volt alkalmam UAL-es kolléganővel együtt dolgozni egy fenntarthatósági ügyeket vitató munkacsoportban, és természetesen rendkívül tájékozott volt minden kérdésben. Ennek nyilvánvaló oka a kutatási háttér erőteljes finanszírozása mellett a kutatásra fordítható idő jobb menedzselése. A munkacsoport kulturális sokszínűségét igazolja, hogy magyarként, kelet-európaiként én is jelen lehettem. Ma már egyértelmű, hogy a kulturális tolerancia nélkül a divatszakma fenntarthatósága sem tárgyalható relevánsan (ld. kulturális fenntarthatóság).

Számos nemzetközi projekt és kezdeményezés sikeres működtetésének alaptétele a munkacsoport vagy a konzorcium nemzeti-kulturális sokszínűsége. Szerencsére napjainkban egyre kevésbé trendi azon véleménynek hangot adni, hogy a fejlett országokból érkezők tudása és véleménye, tapasztalatai többet nyomnának a latban, mint másoké. Sosem felejtem el azt a történelmi eseményt, amelyen 2014-ben részem lehetett Berlinben. Az akkor megalapított Green Showroom (Ethical Fashion Show) által rendezett konferencia fejlődő országokból meghívott előadói leiskolázták a képzett moderátorokat, miközben a nyugati márkák általi kizsákmányoló és igazságtalan rendszer helyi jellegzetességeiről, konkrét problémáiról beszéltek, és felkészülten tettek javaslatokat a konkrét probléma megoldására irányuló, célirányos lépések szükségességéről. Az más kérdés, hogy a nyugat-európai divat- és művészeti iskolák mennyire befogadóak a kulturális sokszínűséggel szemben, és az oktatók meghívásakor és foglalkoztatásakor a tőlük megszokott szkepticizmussal viszonyulnak a tudás minőségéhez. Ellenben Ázsia tárt karokkal várja a nyugatról érkező tudást és látásmódot, még akkor is, ha az a „peremvidékről” érkezik.

S ha már Ázsia! Korábban vendégoktatóként Kínában is dolgozott, milyen alapvető különbséget lát a két ország között az oktatásban a szakterületén?

Az oktatás finanszírozásában, a kutatástámogatásban, a fegyelemben és a folyamatos (írek, angolok, ausztrálok, amerikaiak által felügyelt) minőségbiztosításban, továbbá a kiterjedt apparátus általi folyamatos kontrollban látom a fő különbségeket. Ez utóbbi idehaza is létező intézmény, de ott az adminisztráció, a rendszer kiszolgálása, az oktatásszervezés nem az oktató feladata! A vele szemben támasztott elvárások a minőséges oktatás, a helyi kultúra és szabályok toleráns betartása (ami nem könnyű feladat, de némi nyitottsággal abszolválható) és a hihetetlen pontosság. Egyetlen dolga van a nemzetközi oktatónak: felkészülni az óráira, hitelesen átadni és számon kérni a tudást, majd kézzel fogható eredményeket elérni. Egyszerűen hangzik, nem?

Rengeteget dolgoztam, de minden percét mádtam! Sokat tudnék erről mesélni, ahogy nemrég meg is tettem egy nemzetközi konferencián. Egységesen az a kérdés merült fel a hallgatóság részéről: hogyan lehetett ennyi eredményt elérni 4,5 hónap alatt? Válasz: csak tanítanom kellett, jól csinálnom és cserébe a tenyerükön hordoztak – no, ezt a saját értékrendjük szerint tették, de valóban segítőkészek, hibátlanul korrektek voltak! Kétszer akartak velem hosszabbítani határozatlan idejű szerződést, de családi okok miatt nem vállalhattam. Mit sem kívánhatnék magamnak jobbat, mint egy kutatóprofesszori állást valamely távol-keleti egyetemen. Sikerük abban rejlik, hogy az egyetem mecénásként befektet a szerződtetett oktatóba, bizalmat szavazva neki elvárásokat támaszt iránta és az eredményeket számon kéri. Megteremti a feltételeit az elvárt teljesítmény megvalósításának és maximálisan betartatva a munkaidőt a szerződtetett teljesítményt várja el. Ami a divatiskolákat illeti, olyan finanszírozásban részesülnek, amelyek folytán megengedhetik maguknak a projektalapú, színvonalas oktatást, ami emellett folyamatos mecenatúráját élvezi a szakmai szervezeteknek, szövetségeknek, vállalatoknak és vállalkozásoknak. Ezek mindvégig biztosítják a pénzbeli, valamint az eszköz- és alapanyag támogatást a FOI-knak. Versenyeznek ezek „kegyeiért” értve, tisztelettel ápolva a kapcsolatot a tanszékekkel, amelyek számukra az utánpótlást nevelik. Jó lenne ezt több életképes hazai kezdeményezéssel ellensúlyozni és több előremutató példával illusztrálni, mint amennyi jelenleg felsorolható!

Nemcsak mint oktató ismert a szakmában, de sikerrel mutatta be saját denim kollekcióját is, amely a fenntartható divat követelményeinek messzemenően megfelel. Beszélne erről bővebben? 

Denimmel 20 éve foglalkozom. Sok márkának terveztem farmert, számtalan stílusban, megszámolni sem tudom hány fazon női-, férfi- és gyerekfarmert terveztem. Több mint húsz éve van saját vállalatom, amely tapasztalattal és referenciákkal végzi perszonalizált denim termékek gyártását, és nyújt teljes körű gyártás-előkészítési, valamint operatív támogatási szolgáltatást. Azt gondolom, a 30 évnyi aktív ruhatervezői tapasztalat részeként, mondhatni mindent tudok a farmerről, amit arról tudni kell, tudni érdemes. Imádom csinálni: tervezni, szabni, varrni, tépni, sikálni és újrahasznosítani. Ez az egyetlen, amivel nem tudok leállni. A többit vezetői, oktatási, kutatási és szakmai felkérések miatt sajnos kénytelen voltam visszaszorítani… De ez egyrészt az általam képviselt etikus magatartás megnyilvánulása is; a csúcson hagytam abba és átadtam a helyemet. Szerintem ez így helyes!

IKONIKA LUMENIKA

A farmert viszont nem, nem tudom elengedni! Ebből doktoráltam, ez van mindenütt körülöttem, ebben gondolkodom – ezt is várják el tőlem. Pedig a farmertervezés, a farmergyártás rendkívül munka-, energia- és időigényes ágazat, technológiaigényes szektor; jó farmert csinálni megfelelő technológia mellett lehetséges. A szakma számos más területe közül választhattam volna, én mégis három olyan területen lettem ismert, ami sokakat izgat, de amit kevesen választanak. Sok mindenben próbáltam ki előtte magamat, nagyon sok mindent megszerettem és volt olyan, amiben nagyon jó is voltam, de például soha nem szerettem volna menyasszonyi ruhát tervezni.

20 évig volt saját stúdióm, közel ugyan ennyi ideig saját márkám, aminek felfuttatása helyett inkább azt csináltam, amiről tudtam, hogy kevesen csinálják jól: vállalatoknak terveztem szezonális kollekciókat, tettem rendbe a vállalatirányítási rendszerüket. 2014 tájékán jött vele szembe az IKONIKA; annak a gondolata, hogy felhagyok a trendek hajkurászásával és minden évben készítek egy tematikus, sajátmárkás, újrahasznosított denim kollekciót, ami egy része a személyiségemnek, érdeklődésemnek és annak, ami aktuálisan éppen érdekel. Az IKONIKA minden évben tematikusan újjászületik, mint egy Főnix madár. Nincs szezonális kollekcióm. Igen limitált darabszámban olykor legyártok vagy éppen eladok valamit. Az IKONIKA ORGANIKA (2015) kollekcióval kezdődött minden, majd utána jött az CBJ IKONIKA SS18 (2017), ami egy nemzetközi kooperációban megvalósult, a farmerújrahasznosítás, a hulladékcsökkentés lehetőségeit, továbbá az egyedi textilnyomtatási technológiák alkalmazhatóságait feszegette. Kisiparosokat, ékszertervezőket, bőrdíszműveseket vontunk be a projektbe. Feledhetetlen élmény volt, amit számos gratuláció követett.

Szintén 2017-ben született az IKONIKA HERMETIKA, amelyet a 2017-es Káosz és Rend kiállításon mutattam be Szegeden, majd 2018-ban Budapesten, a Keresztmetszet tárlaton. 2019-ben a DENIFESTO-t is prezentátam a GSFW keretében az Olasz Kultúrintézetben, ami a divatipar etikai elveit feszegető installáció-kiáltvány volt – farmerben megfogalmazva. 2020-ban született az IKONIKA LUMENIKA tematikus denim kollekció, amelyet nemrég hoztam haza az egri Kepes Intézetből. Ez az Egy-öltés kiállításán szerepelt sikeresen. A kollekciót Kepes György fény iránti megszállott rajongása és a magaméval igen rokonnak érzett gnosztikus-holisztikus világképe ihlette. Nagyon szeretem ez utóbbi munkámat, ahogyan a többit is. A következő az IKONIKA BOTANIKA lesz; a Pilis hegységbe szöktem a civilizáció kényszerei elől, mert lenyűgöz a természet. Adósa vagyok mindazon gyógynövényeknek és főzeteik nedveinek, amelyekkel kísérletezem. A rá következő pedig az IKONIKA HISZTORIKA lesz. Gondolom, érthető, hogy ez sem áll távol tőlem.

IKONIKA LUMENIKA

Végezetül, sokat beszél a szakma manapság a divatoktatás jövőjéről. Ön hogyan prognosztizálná azt egy 10-20 éves távlatban?

A digitalizáció már jelen pillanatban is átfogóan behálózza a divatszakmát, és van jelen a mindennapi tervezési, gyártás előkészítési, vállalat- és folyamatirányítási, valamint értékesítési folyamatokban. A skála tovább bővül a különféle online rendezvények és platformok, a kollekciók megjelenítési formái kínálta szolgáltatások végtelen skálájával. Ahogy említettem, ez több kérdést vet fel, melyek úgy gazdaságiak, mint etikaiak, esztétikaiak és kulturálisak egyaránt. Ezek egymással szoros együtthatásban kérdések végtelen sorozatával szembesítenek, melyek közül jelen pillanatban is számosat feszegetnek a kutatások.

A digitalizáció egyszersmind áldás és átok e szakmára nézve, és a jövőbeli oktatás sikere, iránya nagy mértékben függ majd attól, hogy e két erőt egyensúlyban tartsa. Ez semmiképp nem nevezhető könnyű feladatnak, még akkor sem, ha megannyiszor halljuk kinyilatkoztatva azt, hogy a digitalizációban rejlő potenciálok, az online oktatás különböző formái, a megújuló kreatívipari ágazatok digitális potenciáljainak kiaknázása milyen s mekkora lehetőségeket rejt magában.

Elsőként azt tartom a legnagyobb kihívásnak, hogy a 10-15 év múlva oktatott alfa nemzedék olyan szociális, intellektuális és manuális képességekbeli korlátokkal bír majd, amilyenek jeleit már a mostani Y és Z is mutatja. Nevezetesen: a géporientáltság, az ingerszegény környezet okozta „valós élmények” hiánya, a finom motorikus képességek látható és érzékelhető hanyatlása, a figyelem és koncentráció megtartására való képtelenség problémái. Már jelenleg is évről-évre romlik ez az arány; a diákok és a hallgatók „minősége” nem azonos az 5-10 évvel ezelőtti felhozatallal. Az azonnaliság, az online függőség, a figyelemmegtartás problémája, a folyamatos tetszési/megfelelési/visszacsatolási kényszer nagy megpróbáltatás elé állítják az oktatót. A tervezés kutatómunkán alapszik, a folyamatos érdeklődés és tájékozottság igényén. Nehéz meggyőzni egy olyan generációt a kutatás forrásainak sokféleségéről, a könyvtári kutatás lélekgyógyító hatásáról, amely betűt jószerivel csak digitális formában hajlandó olvasni, kézzel írni pedig már szinte nem is tud. E tekintetben nem szeretnék versenyre kelni a pedagógiában és pszichológiában tőlem járatosabb pedagógus kollégák tudásával; kiváló publikációik hosszasan taglalják azon problémákat, amelyeket már most felismertünk. A világ összes nyelvén olvashatók írások e témában. Kivétel nélkül mindenki egyetért abban, hogy a világról tableten, okostelefonon, számítógépen szerzett és megosztott kvázi-tudás nem azonos a fizikálisan megszerzett, megtapasztalt élményekkel.

Ezt most próbáljuk akkor lefordítani egy olyan képzés problémakörére, amelynél a tervezés a fizikai valóság felfogásának megértésével és a 3D valóság 2D rajzlapra való leképezésével kezdődik. Olyan klasszikus területeket érinthetünk ennek kifejtése esetében, mint a rajztudás és a finom motorikus képességek fejlesztésének intellektuális hozadékai, beleértve annak a megértését is, hogy mi a különbség a manuálisan és a géppel rajzolt objektum (esetünkben legyen ez például egy modellrajz, vagy ha úgy szeretnénk: divatgrafika – habár ez a kettő sem tévesztendő össze) elkészítésének intellektuális folyamata között.

Úgy látom, az alapvető probléma abban nyilvánul majd meg, hogy a digitális bennszülött nemzedéket visszaszoktassa azokhoz a hagyományos eszközökhöz, amelyeket nem véletlenül alkalmaznak mai napiig a tervezők azzal a hatalmas hátrányukkal együtt, hogy lassan valósulnak meg, időigényes munka árán úgy, hogy digitális reprodukciójuk korlátozott. Ugyanakkor azok a szellemi folyamatok, amelyek végbemennek a tervezőben, amíg ezeket megvalósítja (ld. rajzolja a kollekció modelljeit) csak az avatatlan véli a CAD eszközökkel azonos értékűnek! Küzdelmes erről a „régimódi” látásmódról felvilágosítani, mi több: megértő visszajelzést, pozitív, küzdeni akaró magatartást látni megnyilvánulni a manapság oktatott hallgatók részéről. Noha, akiket sikeresen át lehet vinni a „túloldalra”, azok egyöntetűen vallják, hogy azért tudnak géppel rajzolni, mert kézzel is ugyanúgy tudnak.

Másik része a problémának, hogy egy fast fashionön nevelkedett generáció, mely számára a divat arról szól, hogy naponta változik, és a stílus abban nyilvánul meg, hogy random csipkedünk össze mindenféléket más valaki Pinterest oldaláról, nehézkesen fogja fel az inspirációkutatás, témaelemzés, kutatómunka, trendkövetés stb. szakmai fogalmakat. Valljuk be őszintén, 2005 óta nehéz a szakembernek hinnie abban, hogy a divatipar mégiscsak egy szakmailag ellenőrzött, előrejelzésekre épülő szakmai tevékenység, nem pedig arról szól, hogy 3 perce valaki mit posztolt az Instán!

Ugyancsak nagy kihívást látok már most is annak megértetésében, hogy a hallgató felfogja és magáévá tegye az alapvető gyártástechnológiai ismereteket. Nyilván könnyű nekünk, akik már mindent láttunk, terveztünk, szabtunk és varrtunk, és nincs olyan ruhadarab, vagy legalábbis kevés olyan ruhadarab kerülhet elénk, aminek gyártástechnológiáját ne tudnánk átgondolni. De a „veterán” generációban volt is annyi alázat, hogy mindezt szerette volna megtanulni, saját maga is elkészíteni. Most inkább annak a trendjét éljük, hogy „összerittyentett” rajzok alapján születnek prototípusok sokadik próbálkozásra a világ egy kevésbé ellenőrzött pontján, például valahol Indiában vagy Bangadeshben.

A divatszakma a művészetek és az érintett könnyűipari ágazatok keresztmetszetén elhelyezkedő egyik leglátványosabb területe volt a gazdaságnak mindig is, amely évről évre vonzza fiatal nemzedékek tehetséges tagjainak ezreit. Maradjon ez mindig is így! S talán abban nyilvánul majd meg a legnagyobb kihívás az oktatásban, hogy azt az alapvetően művészi-mérnöki tevékenységet ne bagatellizálja el a digitalizáció adta lehetőségek folytán a MI által végzett, algoritmus irányította styling szintjére. A szakmai szövetségek és szervezetek feladata, hogy a fenntartható divatipar megvalósításában élve a digitalizáció nyújtotta lehetőségekkel jobbá tegyék a Divatot, ezt a kreatívipar, a könnyűipar és a művészeti ipar keresztmetszetében élő csodálatos ágazatot. Ne butítsák azt le soha minőségtelen tömegcikkeket okádó feldolgozóipari ágazattá és ne engedjék soha át a kontrollt a Mesterséges Intelligenciának, ugyanakkor pedig minden kiaknázható jótéteményével éljenek! Hangsúlyozom: jótéteményével!

Érdekes területei az új kutatásoknak a neuroesztétika, amely az agy ösztönös széphez való viszonyának kutatására épülő kognitív tudomány. Soha ne jöjjön el az a pillanat, amikor a szép megítélése, a művészet megértése és alkotása olyan képesség lesz, amelyre egy gép is képes. Tartok tőle, nem kell sokat várni arra a pillanatra, amikor jobbak lesznek az eredmények a mostaniaknál. Mindaddig, amíg lesz akarat és elhivatottság megtanulni és fenntartani mindazon manuális készségeket, tradicionális technikákat, különleges eljárásokat, szabásokat, színharmóniákat stb., amelyeket az emberi civilizáció az öltözködési kultusz gyakorlása közben felhalmozott, illetve amelyek egy-egy kollekciót mindmáig megihletnek, és azok alkalmazása emberi fantázián, tevékenységen, szakmai elkötelezettségen és áldozatkészségen alapulnak, addig van remény arra, hogy a digitalizáció segíteni fogja mindezen kulturális értékek jövőbe történő átmentését, azok fenntartását. Szeretném hinni, hogy a jövő generációk hallgatói felismerik ebben betöltött felelősségüket.

Annak érdekében, hogy ezek részeivé váljanak a divatoktatás marketingjének, PR-jének és menedzsmentjének, az üzletfejlesztés modelljének, a jövőbeli divatszakmák területein a reális igények feltárása, e területek marketingjének építése, a megújuló kreatíviparon belül a hazai divattervezés-oktatás specifikus területeiben rejlő, fantasztikus fejlődési potenciálok felismerése a feladat. Az egyéni kiteljesedés, önmegvalósítás lehetőségeit a „divat szabó” és a „divattervező” kategóriáján túlmutatva kell szerteágazóan bemutatni, a bennük rejlő fejlődési lehetőségekkel, a komplett pályakép megértetésével együtt. Amely országokban ez tudatos nemzeti stratégia mentén alakul, ott nem kérdéses a hazai kreatívipar, köztük a textil-, ruha- és divatipar jövője.

Szerző: Zahorján Ivett

Szólj hozzá!